Bihary Gábor: Az aszimmetria tükröződése

Tolvaj Zoltán, Fantomiker, JAK+Prae.hu, 2016

Tolvaj Zoltán legutóbbi kötete olyan problémák végiggondolására hív fel, mint a hasadt identitás(ok) megszólaltatásának lehetőségei, a líranyelv tropológiai-figurális terhelhetőségének határai, valamint az apához vagy a Másikhoz való kötődés megragadása a felejtés és az emlékezés narratív aktusain keresztül. Minden értékével együtt a Fantomiker című kötet kevésbé részesít a fentiek nóvumként vagy megkapóként elkönyvelhető artikulációjában.

A Fantomiker című vers a központi toposz megértéséhez segít hozzá: „Az emberiség közel felének akadt / magzatkorában egy fantomikre, / aki a terhesség 12. hetében úgy / döntött, hogy zajlás nélküli földi / sorsát a vele ellentétes pólusú / hasonmására bízza, aki aztán egy / életen át érzi arcán a hidraszerű marok / csecsemőreflexeit.” (32) Az orvosi fogalom a teljes kötet megszólalásmódját meghatározó hang- és identitássokszorozódás metaforájaként szolgál, amely csak részben eredményez eltérő konnotációkat annál, mint amit az iker toposz involvál. Míg az ikerség a megkettőződés miatt a hasonmás problematikájába íródik bele, addig a fantomiker jelensége inkább a bensővé tett Másik feloldhatatlan idegenségének tapasztalatával azonosítható. Innen érthető meg, hogy miért maradnak összefésülhetetlenek a kötet identitásképletei, a beszélő arc létrehozhatatlannak mutatkozik, ehelyett szerepekben, maszkok váltogatásában tűnik el az én: „Nem tudom, ki bújhat elő a vándorló énből. / Az évek alatt lehettem bármi, ami melletted / vagy ellened szól, váltogatva maszkokat”. (Kyrie, 14) Ugyanebből a versből a „[s]oha nem volt arcom” kijelentés az identitás konstruktív természetét fogalmazza meg, a szövegek azonban e művelet sikertelenségét közvetítik. Az újra és újra elkezdett és szüntelen kudarccal záruló én-alkotás hol a tehetetlenség, hol az önirónia felé sodorja a dikciót.

Az identitás darabokra hullását jelzi a kötetben végigvonuló tükörmotívum, mely egyszerre szembesít a narcisztikus önmegkettőzéssel és ugyanabban a pillanatban az arckép szétesésével: „Röhögsz, / mert »nem te vagy«, izzadsz, mint a rovarirtóval / befújt tükör, ami sosem látja, mi törik benne szét” (Paracelsus megpihent Prágában, 35); „a betört vécétükrök szerint / hasonlítok önmagamra”. (Egyre halkabb, 89)

A Fantomiker egyik nagy erénye, hogy miközben felhasználja az utazás vagy az emlékezés toposzait, egyik sem szavatol olyan konstrukciós erővel, amely a beszélő ént önazonosságában felmutatná. Az utazás legtöbbször képek, jelenetek burjánzó egymásra halmozását jelenti, ez pedig filmszerűen építkező szövegeket eredményez.[1] A beszélőt magánmitológiájának kiépítése is vezérli, ehhez rendelődnek a megmutatott terek (többnyire a főváros periférikus részei), a felidézett családi és szerelmi emlékek. Ez a magánmitológia azonban sokszor hozzáférhetetlen marad, amennyiben a versek autoreferencialitása nem nyújt elég támpontot ahhoz, hogy a történetpanelek dekódolhatóak legyenek a befogadó számára. Az utalások többször pózok maníros, öncélú váltogatásában merülnek ki, melyek bevonódás helyett épp eltávolítják az olvasókat a líra élményszerűségének, megérzékítő képességének tapasztalatától. A kötet efféle kilengései inkább egy külső, talán élettörténeti keretben találják meg helyüket, ám ezek ellenőrzésére, detektálására semmilyen lehetőségünk nincs, és az emiatt érzett bosszúság végigkíséri a Fantomiker befogadását.

Az olykor szinte pszichedelikussá váló trip, az asszociációk váratlan váltogatása egyrészt a Tolvajra jellemző nyelvi gazdagságra, sokrétűségre vet fényt, másrészt viszont a képek szinte funkciótlan egymás mellé helyezése a nyelv önmozgásaként érzékelhető, cél nélküli áradássá teszi a versszövegeket. Különösen a kötet második felére lehet mindez érvényes, ahogy azt a többi kritika is szóvá tette: „kevés olyan szöveg van a Fantomikerben, ahol ne érezhetnénk a továbbírás vagy a behelyettesítések lehetőségét, és szerencsére csak nagyon ritkán a holt terek jelenlétét is. A kötet vége felé enyhe kifáradás tapasztalható”;[2] „a tipikus elsőkötetes hibákat”, „a túlírtság dagályosságát”[3] nem ellenpontozzák az egyenként sokszor meghökkentő, leleményes találatok. A trópusok és alakzatok (Tolvajnál különösen a hasonlat kitüntetettsége észlelhető) teljesítőképességére fokozottan építő poétikák kihívását az eredetiség és a mértékletesség keskeny határsávjának megtalálása jelenti. Ötletszerű nyelvjátékoknak szerencsére csak ritkán lehetünk fültanúi („de ha erről faggatom, / annyit mond visszafogottan: én kis fagottom, csitt, / a valóság zenél” — J. A. live, 39), de az egymást kioltó trópusokra („A távoli híd fényei kitartóan / zuhogtak, önkéntes görögtűz, / ahogy a parázs sziszeg a vízben, / mint a nedves bőrön eloltott gyufa” — Hűtőmágnes, 24), vagy giccses és mesterkélt szakaszokra, mondatokra újra és újra találunk példákat: „[l]ocsolókocsik / pásztázzák vízagyaraikkal a bitument” (Szolgálati közöny, 77), „[e]leresztek egy háztövi / húgynyalábot, csillog, mint / egerek sugárzó droidtekintete.” (Terrár, 82)

A hatásos képek elsősorban több érzékszervi ingert vonnak be a megértésbe, melyek kétségtelenül sokáig izgalommal töltik el a versolvasót: „A kerítésről lemálló rozsda, / akár egy száraz zsebkendő / orrvérzés után.” (Szertartásos moll, 9); „[h]allom, ahogy tejszínmeztelen / lábaid tapossák a konyha hideg kövezetét”. (Happy day, 19) Előbbi szövegben a beszélő otthonába és a környékére kalauzolja el a megszólított Másikat, a pásztázó leírás egy-egy részletet emel ki, melyeket néhány történettöredékkel kapcsol össze. Minden kép az otthontalanságról és a gondozatlanságról árulkodik, mutatva a beszélő végzetes magányát, melyet a Másik sem tud feloldani: „legszívesebben beléd bújnék, / mint egy féreg a bőr alá, / beledermedve a zsír csendjébe.” (11)

Az apa alakjával több vers is számot vet (Koravén árnyék, Szíj), közülük is az egyik legizgalmasabb az Átrium címet viseli. A szöveg az identitás problémájához is visszacsatol, arra figyelmeztet, hogy az identitás öröklött minták és szokások sokaságát tartalmazza, végképp kétségessé téve az individuum — mint egyén — létezését: „Mennek inni. Apa és én. Nem látja senki, / egyik se sejti, hogy a másik — mindenki / inni megy.” (43) Az ivás értelmetlen, rítusszerű ismétlődése keserűséggel és szótlan fájdalommal terhelt sorsokat jelenít meg, akik a változás reménye nélkül jutnak el ugyanazokhoz a helyzetekhez, tettekhez.

A költői képektől terhelt versek mellett találunk néhány egészen másfajta dikciót megvalósító művet, „amelyek szigetszerűen állnak a ciklusokra nem tagolt kötetben”.[4] A szenvtelen, szinte lexikonszerű leírások nem tartalmaznak fölösleges eufemizálást vagy esztétizálást. Ilyen A szív hamvad el, mely a krematórium üzemelésének pontos leírását nyújtja, a szív kitüntetettségét úgy őrzi meg, hogy a hagyományos jelentéseit (érzelmi központ és az ember metonimikus jelölője) nem törli el, de egészen máshonnan, az elégés, a teljes megsemmisülés felől közelíti meg: „A többi izom és szövet / rég elhamvadt, amikor az életünkben rengeteget / dolgozó izomdarab még izzó csomóként / pislákol a kemencében.” (51) A halál vagy a test szenvedésének tárgyilagos leírása megszünteti az énről való beszédet, megnyugszik a közlés, mint ahogyan például a maják testpreparálási és plasztikai beavatkozásait taglaló Nemzeti dal soraiban: „Amint a / fogacskák kinőnek, a papok csontfúrókkal apró lyukakat / vájnak az ínybe. Ettől fogva a fogak merőlegesen nőnek, / kimerednek a szájból, és amint begyógyultak, a nyílásokba / színes maltert nyomnak.” (79) A maja király halotti maszkján tükröződő érzelmek definiálhatatlansága kellően eltávolítva, de ugyanúgy az identitás és a szerepváltogatás kérdéseit feszegeti, mint az olykor keresetlen közvetlenséget erőltető művek. A kötetzáró Szerelem is ebbe a verscsoportba sorolható, melyben egy mélytengeri halfaj különös párzási szokásáról olvashatunk. A megtermékenyítés során a hím beleolvad a nőstény testébe, „új végtagja lett”, halál és születés oszcillációja gond nélkül helyezhető át az én és a Másik azonosulásának vágyába, melyek kudarcáról számoltak be a korábbi versek. Itt viszont már „állagukból feloldódnak a nyelvtani személyek” (91), folytathatatlanná és így fölöslegessé téve a megszólalást.

Tolvaj Zoltán első két kötetének poétikai megoldásaihoz képest látványos ellépést mutat a Fantomiker, a Törésteszt megjelenése óta eltelt tíz év alatt rengeteg szöveg keletkezett, melyek összerostálása valószínűsíthetően hatalmas szerkesztői munkát is jelentett.[5] Az igazán fontos kérdés azonban inkább az, hogy mire jut ez a nyelvi teremtő erő egy önmérsékletre törekvő attitűddel, és a lírai sűrítettséget vagy éppen a tárgyilagosságot preferáló szándékkal. Gyaníthatóan sokan kíváncsiak lennénk egy ilyen Tolvaj-kötetre.

[1]      Kerber Balázs, A „zugtalálás” lehetőségei, KULTer.hu, 2017. 02. 27.

[2]      Boldogh Dezső, Szövegdelírium, Irodalmijelen.hu, 2017. 06. 13.

[3]      Svébis Bence, A kudarc katarzisa, ÉS, 2017. 06. 23.

[4]      Vigh Levente, Formavesztés, ösztönkárosulás, Szépirodalmi Figyelő, 2017/4, 107.

[5]      „Az első kötetterv kb. 330 oldalnyi volt. Azt farigcsáltuk le a JAK-füzeteket évek óta szerkesztő Balajthy Ágnessel és Borsik Miklóssal.” — Tolvaj Zoltán: Kaméleoni tükrözés és random memóriaolvasás, Litera.hu, 2017. 06. 27., elérhető: http://www.litera.hu/hirek/tolvaj-zoltan-interju.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük