Bevezető
Az itt felidézendő három hang közül a legtöbb mai magyar olvasó számára csak az egyik lesz ismerős. Annál inkább elevenébe találhat a másik kettő.
Karl Kraus (1874-1936) a századelő Bécsének talán legszerteágazóbb hatású alakja volt. 1899-től haláláig szerkesztette a Die Fackel (A Fáklya) című folyóiratot, sőt az 1912-től megjelent több száz folyóiratszámot afféle grafomán bloggerként egymaga írta tele glosszáival, szatíráival, esszéivel, és aforizmáival. Írásaiban és kultikus áhítattal látogatott felolvasóestjein megszállott tüzetességgel idézte meg és prófétai haraggal ostorozta a kor kisebb-nagyobb ocsmányságait. Ugyanakkor azt állította, ő csak mondatokat ír: „világéletemben nem törődtem semmivel, csak a mondattal, abban bízva, hogy ha a mondat sikerül, akkor az igazság is csak eszébe jut az emberiségről, annak háborúiról és forradalmairól, keresztényeiről és zsidóiról.”[1] Apró híreket is a végítélet perspektívájába állító, a mondatszerkesztés rafinériájában a hegeli prózához fogható nyelvkritikai írásai azt a meggyőződést tükrözik, hogy a nyelv nem pusztán a gondolatok közlésére szolgáló eszköz, hanem a gondolkodást és érzékelést formáló eleven és uralhatatlan médium. Bár Kraus néhány felmagasztalt szerzőt leszámítva az egész világnak hadat üzent, tisztelői közé tartozott Arnold Schönberg, Alban Berg, Adolf Loos, a fiatal Sigmund Freud, Ludwig Wittgenstein, Frank Wedekind, Oskar Kokoschka, Walter Benjamin, Bertolt Brecht, és Elias Canetti. 1913 decemberében tartott budapesti felolvasóestje előtt Ady írta Krausról a Nyugatban: „Túl szerények vagy túl keserűek vagyunk, ha azt hisszük, hogy ez a harcos, gazdag életű író nem miértünk is viaskodik már […] Ha a múltkor ’elzüllött’-nek nevezett császári Bécset az ő záp kultúrájával lehet ostorozni, a mi saját gigászi parvenüségünk is méltó Karl-Krausi dűlőkre.”
Rosa Luxemburg (1871-1919) munkásmozgalmi vezetőként tevékenykedett először Lengyelországban, ahol született, majd Németországban. A marxizmus egyik legjelentősebb teoretikusaként egyaránt ellenezte a német militarizmussal lepaktáló szociáldemokrata reformizmust és a bolsevik diktatúra lenini modelljét, mellyel szemben ragaszkodott a másként gondolkodók szabadságához. A szovjet blokkban a „luxemburgizmus” éppen ezért veszélyes elhajlásnak minősült. 1919 januárjában, a berlini Spartacus-felkelést követő megtorlások során Luxemburgot szélsőjobboldali szabadcsapatok tisztjei letartóztatták, megkínozták, végül puskatussal leütötték, főbe lőtték, és holttestét a Tiergartenben a Landwehrkanal csatornába hajították.
Luxemburg az első világháború alatt több mint három évig ült börtönben. A boroszlói (breslaui) női börtönből írta 1917-ben azt a levelet az orosz születésű Sophie Liebknechtnek, Karl Liebknecht feleségének, amelyből egy hosszú részletet Kraus nem kevesebb mint tíz alkalommal olvasott fel 1920 és 1928 között, és 1920-ban a Die Fackelben is közzétett. Egy hónappal azután, hogy a levélrészlet megjelent a Die Fackelben, Kraus olvasói levelet kapott egy magát megnevezni nem akaró innsbrucki asszonytól. Ludwig Ficker, a Der Brenner című innsbrucki avantgarde folyóirat szerkesztője világosította fel Kraust, hogy az anonim levélíró alighanem Ida von Lill-Rastern von Lilienbach, egy járási vezető nemesi származású felesége, aki Nagyvázsonyban született Ida von Lekow néven. Amikor Kraus a Die Fackel 1920 novemberi számában (Kraus) saját kiemeléseivel közzétette ezt a levelet, hosszú választ fűzött hozzá. 1931-ben megjelent Krausról írott esszéjében Walter Benjamin ezt a kirohanást a „világháború utáni évek legerősebb polgári prózájának” nevezte.
Kraus és von Lill-Rastern von Lilienbach szövegeit a saját fordításomban közlöm, a Luxemburg-levélrészletet pedig Gordon Éva fordításában, melyen helyenként változtattam (Rosa Luxemburg, Levelek a börtönből, ford. Gordon Éva [Budapest 1954], 52-56. o.). Jegyzeteimben több helyütt a következő kiadásra támaszkodtam: Karl Kraus—Rosa Luxemburg, Büffelhaut und Kreatur: Die Zerstörung der Natur und das Mitleiden des Satirikers. Herausgegeben und mit einem Nachwort von Friedrich Pfäfflin (Berlin 2009).
Karl Kraus: Felolvasások
(Die Fackel, XXII. évfolyam, 546. füzet, 1920 július, 5-9. o.)
[…] Soha olyan megrendült közönséget, mint amikor Rosa Luxemburg egyik levelét olvastam fel. Pünkösd vasárnapján az Arbeiter-Zeitungban bukkantam rá erre a levélre, mely a független szocialisták Németországában ekkor még ismeretlen volt, és az útra is magammal vittem.[2] Szégyen és gyalázat lenne, ha humánum és költészet e német nyelven egyedülálló dokumentumát a köztársaságok nem vennék be az iskolai szöveggyűjteményekbe Goethe és Claudius szövegei mellé, dacolva a kötelezően bebiflázandó sárgakeresztes kereszténységgel, hogy rettenettel töltse el korunk emberisége iránt annak legfiatalabb sarjait a tény: a testet, amely ezt az emelkedett lelket hordozta, puskatusok verték szét.[3] Németország egész kortárs irodalma nem ismer e zsidó forradalmárnő könnyeihez fogható könnyeket, se ahhoz fogható lélegzetvételnyi szünetet, mint ami a bivaly bőrének leírását követi: „mégis szét volt szaggatva.”
A felolvasásnál az itt zárójelbe tett és nem kevésbé elragadó, irodalmi tárgyú szakaszt elhagytam, kiemelendő e szeretetteli világ közepette azt, ahogy Luxemburg a növények és állatok szemlélődő vizsgálatával magához öleli a természetet, és az utóiratot (akárcsak itt) az aláírás elhagyásával közvetlenül a levél végéhez kapcsoltam.
Berlinben, Drezdában és Prágában a következő megjegyzéssel vezettem be a levél felolvasását:
A legnemesebb áldozat emlékének ajánlva olvasom fel az alábbi levelet, melyet Rosa Luxemburg írt a boroszlói női börtönből Sonja Liebknechtnek 1917 december közepén:[4]
„ — — Most egy éve, hogy Karl Luckauban ül. E hónap folyamán gyakran gondoltam rá, és éppen egy évvel ezelőtt járt Maga nálam Wronkéban, amikor megajándékozott a szép karácsonyfával… Az idén már beszereztem egyet, de olyan kopár kis fácskát hoztak, törött ágakkal, nem is lehet összehasonlítani a tavalyival. Nem is tudom, hogyan fogom ráerősíteni a nyolc gyertyácskát, amiket már megvettem. Ez a harmadik karácsonyom ebben a cellácskában, de ne fogja fel tragikusan! Én oly nyugodt és vidám vagyok, mint mindig. Tegnap sokáig ébren feküdtem — mostanában sohasem tudok egy óra előtt elaludni, pedig már tízkor le kell feküdnöm —, ilyenkor különböző dolgokról álmodozom a sötétben. Tegnap arra gondoltam: milyen különös, hogy állandóan valami örömteli mámorban élek, minden különös ok nélkül. Most például itt fekszem sötét cellámban, kőkemény matracon, körülöttem a házban a szokásos temetői csend honol, az embernek úgy tűnik, mintha sírban feküdne, az ablakon át a mennyezetre rajzolódik a lámpa visszfénye, amely a börtön előtt az egész éjszaka világít. Időről időre egész tompán hallani lehet egy tovarobogó vonat távoli zakatolását, vagy egész közel egy ablak alatt az őr köhintéseit, nehéz csizmájában néhány lépést tesz lassan, csak hogy kinyújtóztassa elzsibbadt lábait. A homok oly reménytelenül csikorog léptei alatt, mintha a létnek egész sivársága és céltalansága sírna belőle, bele a nyirkos, sötét éjszakába. Itt fekszem csöndben, egyedül, sötétség, unalom és a tél kötöttségeinek sokszoros fekete kendőjébe burkolva — és mégis valami megfoghatatlan, ismeretlen benső örömtől dobog a szívem, mintha csak sugárzó napfényben, virágzó mezőn lépkednék. És a sötétségben az élet felé mosolygok, mintha valami varázslatos titok birtokában lennék, mely meghazudtol minden gonoszt és szomorút, és csupa fényességgé, csupa boldogsággá változtatja azt. Magam is kutatok, hogy valami okát találjam az örömnek, nem találok semmit, és megint csak mosolyognom kell saját magamon. Azt hiszem, ez a titok semmi más, mint maga az élet; a mély éjszakai sötétség szép és puha, mint a bársony — csak helyesen kell nézni. A nedves homok is, ahogy az őr lassú, súlyos léptei alatt csikorog, az élet szép kicsi dalát zengi — ha helyesen tudjuk hallgatni. Ilyen pillanatokban Magára gondolok, és oly szívesen átadnám ezt a varázskulcsot, hogy mindig és minden helyzetben észrevegye az életben a szépet, az örömtelit, hogy Maga is mámorban éljen, és mintegy virágos mezőn haladjon. Nem arra gondolok, hogy elégedjék meg önmegtagadással vagy holmi képzelt örömökkel. Csak élvezze az élet reális örömeit, ehhez csak az én kimeríthetetlen benső vidámságomat szeretném még hozzáadni, hogy nyugodt lehessek Maga felől; szeretném, ha csillagos köpenybe burkolva menne az életen át, amely minden kicsinyestől, hétköznapitól és félelmetestől megóvja.
Maga egyszer a steglitzi parkban szép csokrot kötött fekete és rózsás-ibolyaszínű bogyókból. Fekete bogyónak vagy bodzabogyót köthetett a csokorba — e bogyó nehéz, sűrű fürtökben függ a levelek nagy, tollszerű legyezői között, bizonyára ismeri —, vagy, még valószínűbben, fagyalt, ennek karcsú, kecses, egyenesen álló bogyófürtjei vannak és keskeny, hosszas, zöld levélkéi. A rózsás-ibolyaszínű, kis levélkék alatt elrejtett bogyók a törpenaspolya bogyói lehetnek, ezek, bár tulajdonképpen vörös színűek, e késői évszakban kissé már túléretten és bomlásnak indulva gyakran vöröses-ibolyaszínűnek látszanak; a levélkék mirtushoz hasonlóak, kicsiny kihegyesedő, sötétzöld színű, felül bőrszerű, alul érdes levelek.
[Szonyuska, ismeri Platen „Verhängnisvolle Gabel”-jét? El tudná küldeni, vagy hozni? Karl egy alkalommal említette, hogy otthon olvasta. George költeményei szépek, most már tudom, honnan származik ez a verssor: „Vöröslő kalászok susogása közben”! …amelyet rendszerint idézett, mikor szántóföldeken sétáltunk. Megtenné, hogy alkalomadtán leírja nekem az új „Amadis”-t? Oly nagyon szeretem ezt a költeményt — ami persze Hugo Wolf dalának köszönhető —, de itt nincs meg nekem. Olvassa-e tovább a Lessing-legendát? Én ismét Lange „A materializmus története” című munkáját vettem elő, ez mindig felfrissít és fellelkesít. Úgy szeretném, ha Maga is elolvasná!]
Ó, Szonyicska, oly nagyon fájdalmas élményem volt! Az udvaron, ahol sétálni szoktam, gyakran fordulnak meg katonai szekerek, megrakva zsákokkal, vagy olykor vérfoltos, ócska katonazubbonyokkal és ingekkel… ezeket itt lerakják, szétosztják a cellák között, a rabok megfoltozzák, aztán ismét felrakják és visszaszállítják a katonasághoz. Nemrégiben is jött egy ilyen szekér. Lovak helyett bivalyok voltak eléje befogva. Először láttam közelről ezeket az állatokat. Erőteljesebb és vaskosabb alkatúak, mint a mi marháink, lapos a fejük, a szarvuk csapottan hajlott, koponyájuk tehát inkább a juhainkéhoz hasonlít, egészen feketék, és nagy, szelíd szemük van. Romániából származnak, hadizsákmányként kerültek ide… A szekér mellé beosztott katonák mesélik, hogy nagyon fáradságos dolog volt ezeket az állatokat befogni és még nehezebb teherbírásra idomítani, hiszen szabad élethez voltak szokva. Szörnyűségesen verték őket, úgy, hogy számukra igazán érvényesül a „vae victis”… Csak Boroszlóban mintegy száz ilyen állat van; ezek az állatok, amelyek a buja romániai legelőköz voltak szokva, nyomorúságos és szűkös élelmet kapnak. Kíméletlenül kihasználják őket mindenféle teherkocsik vontatására, s ily bánásmód mellett rohamosan tönkremennek. — Szóval, néhány nappal ezelőtt is jött egy ilyen szekér, zsákokkal megrakva. A teher oly magasra volt feltornyozva, hogy a bivalyok nem bírták átvontatni a kapubejárat küszöbén. A hajtó katona, brutális fickó, agyba-főbe verte az állatokat az ostornyél vastagabb végével, úgy, hogy a felügyelőnő felháborodva vonta kérdőre, vajon nem érez-e semmi szánalmat a szegény állatok iránt?! „Minket embereket se szán senki!” — válaszolta gonosz vigyorral, és még erősebben odacsapott… Szegény állatok végül is nekirugaszkodtak és átjutottak az emelkedésen, de az egyik vérzett… Szonyicska, a bivalybőrnek közmondásos a vastagsága és a keménysége, mégis szét volt szaggatva. A lerakodás alatt aztán az állatok egész csöndesen, kimerülten álltak, és az egyik közülük, az, amelyik vérzett, fekete pofáján és szelíd fekete szemeiben olyan kifejezéssel nézett maga elé, mint egy síró gyermek. Pontosan annak a gyermeknek az arckifejezése volt rajta, akit keményen megbüntettek, és nem tudja, mi okból, mivégre, és nem tudja azt sem, hogyan szabaduljon a kíntól és a durva erőszaktól… ott álltam előtte, az állat rám pillantott, könnyek omlottak a szememből — az ő könnyei; az ember legkedvesebb testvéréért nem remeghet fájdalmasabban, mint ahogy én a tehetetlenségemben e csöndes szenvedéstől remegtem. Milyen messze vannak, mennyire elérhetetlenek és elveszettek számára Románia szabad, zöldellő legelői! Mennyire másképp sütött ott a nap és fújt a szél, mennyire más volt ott a madárdal és a pásztorok dallamos kurjantása! Itt — ez az idegen, szörnyű város, a fülledt levegőjű istálló, undorító, dohos széna áporodott szalmával keverve, az idegen, félelmetes emberek, és — a verés, a vér, mely a friss sebből patakzik… Ó, szegény bivaly, szegény szeretett testvérem, tehetetlenül és bénultan állunk itt mindketten, és csak a fájdalmunk, tehetetlenségünk, a vágyódásunk közös. Közben a rabok szaporán foglalatoskodtak a szekér körül, lerakták a nehéz zsákokat és bevitték a házba, mialatt a katona zsebre vágott kezekkel, nagyokat lépve sétált fel-alá az udvaron, vigyorgott és egy divatos gúnydalt fütyörészett. És az egész pompás háború képe elvonult előttem…
Szonyuska, drágám, legyen mindennek ellenére nyugodt és vidám. Ilyen az élet, így kell elfogadni, bátran, nem csüggedve, és mosolyogva — mindennek ellenére.”
Karl Kraus: Egy józan asszony válasza Rosa Luxemburgnak
(Die Fackel, XXII. évfolyam, 554. füzet, 1920 november, 6-12. o.)
„Tisztelt Kraus Úr! Innsbruck, 1920 augusztus 25.
Véletlenül került a kezembe a Die Fackel legújabb száma (f[olyó] [é]v II. 4-ig voltam előfizető), és ha megengedi, néhány megjegyzést fűznék Rosa Luxemburg Ön által olyannyira csodált leveléhez, jóllehet Ön talán nem igazán örül az ominózus Innsbruckból érkező levélnek.[5] Szóval: Luxemburg levele valóban igen szép és megható. Egyetértek Önnel, hogy nagyon jól passzolna nép- és középiskolások számára szánt olvasókönyvekbe, noha az előszóban arra is tanulságos lenne utalni, hogy mennyivel gyümölcsözőbben és örvendetesebben alakult volna Luxemburg élete, ha néplázítás helyett mondjuk egy állatkert gondozójaként tevékenykedett volna, mely esetben alighanem a „cellácskától” is megkímélte volna a sors. Botanikai ismereteit és a virágok iránti szeretetét tekintetbe véve egy nagyobb kertészetben is tisztességesen megfizetett és kellemes elfoglaltságra lelt volna, és akkor talán nem került volna közelebbi ismeretségbe a puskatusokkal.
Ami a bivaly kissé érzelgős leírását illeti, nincs okom kételkedni benne, hogy ez megtette hatását a kereskedelmi tanácsosfeleségek és a berlini, drezdai, prágai esztétapalánták könnyzacskóira. Aki azonban egy nagyobb délmagyarországi birtokon nőtt fel, mint én, és gyerekkora óta jól ismeri ezeket az állatokat, kérges, többnyire repedezett bőrüket és mindig tompa „arckifejezésüket”, az józanabbul szemléli a dolgokat. Azok a katonák alighanem alaposan átejtették a jó Luxemburgot (hasonlóan mint annakidején a megboldogult Benediktet a bányakutyák),[6] akinek a fantáziája talán a Bőrharisnyára és a prérik vad bivalycsordáira vonatkozó emlékeiből is merített. Ha bakáinknak a Romániában kiállt súlyos harcok közepette valóban volt idejük, erejük és kedvük százszámra vadbivalyokat befogni és tüstént igavonó állatokká szelídíteni, az minden csodálatot kiérdemelne, és csakugyan még annál is meglepőbb lenne, mint az, hogy e hatalmas erejű állatok tűrték ezt a bánásmódot.
Ám tudni kell, hogy a bivalyokat ezeken a vidékeken időtlen idők óta előszeretettel tenyésztik és használják igavonó (valamint tejelő) állatnak. Igénytelenek a takarmány tekintetében és rettenetesen erősek, bár igen lassú járásúak. Ezért nem hiszem, hogy Luxemburg „szeretett testvére” különösebben csodálkozott volna azon, hogy Boroszlóban szekeret kellett vontatnia és hogy „az ostornyél végével” jókorát húztak a hátára. Az ilyesmi, ha nem túl durván csinálják, alighanem időnként nélkülözhetetlen az igavonó állatoknál, hiszen ezekre nem mindig hatnak a tiszta észérvek — ahogy egyébként anyaként arról is biztosíthatom, hogy sokszor egy életerős fiúgyerekre is nagyon jótékonyan hat egy pofon! Nem kell mindig rögtön a legrosszabbra gondolni, és nem feltétlenül kell mindig csak sajnálni az embereket (és az állatokat), anélkül, hogy ismernénk a pontos körülményeket. Az ilyesmiből több baj származik, mint jó. — Luxemburg, ha módjában állt volna, bizonyára szívesen prédikált volna a bivalyoknak a forradalomról, és szívesen alapított volna számukra bivaly-köztársaságot, bár kérdéses, hogy képes lett volna-e számukra megteremteni azt a Paradicsomot, amelyről álmodozott, „madárdallal és a pásztorok dallamos kurjantásával”, ahogy az is kérdéses, hogy a bivalyok erre különösebb súlyt fektettek volna. De hát sajnos épp elég hisztérikus nő akad, aki mindenbe beleártja magát és folyton egymás ellen ugrasztja az embereket; ha az ilyen nők nincsenek híján a szellemnek és jó a stílusuk, akkor a tömegekben meghallgatásra találnak, és sok bajt okoznak a világban. Így aztán azon se nagyon lehet csodálkozni, hogy egy olyan nő élete, aki maga is gyakran az erőszakról prédikált, erőszakos véget ért.
Csendes erő, serény munkálkodás közvetlen környezetünkben, nyugodt jóság és kiengesztelődés — ezekre az erényekre nagyobb szükségünk van most, mint szentimentalizmusra és uszításra. Ön nem így gondolja?
Kiváló tisztelettel,
von X-Y asszony”
Én úgy gondolom, hogy vajmi kevéssé érdekel, „véletlenül” vagy más úton került-e egy ilyen bestia karmaiba a Die Fackel egyik száma, és hogy f[olyó] [é]v II. 4-ig előfizető volt-e vagy még mindig az. Ha csak volt előfizető, úgy végtelenül sajnálom, hogy már nem az, mert ha még mindig az lenne, akkor levele kézbesítésének napjától, azaz f[olyó] [é]v VIII. 28-ától már nem lenne az. Mert a Die Fackel azért mégse teljesen védtelen azzal a balvégzettel szemben, amely egy ilyen címre is elsodorja. Én úgy gondolom, az ominózus Innsbruckban kelt levél annyiban feltétlenül üdvözlendő, hogy e város szellemiségéről alkotott képemen jottányit sem változtat, hanem éppenséggel minden pontosan úgy van, ahogy lennie kell. Úgy gondolom, ha az úgynevezett köztársaságok rászánnák magukat, hogy Rosa Luxemburg levelét a felnövekvő nemzedékek számára tankönyvekben elérhetővé tegyék, akkor mellette ennek a megérának a levelét is ki kéne nyomtatni, hogy a fiatalokban ne csak a tisztelet ébredjen fel az emberi természet fenséges mivolta iránt, hanem egyszersmind a viszolygás is annak alávalóságától, és hogy e mindennél egyértelműbb példa láttán elborzadjanak a szaporodás német papnőinek kiirthatatlan szellemiségétől, akik újabb háborúk halálbiztos kilátásával teszik tönkre az életünket, mintha egyenesen hűségesküt fogadtak volna a Sátánnak, hogy amit a hősi halál iránti kéjes rajongásukban anno 1914 nem akadályoztak meg, azt újra és újra előidézzék. Én úgy gondolom — és akkor most végre németül szólok ezekhez az emberi mivoltukból kivetkőzött birtokos-fajzatokhoz és bagázsukhoz, ha egyszer németül nem értenek és az „ellentmondásaimból” nem tudják kitalálni a mondandómat, világosan németül szólok tehát, ugyanis a világháborút én félremagyarázhatatlan ténynek tartom, a kort pedig, mely trágyadombi hulladékká alacsonyította az emberéletet, megkerülhetetlen vízválasztónak —, úgy gondolom tehát: hogy a kommunizmus valósága csak az ő életet meggyalázó ideológiájuk ellenpárja, amely még mindig egy tisztább, eszményi eredet kegyelmében részesül, azaz kényszerűségből alkalmazott ellenszer egy tisztább, ideális cél érdekében — az ördög vigye el a gyakorlatát, de Isten tartsa meg állandó fenyegetésként azok feje fölött, akik a javaikat megőrzendő mindenki mást az éhség és a hazafiúi becsület frontjaira küldenének a vigasszal, hogy nem az élet a javak legmagasabbika. Isten tartsa meg a kommunizmust, hogy ez a söpredék, mely már azt se tudja, mihez kezdjen pimaszságában, ne legyen még pimaszabb! Hogy azokat, akik kizárólagos jogot formálnak az élvezetre, és azt hiszik, az őket alázatosan szolgáló emberiség elég szeretetet kap, ha ők vérbajt ragasztanak rá, legalább lidércnyomás kísérje az ágyukba! Hogy legalább elmenjen a kedvük attól, hogy áldozataiknak erkölcsről papoljanak és viccelődjenek rajtuk! Amíg félelem zabolázza a pimaszságukat, addig legalább nem mernek elég nagy levegőt venni ahhoz, hogy azon merengjenek, mennyivel gyümölcsözőbben és örvendetesebben alakult volna Luxemburg élete, ha egy állatkert gondozójaként tevékenykedett volna, nem pedig azoknak az emberszabású fenevadaknak a szelídítőjeként, akik végül széttépték, vagy hogy vajon tisztességesebben megfizetett és kielégítőbb foglalatosságra lelt-e volna, ha nemes virágokat gondoz, melyekről egyébként többet tudott, mint egy földbirtokosasszony, nem pedig az eldudvásodott emberiséget gyomlálja. És persze fennállna a veszély, hogy az élcelődést egy mártír „cellácskáján” azzal torolnánk meg rögvest, hogy fejére olvasnánk annak, aki ilyen pimaszságra vetemedik, ha ugyan nem csattanna arcán egy pofon, ami, efelől biztosíthatom Önt, a hazának hősöket szülő életerős anyákra is igen jótékonyan hat! Ami végül azt a gúnyos megjegyzést illeti, miszerint Rosa Luxemburg „közelebbi ismeretségbe került a puskatusokkal,” ezért aligha lenne túl nagy fizetség néhány jókora csapás, de csakis azzal az ostornyéllel, amely Rosa Luxemburg bivalyára lesújtott. Csak semmi szentimentalizmus! Nincs szükségünk ilyesféle eljárások érzelgős ecsetelésére, az ilyesmi nem való olvasókönyvekbe. Aki egy nagyobb délmagyarországi birtokon nevelkedett, hol a bivalyok amúgy is kérges és repedezett bőre nem ébreszt együttérzést, mindig tompa „arckifejezésük” pedig — mely itt nem áhítatot érdemel, mint Luxemburg levelében, hanem idézőjeleket, egy liba lábnyomát idéző jeleket — visszatetszően elüt a délmagyarországi földbirtokosok ideális orcájától, aki tehát egy nagyobb délmagyarországi birtokon nőtt fel, az azt is jól tudja, hogy Magyarországon egész más eljárásoknak is szemrebbenés nélkül alávetik Isten teremtményeit. És hogy birtokosasszonyok és kereskedelmi tanácsosfeleségek között abban teljes az egyetértés, hogy ezt helyénvalónak találják. Én úgy gondolom persze, hogy se a forradalmi törvényszékekért nem kell lelkesedni, se azokkal a katonatisztekkel nem kell szimpatizálni, akik, miután semmijük se maradt a becsületükön kívül, arra ragadtatják magukat, hogy embertársaikat kiheréljék.[7] De vagyok annyira igazságtalan, hogy például azokat a hölgyeket, akik még ma is a „bakáink”-ról beszélnek, arra ítélném, hogy takarítsák ki egy laktanya árnyékszékét, és „tüstént” mondjanak le a nemesi címről, melytől úgy látszik, még a névtelenül elkövetett halottgyalázás erejéig se bírnak megválni. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy noha bakáinknak súlyos harcokat kellett kiállniuk Romániában — méghozzá azért, mert az iskolai olvasókönyvek 1914 előtt még nem a jó Rosa Luxemburg, hanem a földbirtokosasszony szellemében íródtak —, kétségkívül volt idejük, erejük és kedvük bivalyokat ellopni és megszelídíteni, továbbá hogy amíg a német és délmagyar Walkürök nem győznek csodálattal adózni az efféle katonai bivalydresszúrának, addig az embereket se fogja megvédeni semmi attól, hogy előszeretettel igavonó barmoknak idomítsák őket. Továbbá úgy gondolom — hogy végre ne csak a szavamat hallassam, hanem a véleményemet is —, hogy még ha a legcsekélyebb tényszerű igazság se volna a jó Rosa Luxemburg szavaiban, és Isten minden állata már réges-rég kereskedők szolgálatában állna és nem zöld legelőkön, Luxemburg még akkor is igazabbul szólt volna Isten színe előtt, mint egy efféle földbirtokosasszony, aki az állat takarmányozás terén tanúsított igénytelenségét méltatja, és csupán lassú járását kifogásolja. És úgy gondolom, hogy értékesebb az a humánum, amely szeretett testvért lát az állatban, mint az a bestialitás, amely ezt mulatságosnak találja és még tréfálkozni se átall azon, hogy egy bivaly „nem csodálkozik különösebben”, amikor Boroszlóban szekér elé fogják és az ostornyél végével „jókorát húznak a hátára”. Mert undorító az az elmésség, amellyel a Teremtés urai és annak úrnői „gyerekkortól fogva” megmagyarázzák maguknak, hogy az állatban nem pislákol semmi, és hogy az állat éppoly érzéketlen, mint a gazdája, hiszen nincs megáldva sem az ő gőgjével, sem a képességgel, hogy gazdája hablaty-nyelvén hangot adjon szenvedéseinek. De mivel az állat annyiban fölötte áll ennek a fajzatnak, hogy rá „nem mindig hatnak a tiszta észérvek”, az ilyen ember szerint az ostornyél „alighanem időnként nélkülözhetetlen”. De hiszen ostornyélhez csak tompa dühében nyúl, mellyel a számára, ki tudja miként, ostornyelet tartogató sors sejtelme tölti el! És csak azért pofozzák az ilyenek a gyerekeiket, kiknek életerejét a magukéhoz mérik, és csak azért hagyják őket szexuálisan túlfűtött teológushallgatók által gyötörni, mert félnivalójuk van az élettől vagy a túlvilágtól. A gyermekek persze bírnak azzal az előnnyel, hogy a szüleiktől való leszármazás gyalázatát eltörölhetik az elhatározással, hogy ők jobb szülők lesznek, vagy legalább saját gyermekeiken tölthetik ki bosszújukat. Az erőszakkal vagy fondorlattal jobbágysorba vetett állatok számára viszont az ember az ő nagy bölcsességében azt a sorsot rendelte el, hogy megbecsteleníttessenek általa, mielőtt felfalja őket. Az állatot becsmérli az ember, valahányszor állatként becsmérli embertársát, sőt szidalomként használja a „teremtmény” szót is. Nem csodálkozik semmin, és a csodálkozás jogát az állattól is elvitatja, mely még nem felejtett el csodálkozni. Éppoly kevéssé csodálkozhat az állat a gyalázaton, mit rámér az ember, mint maga az ember; és ahogy egy bivalynak se szabad csodálkoznia Boroszlón, úgy egy földbirtokos se csodálkozik azon, hogy egy ember élete erőszakos véget ért. Mert miközben az egész világ romba dől az ő rendjük kedvéért, ők mindent a legnagyobb rendben találnak. Hát mit akar a jó Luxemburg? Persze ő, akinek semmi birtoka nem volt a szívén kívül, és aki a bivalyban a testvérét látta, bizonyára szívesen hirdette volna bivalyoknak a forradalmi igét, ha erre módja lett volna, és szívesen alapított volna számukra bivaly-köztársaságot, melyben talán még madárfütty is lett volna és pásztorok dallamos kurjantása, habár kérdéses, „hogy a bivalyok erre különösebb súlyt fektettek volna”, mivel köztudomásúlag jobban szeretik, ha rájuk fektetnek súlyt. Ám Luxemburg sajnos egész biztosan nem járt volna sikerrel, hiszen e földön sokkal több a bivaly, mint a bivaly! Hogy szíve szerint mégis megkísérelte volna a dolgot, az is azt mutatja, hogy egyike volt a sok hisztérikus nőnek, aki mindenbe beleártja magát és folyton egymás ellen ugrasztja az embereket. Mármost én úgy gondolom, hogy ez a kórkép a birtokosasszonyok körében gyakorta jelentkezik a háztartási és mezőgazdasági munkától oly szembeötlően elütő formában, hogy az ember hajlamos lenne azt gondolni: ők a született forradalmárnők. Ha azonban az ember jobban megvizsgálná a dolgot, akkor rájönne, hogy csak buta libák. Ezzel persze csak újabb tanúbizonyságát adná az emberi faj galád gőgjének, annak, hogy minden hiányosságát és rossz tulajdonságát előszeretettel az állatokra keni, míg eleddig még egyetlen innsbrucki ökörnek vagy délmagyarországi birtokon felnövekedett libának se jutott eszébe a másikat innsbrucki polgárnak vagy délmagyarországi földbirtokosasszonynak titulálni. Arra se vetemedne egy ökör vagy egy liba, már amennyiben venné magának a bátorságot, hogy a szellem dolgaiban ítélkezzék, hogy pont a „jó stílust” emlegesse, és nagyvonalúan egy olyan erényt tulajdonítson a másiknak, amelynek ő maga feltűnően híján van. Bár „ezekre” nem mindig hatnak a tiszta észérvek, több tapintat van bennük, semhogy postáznának egy rosszul megírt levelet, és több szemérem, semhogy egy ilyet megírnának. Nincs oly rossz tollú liba, amely ilyesmire képes lenne! Ön nem így gondolja? A liba értelmes, jámbor természetű, és bár a gazdája által megehető, vele össze nem téveszthető. Ám ez utóbbi teremtmény kétségkívül bír azzal az előnnyel, hogy ha szorul a hurok, akkor az Ég színe előtt a katekizmusra hivatkozhat, és önmaga iránti jószívűségében még arra is figyelmeztethet, hogy nem kell „mindig rögtön a legrosszabbra gondolni, és nem feltétlenül kell mindig csak sajnálni az embereket (és az állatokat), anélkül, hogy ismernénk a pontos körülményeket. Az ilyesmiből több baj származik, mint jó.” Baj mindenekelőtt az emberek (és az állatok) gondviseléstől elrendelt birtokosai számára, kiknek rendelkezési joga egy olyan isteni törvényen nyugszik, amit csak nemzetidegen bomlasztó elemek ingatnának meg — például ama Jézus Krisztus —, mely törvény azonban továbbra is érvényben marad, mert a földi javak hajszolása, hálistennek, ősibb mint a keresztény parancsolat, és túl is fogja élni azt. Hát így gondolom!
[1] Karl Kraus, „Bei den Tschechen und bei den Deutschen”, Schriften, Band 7: Die Sprache (Frankfurt: Surhkamp, 1987), 277.
[2] A Németország Szociáldemokrata Pártjából (SPD) kilépett háborúellenes szocialisták alapították 1917-ben a Németország Független Szociáldemokrata Pártját (USPD), amelyhez csatlakozott a szintén az SPD balszárnyán elhelyezkedő és háborúellenes Spartakus-Szövetség is, élén Rosa Luxemburggal és Karl Liebknechttel. 1918 december 29-én a spartakisták és egy az USPD-ből kivált csoport megalapították Németország Kommunista Pártját (KPD). A levélrészletet Kraus először Berlinben olvasta fel 1920 május 28-án.
[3] „Sárgakeresztes”: utalás az első világháborúban a központi hatalmak által bevetett vegyi fegyverek jelzésére.
[4] A Kraus által közölt szövegből, akárcsak itt, hiányzik a levél első három bekezdése, amelyben Luxemburg az oroszországi forradalommal kapcsolatos rémhíreket igyekszik cáfolni, külön kitérve a zsidók elleni pogromokat emlegető szóbeszédre: „Inkább tudok elképzelni zsidóellenes pogromokat — Németországban… Itt legalábbis megvan az ehhez megfelelő légkör, alávalóság, gyávaság, reakció, és érzéketlenség.”
[5] Von Lill-Rastern von Lilienbach alighanem azért mondta fel 1919 februári hatállyal az előfizetését, mert a Die Fackel januári számában Kraus a Búcsúztató című százhúsz oldalas szöveggel ünnepelte meg az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását. „Az ominózus Innsbruck”: amikor Kraus 1920 április 4-én Innsbruckban szemelvényeket olvasott fel Az emberiség végnapjai című monumentális háborúellenes színművéből, a helyi nacionalista sajtó olyan dühödt támadást intézett ellene, hogy a másnapra tervezett felolvasást le kellett mondani. (A Búcsúztató egyébként már 1919-ben megjelent Szini Gyula magyar fordításában, míg Az emberiség végnapjai csak 1977-ben Tandori Dezsőében.)
[6] Moriz Benedikt (1849-1920), a Neue Freie Presse főszerkesztője, Kraus szatíráinak gyakori céltáblája. Szenzációhajhászságát leleplezendő Kraus egy kitalált mérnök nevében olvasói levelet küldött a szerkesztőségnek, melyet Benedikt leközölt, és amelyben egyéb képtelenségek közt szó esett a közelgő földrengéseket jelezni képes „bányakutyáról” is. Így lett a „bányakutya” („Grubenhund”) a huszadik századi osztrák sajtóban dívó „hoax”-ok archetípusa.
[7] Kraus itt a magyarországi Tanácsköztársaság leverését követő megtorlásokra utal. Lásd a 23. pont alatt olvasható beszámolót Héjjas Ivánék kegyetlenkedéséről itt: „A fehérterror Magyarországon: A brit szakszervezeti kongresszus (T.U.C.) és a Munkáspárt közös delegációjának jelentése, 1920 május,” Beszélő (2003/9). Lásd még Bela Bodo, „The White Terror in Hungary, 1919-1921: The Social Worlds of Paramilitary Groups,” Austrian History Yearbook (April 2011), 156.