friss műút

-ról, -ről

Csehy Zoltán

Csehy Zoltán

(Pozsony, 1973) költő, műfordító, irodalomtörténész. Többek közt Sztratón, Beccadelli, Petrarca, Martialis és Pasolini magyra fordítója. Legutóbbi verskötete: Nincs hová visszamennem (Kalligram, 2013), legutóbbi tanulmánykötete: Szodoma és környéke. Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben (Kalligram, 2014). Írt egy modern operakalauzt is Experimentum mundi címmel (Kalligram, 2015).

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Csehy Zoltán: Bevezetés a líraelmélet labirintusába
Verskultúrák. A líraelmélet perspektívái, szerk.: Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár-Szabó Zoltán – Lénárt Tamás, Ráció, 2017
2018. július 03.

Hogy mi a líra, meghatározni nehezebb, mint felismerni. És ennek a „meghatározhatatlanságnak” az elméleti perspektíváiról nyilatkozni még nehezebb: kétségtelen, hogy a formalista-strukturalista, majd a szoros olvasás stratégiái épp a lírát kísértették meg a leginkább, mivel enigmatikussága, bizonyos fokú eredendő hermetizmusa rendszerint cizellált értelmezői attitűdöt követelt meg, jelentős fokú kreativitást, szinte teremtő együttalkotást a költővel, hangozzék is ez bármilyen romantikusan.

Kevés jó líraelemzést, versértelmezést olvasni: a legjobbakat még mindig költőktől, szakmabeliektől, akik gyakran ugyan tudományos viszonylatban homályos apparátussal, de végeredményben a szoros olvasás hagyományát követik. A tudomány oldalán mihelyt kialakul valamiféle lírafogalom, a líra maga máris átnéz rajta, kijátssza, és egészen máshol, máshogy bukkan fel. Ha a felfokozott szubjetivitás magánmitologikus varázsát hangoztatják, objektív lesz, ha a költői kép sűrítmény-jellegének normától való eltérése kerül elő, akkor megtagadja a költői képet, talált versekkel jön elő, a szintaxis és a retorika legszerényebb köznyelvét választja, mihelyt a harmónia speciális ezotériájának árnya vetül rá, máris diszharmonikus, sőt „csúnya” lesz, ha az én monomániákus agressziója különféle szubjektumfelfogásokba koncentrálódik, egyszerűen kirekeszti az ént és „hallásgyakorlatokként” kinyeri a létezésből, mások szövegeléséből a verset.

A líra a metamorfózis pezsgő energiáit fortyogtatja folyamatosan: általánosságban nem enged magáról beszélni, mágnesként vonz a konkrét szöveghez, máskülönben csak ürügy, demonstrációs anyag, egy-egy filozófiai vagy más kontextuális gondolati konstrukció színezéke. A líraolvasás maga is lehet erőteljes érzelmi játék, intellektuális hedonizmus, tükörszerű szemebesülés saját magunkkal vagy illusztráció valamihez, ami épp foglalkoztat bennünket. Intenzitása kiszámíthatatlan, nyilvánvalóan összefügg valamiféle nyelvfetisizmussal, a pontos, tökéletes, találó vagy szellemes kifejezés és a gondolat szinte érzéki gyönyört kiváltó olvasói kultuszával. Mégsem divat a líraolvasás: még irodalomtudományi közegben sem mindennapos gyakorlat, a kultikus líra (pl. a szakrális, egyházi gyakorlat orális vagy énekelt szövegeinek hatása, vagy éppenséggel a tömegeket mozgósító alkalmi, esetleg politikai líra) mint világértelmezés pedig romjaiban hever. A slam poetry retorikai izmozása is gyakorta csak a nyelv szinte erotikus, kopulációs energiáit aknázza ki.

Már csak ezért is különösen jelentős kötet a Verskultúrák című tanulmánygyűjtemény. Természetesen nem áll módomban huszonhét, többségében kiváló tanulmányt behatóan ismertetni: ennek szakmai és terjedelmi korlátai egyaránt vannak. Az ókori verskultúráktól kezdődően egyes filozófiai fogalmak versbe-merítkezésén át (érdekes módon az igazságosság és az eticitás problémája dominál) a nyelv materialitásáig, a lírai hang archeológiájáig nagyon sok minden szóba kerül. A széttartó idő- és fogalmi keret a szerkesztői koncepciónak hála, állandó dialogicitásban van: az olvasás során folyamatos energiaáramlást érzékelni, a korrekció és a pontosítás örökös igényét, a másik oldal esetleges igazsága iránti kíváncsiságot. Ez a fajta áramlás szinte biztonságot ad a labirintusban. A szövegimmanens líraértelmezés mellé a kontextushangsúlyos, különféleképp megjelzőzhető antropológiai horizontok, mediális és materiális kommunikációs szintek lépnek, időnként visszacsempészve olyan elemeket is, melyek a nyelvi tudás és megismerés, a lírai világértelmezés különféle artikulációinak számomra kedves (poszt)strukturalista örökségét idézik. A nyelv költőisége olykor valóban általánosan véve a nyelv alapfunkciójaként jelenik meg, s magát a megnyilatkozás „igazságát” és a kommunikáció értelemtulajdonító játékkedvét hozza helyzetbe, ahogy a kötetben sokszor megidézett Eugenio Coseriut citálgatva mondhatjuk: a költészet „a nyelv funkcionális tökéletességének a helye”. Ez a „tökéletesség” rendszerint kívülre kerül mindenfajta szociokulturális beágyazottságon, viszont számos tanulmány ennek ellenkezője felé inklinál, miszerint a költészet „tökéletessége” pontosan abban rejlik, hogy nem elkülönül és leválik valamiféle kontextuális beágyazottságról, hanem épphogy teljes intenzitással szólaltatja meg az abban is ott lappangó, kifinomult antropológiai tudatstruktúrát. A jelentésképzés ilyen „elkötelezettsége” több írás tárgyát is képezi.

Különösen fontos felvetése a kötetnek a „biopoétikai” megközelítés, mely a lírát afféle alternatív „élettudományként” hozná helyzetbe, s a létezés-artikulációk „megnyelvesülésének” minden lehetséges módozatát integrálná, ráadásul ez az elméleti konstrukció jól elképzelhető széles történeti keretben is, azaz egy lehetséges termékeny irodalomtörténeti narratívaként az ókori testkoncepcióktól a poszthumánig, a romantikus árnytestektől a hibridekig. Hasonlóan izgalmasak a „materiális” filológiai gyakorlatból induló, a különféle kultúr- és szövegtechnikák mediális aktusaira rákérdező impulzusok: itt nagy szerephez jut Kittler inspiratív világa.

Az első egység Agócs Péter Pindarosz-tanulmányával indul, mely az intertextualitás és a műfaj (konkrétan a győzelmi óda) „hagyományos” kategóriáit lendületbe hozva a görög énekkultúra rekonstruálására tesz kísérletet, miközben megpróbál kilépni a filológia és a hagyománytörténés „múzeumából”, a folyamatos „szűrők” rendszeréből, melyek finom átmenetek sorában szükségszerűen alakulnak ki, s nem forradalmi behatások eredményei. Épp ez a „lassú” kontinuum teszi lehetővé a potenciális rekonstrukció játékát a konkrét performativitást váltó „partitúrakultúra” felé. A dolgozat magasan kiemelkedő szövegérzékenységének fokát jelzi az a rétegfejtés is, mely feltárja azt a pindaroszi műfajkoncepciót, mely során a költő „számos eltérő hagyományt sző össze, hogy belőlük egy műfaj tartós és plauzibilis illúzióját hozza létre”.

Laczházi Gyula Peter Hühn és Jörg Schönert lírakoncepciójából kiindulva jut el a lírai én és az elbeszélő ambivalens azonossági pozíciójával számoló Zrínyi-interpretációk diszkrepanciájáig, az önéletrajzinak feltételezett alany önellentmondásokba málló pszeudointegritásáig. Végeredményben a „fikciós önéletrajzi narratíva” megerősítését kapjuk, amit Szörényi László a szerző nyilván stilizált „ifjúkori önarcképének” tart, igaz, másképpen, finom distinkciókkal, de ezt a teret kényszerűen szűknek és klausztrofóbnak érezzük, ahhoz az univerzumhoz képest, amelyet pl. Király György a petrarcai „diadalmenetek” analógiával  vagy Bene Sándor a politikai allegóriák „minotauruszi” labirintus-archeológiájában, a lusus geographicus tereiben, egy többszintes és jelmezes mitológiai játék barokk terében megsejtetni engedett. Vaderna Gábor a modern szerzőség-fogalom kialakulásának koncepcióit veszi szemügyre a paratextusok (dedikációk, az írói professzionalizációval kapcsolatos megnyilvánulások) funkcióváltásának, az irodalmi piac expanziójának keretei között Vályi Klára Magyar Tempe című kötete kapcsán.

Molnár Gábor Tamás az ars poetica jelenségét, műfaját (?), retorikai képződményét vizsgálja, a „költői énmárka-építés és önmeghatározás” e kiemelt szerepű dokumentumait, melyek az önreferencialitás és a beilleszthetőséget megcélzó kulturális analógiák közt oszcillálva érvényesülnek és jelentenek értelmezői kihívást mind az oktatási rendszer, mind az irodalomelméleti, interpretációs keret megképzése számára. Az ars poeticákban az önreferencialitás felső fokának reprezentánsait kellene látnunk, ám ez pl. Arany esetében egy vibráló kettős szerepjátékban (felvállalt zavarban?) oldódik fel, melyet a szerző Jacobson nyomán illeszt be abba a stratégiába, mely szerint a poétikai funkció felfogható „az üzenet önmagára zárulásaként éppúgy, mint megkettőződéseként”. Az önpromóciós és az önreferenciális modell finom kisüléseit számos pazar példával és szövegértelmezéssel dokumentáló írás egyike a kötet legszellemesebb dolgozatainak.

Pataky Adrienn a romantika esztétikum-felfogásának radikális változásából indítva (az esztétikai szép pozíciójának és értékképző mindenhatóságának megingásától, illetve az ízlés változékonyságának felismerésétől) közelít a posztmodern szonett modern „versválságot” követő visszatéréséhez. A Tandori-féle formahagyomány destrukciós játéktere a felismerhetőség alapkaraktereinek változatossága mellett bontakozik ki, de számomra ez is csak megerősíti, hogy lényegében a modern magyar költészetnek nincs egyetlen olyan évtizede sem, melyben a szonett (vagy annak dekonstruált, megidézett fajai, vagy Heinz Mitlacher terminusaival élve az architektonikus és nem architektonikus forma) jelenléte ne lett volna észlelhető. Martin Dyck remek metaforája adja meg erre a magyarázatot, miszerint a szonett „a legbiztonságosabban kiszámítható áramkörök közé tartozik, egy kibernetikai modell”. Pataky Adrienn dolgozatának legnagyobb érdeme, hogy az önreflexivitás kategóriája segítségével meg tudja találni a posztmodern szonett áramköreinek kapcsolódási pontjait.

Szabó Marcell a formalista értelmezői hagyomány pragmatista rekonstruálását végzi el a költői nyelv leválaszthatóságának dilemmáin keresztül (melyet a nyelvi differencia ontológiai aládúcolása, illetve az irodalmi nyelv „felforgató” társadalmi praxis-jellegének hangsúlyozása vált ki), a sklovszkiji percepciós program járulékos elemeinek finomanalízisével, illetve egy eredeti Tandori-olvasat kimunkálásával, mely a „diszpozitív” kategóriája révén a funkciótulajdonítás olyan horizontjait nyitja meg, mely a befogadás kódjainak reflexív újraértelmezésével kísérletezik. Érzékletes képként bukkan fel Maniglier elméletté terebélyesíthető metaforája, miszerint „a költői nyelv formalista hatáselmélete egy fertőzésnek vagy parazitának a működésmódja szerint írható le, ahol a szubjektum nyelvhasználata és érzékelése hasonul a poétikai mintákhoz”.

A második egység elején Eisemann György a gondolati és költői diskurzusszférák összjátékára figyel Arany János kapcsán Kosztolányi Dezső interpretációiból kiindulva. A phüsziszként felfogott természet antropológiai dimenzióinak felnyitódása, illetve az individaulitás elrejtése olyan diskurzusterepet nyit a magyar lírában, mely Aranytól egészen József Attiláig vezet. Kulcsár Szabó Ernő az önmegszólító vers anatómiáját adja a késő modern korszakküszöbén: a nyelv mint konstitutív médium működésének eredményeként a műalkotásban megtörténő igazság túlnő a szöveg materiális és érzelmi befogadást biztosító dimenzióin. És épp ez teszi lehetővé azoknak az irodalomelméleti-olvasati értéktulajdonításoknak a paradigmaképző legitimálását is, melyek révén egy-egy kiemelkedő szerző invenciozitása, „poeticitása” felismerhetővé válik. Egy valóban bravúros Kosztolányi-elemzés tanulságaként érkezik el a szerző annak a felismeréséig, hogy épp a késő modern korszakküszöb jut el annak tudatosításáig, hogy „az én önmegértésének nem az izolált szubjektivitáson keresztül felfogott önmaga a legfőbb (s kivált nem a tévedhetetlen) instanciája”.

Balogh Gergő Kulcsár Szabó Ernő elméleti nyomvonalán mozgó tanulmánya az „igazságosság és az eticitás” (a szerző hasonló pszeudoantik genezisű terminusok kitalálásában is jeleskedik) szerepét és artikulációit vizsgálja a költői nyelvben, méghozzá Németh G. Béla önmegszólító verstípusról írt klasszikus tanulmányának szoros olvasása felől többek között a performatív (az ígéret fogalmához tartozó) és az afformatív (a lehetőség fogalmával rokon, a létesülést lehetővé tévő, az ígérettel szemben létesülő „másik”) kategóriával. A két kategória költészetesztétikai összekapcsolhatóságát az eticitás fogalmával frappánsan így fogalmazza meg: „Ha a performatívum az igazságosság lehetőségét jelenti, akkor az afformatívum az igazságosság lehetőségének ígérete”. Pataki Viktor Oravecz Imre Halászóember című poémájának emlékezet-struktúráit értelmezi újra az „időszembesítő” verstípus hatékony segédfogalmával az ars memoriae részint egyetemes antropológiai tapasztalatai, részint a költői kép nyelvi-materiális-retorikai „emlékezete” felől. Gorove Eszter a tér és az én viszonyát helyezi előtérbe a Távozó fa című Oravecz-kötet anyagának értelmezésekor: az emlékezet és az időleképezés teresülése (a múlt mint „elvesztegetett idő”, muzeális látvány és pszeudonosztalgia) Gaston Bachelard térpoétikai rendszerének struktúráihoz igazodva aktiválódik újra és hoz létre egy rendkívül impozáns olvasatot.

Mészáros Márton a Kovács András Ferenc Krisztina-verseiben megjelenő pátoszformulákat vizsgálja: már a témaválasztás is igen eredeti, hiszen egy meglehetősen kompromittáló fogalom implicit retorikai jelenlétére fókuszál. Mészáros szerint a posztmodern utáni gesztusköltészet egy olyan formája alakul itt ki, mely a befogadó affektív aktiválását valósággal kikényszeríti, s nem elégszik meg a retorikai játéktér vagy az interszubjektumok szerepjátékaiba bonyolódó, mozgó én alkalmi retorikai provokációival.  L. Varga Péter hasonlóképpen a költői megnyilvánulás „igazságának” hermeneutika szempontú nézőpontjának interpretatív hasznosítására tesz kísérletet, mint Balogh Gergő. A nyelv önbeteljesítő jellegét (melynek köszönhetően az „igazság” performativitása érzékelhetővé válik), az apokatasztázis mechanizmusát és a költői szó horizontjait (hívás-, mondás-, illetve adományjellegét) vonatkoztatja a líraértelmezés hagyománystruktúráira. Különösen ez az apokatasztázis, azaz a lírai eseményt „helyreállításként” felfogó koncepció látszik a szoros olvasás szempontjából is különösen sikeres interpretációs lehetőségnek.

A líra antropológiai horizontjaival kapcsolatos blokk anyagát Ferenczi Attila Horatius-tanulmánya nyitja, mely egyszerre kapcsolódik az ars poetica fenn már tárgyalt diskurzusához, és nyit meg egy teljesen új szempontrendszert, mégpedig a költészet társadalmi beágyazottságához köthető hasznosság-elv analizálásával (és itt Pindarosz öröksége is fókuszba kerül). Horatius az egyéni nyelvgenezist a költővé válás integráns részeként kezeli, miközben a költő a nyelvben létezés sorsba vetettségének köszönhetően folyamatosan a jelentés határainak kitolását végzi, de ezt egyszersmind kénytelen integrálni abba a hatalmi diskurzusba, mely szükségszerűen átpolitizálja a költői nyelvet, s ezáltal legitimálja társadalmi „hasznosságát”. Halász Hajnalka Herdernek a szó és a szót létrehozó „természet” viszonyáról kifejtett gondolatait értelmezi az állati nyelv, a hangzás és a nyelvgenezis, a nyelvfunkció kérdésirányaiból. Hatásos, ahogy Herder példázatos és metaforikus nyelvezetét is játékba vonja. Timár Andrea a poszthumán jelenségének posztkatasztrofikus szöveghedonizmusát hozza közelebb széles történeti dimenziókat felmutatva. Lőrincz Csongor újabb József Attila-verselemzéssel áll elő. A Téli éjszaka nála a performatív (a szerző itt a személytelenítés gesztusára, illetve a költői én szubjektumstátuszának felfüggesztéseire fókuszál) és mediális összefüggések dimenziójába kerülve válik elemzés tárgyává. A „természet és kultúra” konkrét szöveghelyekkel dokumentált, de metaforikus értelmű, a vers dinamikáját biztosító „kiazmusa” mellett újszerű a természettudományos kontextusok (biometria, antropometria) bevonása is.

Tolcsvai Nagy Gábor tanulmánya a „szubjektivizáció és az episztemikus lehorgonyzás” kérdéskörét a kognitív szemantika és poétika univerzuma felől közelíti meg, s új kontextust kínál pl. Babits Mihály szubjektivizáló poétikájának, illetve Pilinszky János objektivizált fogalommegjelenítésének jobb megértéséhez. Lénárt Tamás Pilinszky Ravensbrücki passiójának elemzésére vállalkozik a „technikai” képek felől, a Platón barlanghasonlatáig visszavezethető „mediatizáltság” örökségét mozgósítva, és az elhallgatás vagy némaság alakzatait nem vég-, hanem kiindulópontként láttatva jelzi, hogy a vers „önnön mediatizáltságát viszi színre”. Simon Gábor terjedelmes és nagy igényű tanulmánya egy nyelvközpontú líraelmélet vázlatát kínálja fel a nevezetes Coseriu-tétel nyomán, izgalmas demonstrációval (Kerber Balázs és Tóth Krisztina verseit elemzi): a jelentéstulajdonítást egyértelműen abduktív műveletként fogja fel, a műalkotás nyelvi-megformáltsági eseményeinek recepciója nyomán nemcsak hogy kibontakoztatható a szövegvilág termékeny fikcionalitásának rétegzettsége, de párhuzamosan több, különböző abduktív világkonstrukció is kibontható. Fontos a sokirányúság, hiszen a befogadás modellálására tett javaslat csak akkor tekinthető érvényesnek, ha a „fogalmi-referenciális mintázatok abduktív emergálásának verbális poétikai közegeként” mutatja fel magát.

A negyedik fejezet írásainak sorát Simon Attila kiváló szövege nyitja Platón Ión című dialógusának, kivált az érvrendszer potenciális iróniájának elemzésével, melyben Szókratész által a techné ellenében megfogalmazott isteni inspirációnak (az enthusiasmos képzetének) értékteremtő primátusa mellett érvel, majd összekapcsolja a kardalköltészet bravúrosan elemzett médiapolitikáját az enthusiasmos medialitásának összefüggésrendszerével. Tamás Ábel egy Catullus-lacunát (51,8), azaz a kitöltetlen helyet, a filológiai szubsztitúció csáberejét mellőzve (<vocis in ore> ?) magát a „hiányt” olvassa ki, miközben a Szapphó-parafrázis szövegében a szándékolt töredékesség illúzióját erősíti. A materiális szakadékot legfeljebb az üres adoniszi sor kopogásával lehetne pótolni, a hiány maga a költeménybe „negatív inskripcióként beíródott, diribdarabokra tört, fragmentált hang”.

A sok József Attila-, Kosztolányi-, illetve Pilinszky-elemzés után kivételes öröm olvasni Konkoly Dániel Kassák-tanulmányát! A szerző  „az értelmezői lépések erőszakosságának redukálásának” problémájából indít, mintegy ezzel is jelezve az avantgárd líraolvasás egyik szemantikai problémáját, mely a referenciális mező tudatos roncsolásából fakad. Az elemzés különösen a „humán eredet indexeinek” költői alkalmazásairól írt részekben excellál: a gépi-testi-retorikai működés új analógiáit fedezi fel, s rávilágít arra is, hogy a természethez, a tárgyi világhoz csak az antropomorfizmuson keresztül van hozzáférésünk. Kulcsár-Szabó Zoltán Író-gépek című dolgozata hasonlóan unikális: egy technikai fordulat és a szöveggenerálási, szövegértelmezési stratégiák kapcsolatát értelmezi, illetve a technika kihatását a szöveg materiális dimenzióira. Az írógéppel gépelt verskézirattól Papp Tibor számítógépes versgenerátoráig gazdag példaanyaggal alátámasztott szellemes elemzések sora végül is Kittler nyomán az ábécét vagy akár a kézírást is szoftverekként, „jeltelen felhőkként” kezeli. Vincze Ferenc Szilágyi Domokos-tanulmánya pedig a határ fogalmának termékeny jelentésárnyalataival teremt magának értelmezői nyelvet.

Mezei Gábor Borbély Szilárd Tiergarten-szövegeinek tér-, nyelv- és emlékezet-topográfiáját nézi. Walter Benjamin megírt városának kultúrtechnikaként elgondolt metodológiáját alkalmazza és terjeszti ki az írás térbeliségének genezisére. Smid Róbert egyenesen Kittler-interpretációt közöl: a lírai hang archeológiájával kapcsolatos vonatkozások alakulástörténetét vázolja fel, egy, a hang medialitásán alapuló, a romantika szövegcirkulációjával szembehelyezkedő elméleti koncepció körvonalazódásáig.

Ez az 570 oldalas gyűjtemény is mutatja, hogy a líraolvasás régi és új, illetve régi-új paradigmái közt elképesztően erőteljes diszkurzív tér alakul ki. A széles merítésű, interdiszciplináris kötet ereje befelé vonzza az olvasót: a szerencsés szerkesztésnek hála, ebben a gazdag labirintusban mindig akad Ariadné-fonal, mely jó pár kalanddal gazdagabban vezet vissza bennünket saját értelmezéseink vélt vagy tényleges valóságába.

Szólj hozzá!