friss műút

-ról, -ről

Lapis József

Lapis József

(1981, Sárospatakon) Kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő. Debrecenben él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Lapis József: Kritikus tanulságok 13. Hozzászólás a Mohácsi—Lapis-vitához
Pro forma
2018. június 28.

„Commander, I’d like you to leave the room so we can talk about you behind your back.”
(A Few Good Men)

„mit kifacsartam kifacsar már”
(Dumpf Endre)

A Mohácsi Balázzsal folytatott levélváltásunk után, a Műút szerkesztőjének ösztönzésére érkezett hozzászólásokat azért tartom hasznosnak és fontosnak, mert zömében olyan vitakultúrát képviselnek, amely közel áll saját értékrendemhez. Azaz: nem a nagyot mondó, nyitott ajtókat berugdosó, szavatosság és igazi tartalom nélküli lózungokat hajtogató, hatásosan retorizált szövegek sorozatával van dolgunk, s zömében nem is olyanokkal, amelyek a másik véleményének megsemmisítésére törekednek. (Láttunk ilyet, nem egyet a magyar irodalom rég- és közelmúltjában.) Azaz nem győzelemvezérelt, hanem töprengő, a másik álláspontját respektáló, az át- és továbbgondolásban érdekelt beszélgetésnek lehettem olvasója. (Ám természetesen, ahogyan minden diskurzusban, itt is vannak mellékvágányok, kitérők, figyelmen kívül hagyott belátások, oldalvágások, kétfenekű megjegyzések stb.)

Elismerem, hogy a jellemzett vitakultúra nem feltétlenül tart számot szélesebb közfigyelemre, mert arra jellemzően az első típus apellál: az odamondás, a látványos bálványdöntögetés mindig érdekesebb (lényegtelen, ha a bálvány soha nem is létezett, legföljebb fantomként), s ha mellé még néhány válságtünetet is sikerül produkálni gyorsan (ejnye-bejnye kánon!), hát csak annál nagyobb a dörrenés. Kérdés, természetesen, hogy ha elfogy a puskapor, és eloszlik a füst, mi marad az egészből. Mohácsi Balázsnak a kifejezetten méltányos, töprengő, alapos PNL-kritikája nyomán kialakult beszélgetés nem volt puskaporos — az én ízlésemnek megfelelően üdítően nem volt az; lehetett benne lélegezni. Emiatt nem csatlakozom Mohácsinak azon érzéséhez, mely szerint „késmegforgatás” történt volna. Ezzel szemben azt látom, hogy egy méltán tisztelt életmű kapott további, nem érdektelen és nem érdemtelen széljegyzeteket, melyek valamelyest súlypontozzák is az életműről (hosszú ideje) folyó szakmai diskurzust egyfelől, s megteremtik a kapcsolódásokat és különbségeket a Parti Nagy-korpusz és a kortárs fiatal poétikák között másfelől.

Még akkor is így van ez, ha a vita alapvetően két szálon futott: a Létbüfé olvashatósága, illetve ennek apropóján a PNL-líra alakzatainak értelmezhetősége volt ez egyik irány, a másik pedig a kortárs fiatal líra kontextusainak továbbgondolása, az antropológiailag kondicionált kérdésföltevésektől az irónia és a személyesség–személytelenség problematikáján át az agrammatizmusig és az újkomolyság költészetéig. Ezekhez a szempontokhoz fajsúlyos, több tekintetben tisztázó és hivatkozásértékű észrevétel érkezett a téma szakértőitől, olyannyira, hogy igazán érdemi reflexiót mindehhez már inkább tanulmány formájában volna értelme tenni (fölgöngyölítve a hozzászólásokban jelzett irodalomtörténeti és kritikai szálakat). S ez részemről nem ebben az írásban történik meg.

Az újkomolyság (és vonatkozó, kapcsolódó tartozékai, mint a személyesség, maszkjáték, antropológiai feltételezettség) tekintetében például akár — történeti vonatkozásban — Kulcsár-Szabó Zoltán, akár – a fogalom honi eredetét tekintve — Nemes Z. Márió és Csehy Zoltán hozzászólása alighanem megkerülhetetlen lesz, de Turi Tímea rövidebb reflexiója is erősen megfontolandó állításokkal él (s már önmagában megmutatja, hogy mennyire hiányzik az általa képviselt színvilág a honi kritikai palettáról). Igen lényegesek (és eredeti koncepcióját árnyalók) Németh Zoltán kiegészítései az antropológiai posztmodern esetében. A Dumpf-jelölő esetében pedig érdemes lehet tovább gondolkodni Kulcsár-Szabó felvetésén, ti. hogyan érthető etikailag másként egy hasonló poétikai effektus, ha Parti Nagy Lajos, Borbély Szilárd vagy Kukorelly Endre költészetének szövegkörnyezetében bukkan föl. A Parti Nagy-költészet stilisztikai és retorikai mozgásai tekintetében (a korábbi, akár irodalomtudományos, akár nyelvészeti kutatások után) Csehy Zoltán és Smid Róbert írásához érdemes lesz bátran fordulni, de Smidet érdemes föllapozni a „dilettánsnak” többek között a szerzői funkciók felől való értelmezhetőségéhez is, amely kérdéshez Halmai Tamás is izgalmas szempontból szól hozzá. Bazsányi Sándor a különböző kortárs paradigmák összekapcsolhatóságának (és szétválaszthatóságának) tisztázásában segít.

Teljes (és tendenciózus) félreértésnek tartom a Mohácsi Balázs által is szóba hozott Csete Soma-féle vitaértelmezést a „kánon tetején ücsörgő” nagy költők „könyörtelen” revíziójával kapcsolatban — meglehet, az „igény” erre megvan valahol (vélhetően épp a Csete-féle kérdezésben), azonban pusztán két dolog nem igazolja Csete diagnózisát: egyszer a megszólalók intenciója (ez persze nehezebben hozzáférhető a szövegek alapján, ám a retorikából mégis kiolvasható), másszor a diskurzusban szereplő szövegek érvkészlete és érvelésmódja. Mi több, éppenséggel úgy látom, hogy az ebben a vitában megmutatkozó, egymás érveire figyelő attitűd és kultúra messzemenően szembemegy bármilyen radikális dekanonizációs ballaszttal. Még a szempontot tulajdonképpen a vitában földobó Nemes Z. Márió is arra jut, hogy nem ebben látszik a vita tétje (s hogy PNL két dolog miatt nem szorul védelemre: mert erős önvédelmi rendszere van, s mert támadni nem is támadja senki) — s bár Nemes Z. deklaráltan nem tudja megfogalmazni a tétet, írásában mégis megteszi azt: valamiféleképpen az újabb lírai fejlemények poetizáltságának elbeszélhetősége a tét, illetőleg az újabb lírai mini-korszakküszöb megragadhatósága. Nyilván nem véletlen, hogy ez a kérdés ezúttal annak a Parti Nagy Lajosnak a verseskötete olvastán merül föl, akinek inkább a korai költészete látszik rokonnak az aktuális poétikákkal. A tanulságokat viszont nem elsősorban a vita keretei között kell levonni — erre alighanem értekező szövegek és a kérdéskörről tartott konferencia-előadások lesznek alkalmasak.

[Appendix] Ha Mohácsi Balázs hiányolja, hogy a beszélgetésben nem esett szó a kritikaírás csínjairól-bínjairól, akkor most, így a végére hadd fogalmazzak meg néhány gondolatot, ha úgy tetszik a kritikusi viták margójára. Rendszerszerű és kiterjedt, folyamatos kritikusi tevékenységet folytatni nem könnyű, energiaigényes tevékenység. (Ha minden bizonnyal nem is olyannyira istentelenül[1] nehéz, mint jó szépirodalmat írni: de hát a közkeletű vád szerint a kritikus a botcsinálta író, különösen, ha nem dicsér valamit.) Ha valaki jó gyakorló kritikus kíván lenni, nem elegendő az, hogy néha egy-egy műről kifejti véleményét, bár természetesen minden ilyen írás hozzájárul a történő irodalom jobb megértéséhez: vannak viszonylag keveset író, de olyankor kifejezetten izgalmas reflexióval, érdemi és távlatos értelmezéssel előálló irodalmárok. Azoknak azonban, akik a kortárs irodalom, illetve valamely szeletének szisztematikus és gyakori szemlézésére vállalkoznak, azon túl, hogy kötelességük minél jobban megismerni a teljes szcénát (s azon túlolvasni magukat számtalan, hazai és nemzetközi irányban), ki kell alakítaniuk saját (akár határozott, akár elasztikus) értékrendjüket, valamint adekvát kritikusi nyelvüket (nyilvánvalóan már az eldönti, hogy kikhez szólhatunk, ahogyan megszólalunk). Mindezek nehézségéről, reménytelenségéről és határairól, illetve szükségszerű trükkjeiről (az olvasottság kiterjesztéséről, a saját ízlés formálódásáról és törékenységéről, az önreflexióról, az ítéletek retorizálásáról, a megértés ösvényeiről, a nyelvre találásról stb.) sokat és sokan gondolkodtak már, s még többet lehetne gondolkodni, ám az eddigiekkel annyit szeretnék csupán mondani, hogy a rendszeres kritikusi tevékenység bizony ránehezedik az ember szemléletére, világlátására, készültségére, szövegörömére. Hogy mind a lelkesültség, mind a taszítás gyanús, leginkább magunk előtt. Hogy egy középszerű szöveg iránti mindent átható közönyösség hogyan tűnik el az írás mélyén, és változik teljesítménnyé annak felszínén, mert hogyha eltűnik, az sokkal jobb, mint ha átragad rá (de nem kevésbé félelmetes). Hogy a kritikaírásban utat találó kreativitás hogyan vágja méretre a kutatói, irodalomtörténészi figyelmet, s hogyan csatornáz magába és kebelez be minden másra irányuló kreativitást egy idő után. Hogyan válik az élvező, önátadó olvasásból kritikalkoholizmus, hogyan lesz a passionben több szenvedés, mint szenvedély, inkább függőség, mint mámor. Mert talán van, aki számára ez meglepő, de a kritikusi odafordulásban igenis ott van a mámor-mozzanat — még akkor is, ha a megszövegezés során ez hajlamos világossággá szelídülni.

 

[1]             „»Mit tart a legjobb intellektuális előgyakorlatnak egy készülő író számára?« Hemingway: »Mondhatnánk neki, menjen és akassza föl magát, mert rá fog jönni, hogy jót írni istentelenül nehéz. Aztán könyörtelenül le kell vágni a kötélről, és önmagát kell kényszerítenie, hogy olyan jól írjon egész életében, ahogy csak tud. Legalább, ha mással nem, akasztásának történetével már lesz mivel elkezdenie az írást.«” (Interjú! Nagy írók műhelyében, vál. Kulin Katalin, ford. Lontay László, Baránszky-Jób László, Fazekas László, Fáber András, Európa, Budapest, 1965/1966, 260–261.)

A kritikusvita korábbi hozzászólásai ide kattintva olvashatók.

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Majakovszkij Einstein
Ideje: 2018-06-28, 19:06

Jó.

Szólj hozzá!