friss műút

-ról, -ről

Mohácsi Balázs

Mohácsi Balázs

(1990, Pécs) költő, kritikus

-tól, -től

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Mohácsi Balázs: Kritikus tanulságok 12. Hozzászólás a Mohácsi—Lapis-vitához
Újabb – végső – lamentáció
2018. június 26.

(például arról, hogy az ember nem uralhatja saját hatástörténetét)

„Ne maradjon belőlem semmi több,
csak amit élő érdeke szerint
táplálékként őriz meg az utókor.”

(Csorba Győző)

Megígértem Jenei Lászlónak, hogy írok egy vitazárót — már a legelején megígértem, és közben is többször, most meg nem igazán akaródzik megírni, eltávolodtam a recenzeált kötettől, a kritikámtól és a vitától is. De hát az ígéret az ígéret az ígéret. Hadd kezdjem tehát ott, hogy erről a(z egyre növekvő) távolságról írok kicsit.

Ez a vita meglehetősen ambivalens érzéseket kelt(ett) bennem. Természetesen igen megtisztelő az egész — hiszen az irodalomtörténészi/-elmélészi/kritikusi szakma kiemelkedő alakjai találták méltónak az írásomat arra, hogy hozzászóljanak —, ám azt sem tudom kizárni, hogy voltaképpen forgatjuk-forgattuk a kést a műben és a szerzőben. Na, most nekem ez az utóbbi például egyáltalán nem volt szándékom. Volt egy könyv, amelyre őszintén kíváncsi voltam, elvállaltam a kritikát — tulajdonképpen látatlanban, nem is tudva, hogy az egész csupa Dumpf (a Grafitneszhez hasonló, talán kicsit egyenetlen, de szerethető vegyesfelvágottra számítottam) —, és miután nem tetszett, kénytelen voltam megírni legjobb tudásom szerint, hogy nem tetszik. Egészen pontosan olyan csöndben és visszhangtalanul szerettem volna megírni, ahogyan általában a (líra)kritika csöndes és visszhangtalan szokott maradni (már amennyiben születik egyáltalán lírakritika, ugye).

Azért is ambivalens a véleményem erről a vitáról, mert néhányszor előkerült különböző beszélgetésekben, hogy például szerintem van-e valamilyen hatása ennek a vitának a kritikai szcénára. Tekintve, hogy némi lamentálás után mindig arra jutok, hogy nincs (legfeljebb elenyészően csekély, talán annyi, hogy újabb precedense van a párbeszéd-/vitahajlandóságnak), nem érzek okot az örömre. Miért nincs szerintem hatása? Mert nem (igazán) beszéltünk a kritikaírásról, nem (igazán) beszéltünk a kortárs magyar költészetről — akár a hagyománytörténet, akár a korszakolhatóság tekintetében. Nem (igazán) beszéltünk Dumpf Endréről és arról, hogy helyénvaló-e, ha nekem morális jellegű fenntartásaim vannak az ő főszereplése (olykor kifiguráztatása) kapcsán. Pedig milyen jó lett volna beszélni a kritikaírásról (nem számítom Smid Róbert mulatságos kísérletét, amely az egykori kritikavita tudományos vs. nem-tudományos kritika szembenállását szerette volna felmelegíteni, ám abból a kissé paradox–abszurd alapállásból tette ezt, hogy bár egyetért az ítéletemmel, nem ért egyet azzal, ahogyan mondom…). Milyen jó lett volna többet beszélni a neoavantgárdról, az újkomolyságról, meg a posztmodernnek arról a fajtájáról (nevezzük bármilyennek), amelyet PNL fémjelez, és ezek viszonyáról (végül azonban például Lapis József, Halmai Tamás, Turi Tímea, Németh Zoltán vagy Nemes Z. Márió hozzászólásainak e kérdésirányai mintha visszhangtalanul maradtak volna). (((Milyen jó lett volna, ha Nemes Z. Márió hamarabb írja meg az újkomolyságról szóló hozzászólását, talán egészen más irányt vett volna a beszélgetés.))) Szóval milyen jó lett volna azokról a dolgokról beszélni, amelyek mentén én az ítéletemhez, a többé-kevésbé megalapozott véleményemhez eljutottam. Nekem legalábbis jobb lett volna, azok ugyanis még érdekelnek, míg a véleményem már kevésbé. A vita hozzám elérő visszhangja ezekhez képest az volt (ezek friss, könyvheti gyűjtések), hogy én robbantottam ki a Műút PNL-vitáját (pedig igazából a Lapis József! sőt, hovatovább a Parti Nagy Lajos a kötet megírásával[1] — ráadásul robbanásról vagy robbantásról aligha van értelme beszélni…), meg hogy milyen tökös dolog Pécsről, a Jelenkor munkatársaként irodalmi nagyapa-gyilkosságot elkövetni (missing the point, és lásd feljebb: nem volt ilyen célom).

És akkor például Csete Soma ír a Literára egy hármaskritikát Kemény István, Guillaume Métayer és Aczél Géza új (költészetnapi) köteteiről, és rám, a PNL-kritikámra hivatkozva írja ezt: „[ú]gy érzékelem, egyre inkább kezd artikulálódni irodalmunk fiatal generációiban az igény, hogy könyörtelen revízió alá vesse a kánon tetején ücsörgő, »nagy« költők által létrehozott és rezzenéstelenül működtetett privát-(maszek-)költészeteket. Egyre feszítettebbé válik a viszony azokkal az életművekkel, amelyek az irodalomtudományos értelmezői hagyomány és a kánonmechanizmusok autoriter visszaigazolására apellálva tartják magukat távol az aktuális líraproblémák tematizálásától. Egyre világosabbá kezd válni, hogy hosszútávon nem fenntarthatók azok a költői szerepmodellek, amelyek ugyan élvezik a posztmodern értelmezői tágulat minden védelmét, de nem hajlandóak újragondolni, aktualizálni saját, tizenöt-húsz évvel ezelőtti kérdésfelvetéseiket.”[2] Egyet is értek Csetével, meg nem is. Egyetértek vele abban, hogy a „nagy” költőkkel nem kell kesztyűs(ebb) kézzel bánni, és abban is, hogy természetszerűleg vannak feszültségek és szembenállások a magyar lírában. Ugyanakkor Csete írása igencsak egyszerűsítő módon tárja elénk érzékelését. Természetesen nem az elmúlt évtizedek költészettörténetének kielégítő részletezését hiányolom egy néhányflekkes írásból. Tételez például egy kánont, noha nem vagyok róla meggyőződve, hogy létezik, illetve ha igen, akkor pedig valószínűleg egészen mások vannak benne, mint akikre Csete gondol — a gyökereknél például Wass Albert és Tormay Cecile stb., és még ha nincs is feltétlenül folytonosság poétikai vagy ideológiai tekintetben, akkor is napjaink államosított irodalma teszi ki a lombkoronát. De természetesen nemcsak világnézeti törés osztja meg a magyar líra terepét, hanem korosztályosan is rétegződik: ha a példa kedvéért feltételezünk három párhuzamos generációt, akkor szükségszerűnek tűnik, hogy a középgenerációhoz sorolható költészetek a fiatalabb generáció számára fontosabbnak mutatkoznak, mint az idősebb számára. Az is meglehetősen reduktívnak tűnik, hogy a kánon tetején csücsülő nagyok mind öregek, akik ráadásul nem hajlandók újragondolni a saját költészetüket és pozíciójukat, lírájuk pedig nem magától működik, hanem ők működtetik. Rendkívül torzít a hajlandóság bedobása ebbe a kérdésbe, hiszen azt implikálja, hogy ezek a bizonyos nagyok számítók, számításból tartják lélegeztető gépen költészetüket, és szándékosan nem reagálnak az újabb tendenciákra — miközben annak a lehetőségét teljesen kizárja, hogy esetleg nem érzik szükségét a változtatásnak, vagy nem is feltétlenül érzékelték azokat a bizonyos újabb költészeti irányokat (például eltérő élethelyzetükből kifolyólag), és egyébként töretlenül hisznek abban, hogy vállalható műalkotásokat hoznak létre. És akkor hadd térjek vissza a „kíméletlen revízióhoz”: természetesen valaminek történnie kell, mind költőként, mind kritikusként, mind irodalomtörténészként kanonizációs gesztusokat kell tennünk, ez elengedhetetlen. És természetesen lehet az a véleményünk a magyar költészet nagyöregjeinek újabb munkáiról, hogy nem elég jók. Ám nagy kár volna, ha a bírált művel együtt rögtön teljes életműveket dobálnánk le a Parnasszusról.

A Létbüfé továbbra sem tetszik, továbbra is úgy látom, hogy bár az ambíciók szerint a lírai fő mű akart lenni, ez nem jött össze; de Parti Nagy Lajos még mindig az egyik kedves költőm a sok közül, és a minap a Petőfi Irodalmi Múzeumban nagy örömmel néztem–hallgattam, hogy a hungarofuturista szeánsz (re)kontextusában két évtized távolából új életre kelt a Hősöm tere, ahogy tavaly nyáron–ősszel, a vitát–beszélgetést kiváltó kritikára készülve nagy örömömre szolgált, hogy a három évtizedes Szódalovaglás ma is megszólít, működik.

 

[1]             Én mindenesetre nem csináltam semmit máshogyan, mint máskor. Máskor mégis vita nélkül szoktak maradni az egyébként nem kevésbé vitatható írásaim. Meg általában másokéi is. Kivételnek itt van persze a Závada Péter könyve körül forgó minivita, ami ugyanakkor ismét a szabályt erősíti inkább.
[2]             Csete Soma: Többnyire továbbra is, Litera, 2018. 04. 20. Elérhető: http://www.litera.hu/hirek/tobbnyire-tovabbra-is

 

A kritikusvita korábbi hozzászólásai ide kattintva olvashatók.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!