Szédülés

visszadob egy beszélgetés mint valami időkapu
fekete lyuk oda amikor kaptuk a telefont azt hiszem
ez a párbeszéd innentől lesz társas magány nekem
legalábbis biztosan hirtelen az egyik fél történetesen
én anya apa kisétál mit sétál kiesik a dialógusból és
magányos intim csomópontba zuhan moszkva tér-szerű
csak emberek nélkül hárman bóklászunk a felszínen
a villamos sínek között egy csomópont de különböző
sarkaiban szélein mozgunk csak ez a közös hiány
által képzett tér köt össze időről időre itt találkozunk
mert ha a világ három külön pontján lennénk is mindig
van egy vacsoraasztal kávézósarok esetleg egy
megbeszélés mikor mindhárman egyszerre zuhanunk
ki onnan abból a tapinthatóból és érkezünk meg ide
ebbe az időtlenbe megnyílik a föld ilyenkor
összecsomózott lepedőkön mászunk a mélybe vagy
leesünk és csak bóklászunk a sínek között órákig
minden beszélgetés nekem időkapu fekete lyuk beszív
kiköp a telefonhívásnál és én újra a vonal másik végén
ülök szótlanul megpróbálom letenni még mielőtt valaki
beleszólhatna