friss műút

-ról, -ről

Persányi Norina

Persányi Norina

író. Budapesten született. A SZTE magyar–angol szakán végzett. Jelenleg Budapesten él. Évekig újságíróként dolgozott, most gimnáziumban tanár.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Persányi Norina: Bőrönd

2018. július 16.

A szobámban rajzolok. Úgy csinálok, mintha nem venném észre. Anyu megint ivott, és most a konyhában kiabálva káromkodik, Gábort szidja. De persze Gábor nincs itt. Akkor anyu nem kiabálna. Nem merne. Olyankor némán tűri, hogy Gábor lehülyézze. Még azt is, hogy megverje. És hogy engem is. Gábor bármit megcsinálhat, mert anyu nem akarja elveszteni. Mert Gábor egyébként, ritkán, ha nincs berúgva, ölelgeti, puszilgatja anyut, és azt mondja neki, hogy szeretlek, és nem tudok nélküled élni. Velem is kedves olyankor. Azt utálom. Inkább verjen. Anyu azt szereti, ha inkább szeretik. Hallom őket sokszor szexelni. A szomszéd szobában csinálják. Anyu hangosan nyög. Kicsit úgy, mintha fájna neki, de mégis olyan elnyújtva, mint aki élvezi. Én a másik szobában két kispárna közé szorítom a fejem. 500-tól visszafele számolok, hátha elalszom. Valamikor, még mindig éjjel, csak az utcai lámpa fénye világít be az ablakomon. Sárga félszem. Hallom, az ajtó kilincse aztán az ajtó nyikordul – kinyílik, bezárul. Én nem nyögök. Vagy ha igen, nem úgy, mint aki élvezi. Csak befelé. És befelé is zokogok már régóta. Egyre némább vagyok. Előbb csak, mint a növények. Aztán, mint a kövek.

Anyu tudja. Mikor elmondtam, azt mondta, hazudok, meg hogy biztos csak féltékeny vagyok. Nem értettem. Nem szóltam inkább többet. Fojtogató indákat rajzolok nagy, húsos, vérvörös virágokkal. Csak ezeket folyton. Anyu egyszer csak beront a szobába. Gyerünk, indulunk, 3 óra alatt ott vagyunk Mamáéknál. Ő többet egy szót sem soha Gáborral. Örökre kitöröljük az életünkből. Izgatott leszek. Tényleg? Elmegyünk? Kitöröljük? Pakolj, kiabál anyu. Csak a legfontosabbakat. Söpröm a fiókokból a ruhákat a bőröndbe. Betuszkolom Frédit, a plüss kutyámat is. Anyu lassabban készül el. Kicsit dülöngél, de már nem kiabál. Azt suttogja maga elé, most is Gábornak, hogy tőlem megrohadhatsz egyedül, akkor is itt hagylak. Hallom a felgyorsult szívdobogásom, amíg anyura várok. Végre az ő bőröndjét is becsukjuk. Már majdnem kijózanodott. Az arcán növekvő kétségbeesés. A vodkás üveg után nyúl, húz belőle, erősen rácsavarja a tetejét, betuszkolja a táskájába. Gyorsan ki a lakásból. Metróval egy átszállással a pályaudvaron. Kezd valóságnak tűnni ez az egész. Kiszabadulunk. A csomagokra vigyázok, amíg anyu jegyet vesz. Mindenki vár, vagy jön, vagy megy. Indulás-érkezés-feszültség a levegőben, az emberek arcán, a zajokban. Aztán anyu rohan felém a magas sarkújában egyensúlyozva. Felkapja a bőröndöket, int, hogy kövessem. Az emberek kavalkádja megnyugtató. Lehet, hogy más is menekül. A vonaton befészkelem magam az ablak mellé. Kint már sötétedik. Látom a saját és az egész kivilágított fülke visszaverődését. Fényárban úszik minden. Egy-két utas még fel-le cipeli a csomagját. Mintha egy filmben lennék. A visszatükröződésemre mosolygok, ahogy eszembe jutnak a Mamáék. Mama folytonos dallamos beszéde, a meleg sárga húsleves, a kert, a mandulafák, a hegyek a látóhatáron. Papa többször magával vitt kocsin, fel a szőlőbe. Hosszan magyarázott a termésről, a borról. Nem zavarta, hogy nem értem. Óvatosan emelt le a szekérről. A tükröződésem visszamosolyog rám. El is alszom egy kicsit. Nyugodt, mély alvás. Ott élünk a hegyalján a kis faluban. Segítek reggel a tyúkokat etetni. Felébredek. Szokatlan nyugalmat érzek. A tájat fürkészem az arcom és a fülke visszatükröződésén túl. Havas mezőkről visszaverődő éles holdfény. Nekem mégis melengető. Anyu viszont ideges. Sokszor előveszi a telefonját, aztán vissza, és megint elő. Feltűnően gyakran furakszik ki táskájával a fülke mélyéről a mosdóba. Félek, hogy megárt neki. Az állomáson lerángatjuk a bőröndöket a vonatról. Nagyon hideg van, de a holdfényben szinte világít az állomás a hótól. Kevesen szállnak le. Azok is rögtön szétszélednek. Mindent elnyel a vidéki havas csönd. Csak a bőröndjeink sercegnem a síkos úton. A buszmegálló felé indulunk. Anyu kicsit inogva. Az egyik parkoló autóból kiugrik valaki. Anyu elé veti magát. Le. Térdre. A hóba. Anyu előbb hátrahőköl. Aztán tovább akar menni. Gábor mindkét karjával, mint valami polip, körbefonja anyu lábát. Ő előbb felkiált, de Gábor felkúszik rajta, feláll, továbbra is öleli mindkét karjával. Összefonódva állnak. Anyu kicsit ernyedten, mint egy báb, lóg Gábor ölelésében. Aztán hangosan, hüppögve, mint egy kisgyerek, zokogni kezd. Gábor tartja, simogatja. Hallom, hogy azt duruzsolja neki, minden rendben lesz, nem bántalak többet. Néhány méterre állok. Sírok. Befelé. Némán, mint a kövek.

Szólj hozzá!