Apám horkol

Nem tudom hány óra van. Most éber vagyok, érthetetlen, hogy miért. Pisilnem sem kell, de leszállok az ágyról, apám csöndesen szuszog, megmozdul, a fal felé fordul, ha az oldalán alszik, kevésbé horkol, kimegyek a folyosóra.

Apám hangosan horkol. Lehetne ez jellemzés, tegyük fel, egy házi dolgozatból, jellemezd a szüleidet munka közben és otthon címmel, lehetne ez az otthoni rész nyitógondolata, úgyis alliterál.
Ez most mégsem jellemzés, hanem a színtiszta valóság. A jelen. Ami most történik. Itt fekszem, az ablak melletti ágyon, a szoba sötét, elhúz egy kamion a ház előtt, megremegnek az ablakok, apám hangosan horkol.
Nyolc éves vagyok, vagy tíz, vagy a kettő között valahol, vagy tizenkettő, legfeljebb tizenkettő. Csendesen kezdi, szuszogva, aztán felerősödik, egy krákogás, megakad a levegő, bent marad négy, öt, hat másodpercre, számolok, hét, nyolc, már félek, hogy megfulladt, de végül kiszakad belőle az a földrengés szerű dübörgés, egy szikla legördül, lezúdul a hegyoldalon. Pisszegek. Persze nem pisszegnem kellene, hanem aludni, de nem bírok aludni, mert a horkolásra, a horkolás zenéjére figyelek.

Ettől nem lehet elvonatkoztatni, ezt nem lehet eltörölni, ez a legerősebb zene, amit létezik. Evvel csak együtt élni, együtt aludni lehet. Arra gondolok, hogy az ablak előtt elhúzó kamion sofőrje vagyok, baseball sapka van a fejemen, simléderrel előre, bár a simlédert hátrafelé fordítva szeretem hordani, de vezetés közben ez nem praktikus. A praktikus és a patikus rokonok, de ritkán találkoznak, nem bírják egymást, húsvétkor találkoznak, akkor muszáj, van a főtt sonka, agyonsózva, de a töltött dagadó, májjal, gombával, az tűrhető, sőt. Zöld üvegben valami gyümölcsös bor, így mondja a patikus, szerintem csak savanyú, talán szürkebarát, nem emlékszem pontosan.
Arra emlékszem, hogy hallgatom az előadást, tele van a terem, szerencsére magasan van a mennyezet, tágas a tér, nem fogyott el a levegő. Ablak nyilván nincs, a mennyezet fenyőfa deszkáiba szurkált réseken áramlik be a légkondicionálás. Bal kézzel jegyzetelek, így kell mondani, hanyagul, közvetlenül mellettem, bal és jobb oldalról is, ismerős könyökök. A jegyzetelést persze nem kell szó szerint érteni, van ez az agyondolgozott, megpuhult testű négyzetrácsos spirálfüzet, benne lineáris algebra, gebra, főgebra, statisztika, mikroökonómia, pikk dáma, ulti és filozófia jegyzetek. A pikk dáma és az ulti valójában az egyes valós játszmák eredményeit mutatja, táblázatokban és koordináta rendszerben. Egyszerű vonal grafikon. Ebbe a füzetbe rajzolgatok a sötétkék parker golyóstollal a bal kezemmel. Sárkányokat rajzolok, mi mást. Egyetlen folytonos vonal kanyarog a süppedős papíron, a sárkány feje abban különbözik a teste más részeitől, hogy nagyobb, több benne a hegyesszög, és tűz jön belőle.

Valaki azt mondta egyszer, a rajzolás is írás. Akkor az írás is matematika, egyenletek megoldása.

Vannak betűk is, szövegek, azokat jobb kézzel írtam. Ha tetszőleges két egymás mellett lévő szót kiragadunk a sokaságból, mennyi a valószínűsége, hogy ez a szókapcsolat bármelyik másik írásműben, bármelyik más ember bármilyen írásában benne van. Arra hajlok, hogy száz százalék. Mármint a valószínűsége. Szükségszerűen annyi, hiszen bizonyosan mindent leírtak már, minden szót, minden két szót. Minden három szót talán még nem. A sorrendtől is függ, permutáció vagy kombináció. Ebből az is következik, hogy akár véletlenszerűen is egymás mellé lehet tenni a szavakat, megalkotni a mondatokat, az amerikaiak azt mondanák erre, hogy megcsinálni. Megcsinálni a mondatokat. Lehet, hogy ezt a szöveget is véletlenszerűen csinálom. Lehet, hogy egy gépi algoritmus csinálja. Lehet, hogy minden szöveget egy gépi algoritmus csinál, az író, a szöveg írója csak az ujját mozgatja, vagy a billentyűket pötyögteti, és közben egészen másra gondol. Vagy a szövegre gondol, de nem azt írja le, amit gondol, hanem valami egészen mást. Például azt akarja leírni, hogy az apja hangosan horkol, mert erről kell házi dolgozatot leadnia, le akarja írni, hogyan horkol pontosan az apja, milyen hangok jönnek elő a tüdejéből, hogy rezeg a levegő a szobában, hogy rezeg még az ágy is, de közben mégis arról ír, hogy az egyetemi jegyzetébe bal kézzel sárkányokat rajzol.
Apám horkol, anyám az emeleten alszik. Apám horkol, pedig a horkolás nem jó, sem annak, aki horkol, sem annak, akinek horkolnak. Tízéves vagyok, esetleg tizenkettő, tizenhárom még biztosan nem, mert akkor felszabadul az emeleti nagyszoba, és beköltözöm. Óriás tapéta borítja a hátsó falat, a kihúzható ágy felett, főleg zöld, barna színekkel. Nem tudom, mit ábrázol, vagyis tudom, valami erdő, őserdő lehet, vízeséssel, de nem tudom, mi az, sohasem voltam még őserdőben, sohasem láttam még ilyen vízesést. Jobb lenne, ha almafákat ábrázolna, körtefákat, szilvafákat, meggyfákat, cseresznyefákat, diófákat, sárgabarackfákat, bodzabokrokat, csalánost, köszméte bokrokat, ribizli bokrokat, málnást, tökleveleket, kukoricást, hagymaszárakat, sárgarépa levelet, karalábé levelet, krumplivirágot, mert azok mind vannak a kertünkben, azokat ismerem.

Berendezem majd az emeleti nagyszobát, a keleti ablak elé állítom a piros huzatú karosszéket, az íróasztalt, ráteszem a nehéz írógépet. A két kihúzható fiók korong alakú fogantyúi kijárnak, a korongok közepéből induló keskeny fémhenger menete kifűrészeli a fiók farost anyagát. Reggel figyelmeztetés nélkül ömlik a fény. Anyám továbbra is az emeleten, a szomszéd szobában alszik. A kisszobában. Egy kanapé, egy ruhásszekrény, egy lakozott asztal, amin vasalni lehet. A lakk megreped, feljön, a körmömmel szedem fel. Anyám korán kel. Mire letámolygok a konyhába, kész a reggeli.

Elzúg egy teherautó, remeg az ablaküveg, a barna műselyem függöny és az ablakkeret közötti hézagban arcomra folyik az utcai lámpa sápadt fénye. Építik a gátat, töltik a töltést, hordják a földet és a homokot a teherautók egész éjjel. A hálószoba miért az utcára néz, kérdezem egyszer anyámat. Megvonja a vállát, karcsú, mozgékony, ötvenöt éves, fiatalos, így mondják, nem tudom, feleli. Nézhetne például a kertre, az ráadásul déli irány, de nem néz. Északra néz. Hideg, nyirkos, zajos. Akkoriban, mondja, mindenki így építkezett.

Nem tudom hány óra van. Most éber vagyok, érthetetlen, hogy miért. Pisilnem sem kell, de leszállok az ágyról, apám csöndesen szuszog, megmozdul, a fal felé fordul, ha az oldalán alszik, kevésbé horkol, kimegyek a folyosóra. Régen folyosó volt itt, most hallnak hívjuk, kivették a falat, összenyitották a kisszobát és a folyosót, mindkettő igen szűkös, apró helyiség volt, a hall sem lett túlságosan tágas. Nem ég villany, kitapogatom a vécé bejáratát, benyitok, hideg van bent, a kör alakú, pontosabban negatív henger formájú szellőző nyílást télen rongyokkal betömjük, de nem sokat ér, beszivárog a hideg levegő. Vacogva hugyozok, alig jön a pisi, lágyan csapódik a kerámiára, megrázom, ahogy tanultam, felhúzom a pizsama nadrágomat.

Hogy is tanultam? Nem biztos mégsem, hogy így tanultam, mindenesetre úgy fogom a faszom, mint a felnőttek a cigit,
a mutató és a középső ujjam közé. Egyik osztálytársam a mozi fiú vécéjében rám dörren, magas, nagyhajú, csillagszemű fiú, hogy fogod azt a farkat, te hülye? És mutatja a saját technikáját, a hüvelyk és mutatóujja között rázogatva. Persze, könnyű neki a vastag bránerével. Később átveszem a módszert, a cigizésnél is.

Apám már nem cigizik. Zakói az ablak melletti szekrényben lógnak, van egy világosszürke, esterházy kockás zakója, az a kedvencem, később majd hordani fogom, a tíz centi magasság- és 20 kiló súlykülönbség ellenére. Csak az egyik méret van az én javamra. Mit nekem a jól szabott öltöny. Jól baszott, mondta volna apám. Mennyi hatszor tizenegy, kérdezi. Ez túl könnyű, kérdezd azt, hogy mennyi négy a köbön plusz kettő. Seggem a szádra pattanhat. Apám már nem cigizik, szóval legalább tízéves vagyok, a zakóiban még ott a füst édeskés, otthonos illata.

Korábban a konyhában volt megengedett a dohányzás, a konyhaajtót be kellett zárni. Később nekem az udvaron lesz megengedve a dohányzás. Arra nem emlékszek, amikor apám a konyhában cigizik. Arra viszont igen, amikor az irodában. Apám irodája a hátsó bejárat mellett jobbra, az áruház legeldugottabb sarkában van. Mindössze néhány négyzetméter, amit az a kevés bútor is zsúfolttá tud tenni. A magasról lenéző bukóablak alig enged be természetes fényt, ezért állandóan ég a villany. Az ablak alatt tömzsi íróasztal, mögötte, a falnak háttal, karosszék. Az asztal mögé a székhez csak oldalazva lehet bejutni. A másik oldalon, a bejárattal szemközti falnál iratszekrény, mellette több mázsás acél páncélszekrény. Az asztallal szemben gömbölyded alakú, párnázott fotel. A páncélszekrény felső szegélyébe akasztva vállfa lóg, rajta apám valamelyik szürke zakója.

Az íróasztal üveglappal van lefedve, de felületén tenyérnyi üres hely sincs. Apám telepakolja iratokkal, dossziék a jobb oldalon, ellenőrzésre váró szállítólevelek a baloldalon. Bérpapírok, könyvelési kartonok, árkalkulációs ívek, megrendelések, üzleti levelek. És középen, az asztal mértani középpontjában az üveg hamutálca, benne az örökké égő cigarettával.

Az örökké égő cigaretta miatt apám irodájában savanyú cigaretta szag van. Ezt a savanyú cigaretta szagot a nyitott ablakon át beáramló levegő vagy a teakonyhából a folyosón keresztül az irodába sodródó kávéillat nem semlegesíti. A savanyú cigaretta szag beissza magát a falakba, az íróasztal és az iratszekrény fájába, a székek párnázásába, a páncélszekrény acéljába is. Legjobban persze apám valamelyik, éppen ott lógó, így aztán végeredményben mindegyik szürke zakójába.
Hasonló az illat, bár sokkal töményebb, brutálisabb, közvetlen közelről émelyítő, apám mutató és középső ujján, amik között a cigarettát tartja.

Visszabújok a takaró alá, holnap iskola, felmérőt írunk történelemből, a Rákóczi féle vagy a 48-as szabadságharcból, attól függ, hány éves vagyok. Kéne már aludni, de túl nagy a csönd, apám a fal felé fordul, olyan halkan veszi a levegőt, hogy megrémülök. Pisszegek, pedig aludnom kellene inkább, de semmi, nem reagál. Felállok, odalépek az ágyához, megrázom a vállát. Mi van, kérdezi, de nem úgy, mint aki mély álomból ébredt. A hátára fordul, elkapja a csuklómat, megszorítja. Miért nem alszol, kisfiam?

Azt írja a gépi algoritmus, hogy megiszok még egy pohár bort. Lehet szürkebarát, miért ne lehetne. Miután megittam, két decit, vizespohárból, egy hajtásra, megeszek egy szelet csípős házikolbászt, nem túl vékonyat, olyan egy ujjnyit, fehér kenyérrel. A kenyérnek a héját szeretem a legjobban, de ilyenkor már inkább a belét szoktam enni. A csípőstől fáj a hasam, másnap hajnalban hosszú tízpercekig küszködök majd a vécén ülve, amíg kijön. De most nem érdekel. A kolbász után megyek csak fogat mosni. A tévé mindig be van kapcsolva, azon alszok el. Nincs még kilenc óra sem. Éjfélig, fél egyig mélyen alszok. De amikor felébredek, pedig még nem tüzel a gyomrom belseje a kolbász miatt, olyan éber leszek, hogy nem tudok visszaaludni. Olyan éber, mint egy állat, aki éjszaka vadászik. Olyan éber, hogy nincs is értelme küzdeni ellene.

Fogja az apám a csuklómat, nem állítom, hogy nem ijedtem meg, de méltósággal viselem, apu, mondom neki, menjél ki pisilni. Akkor elengedi. Világít a szürke szeme, a mai napig nem értem, hogyan. Mitől világít? Azt mondja a szeme, írja ez az algoritmus, hogy mindjárt kimegyek, rendes vagy, amiért szóltál, közben meg csak azt ismételgeti, hogy miért nem alszol, miért nem alszol, kisfiam. Aztán kimegy, hosszan hugyozik, a mutató és a középső ujja közé fogja a faszát, őt aztán nem érdekli, mit mondana erre az osztálytársam.

Mire visszajön, már alszok, de az algoritmus nem ezt írja, hanem azt, hogy felmegyek az emeletre, a nagyszobában beülök a karosszékbe, ami nincs még az ablak elé állítva az íróasztallal együtt. De hogy tudnék az emeleti nagyszobában beülni a karosszékbe, amikor a bátyám még ott lakik a feleségével és a legfeljebb négyéves kislányával? Négyéves, amikor elköltöznek. Iskola után sokszor én hozom haza az oviból. Vagy már elköltöztek, csak nem foglaltam még el a szobát?

Ott találnak rám. Anyám és apám egymást túllicitálva rázzák a vállam. Mit aggódnak annyira? Hallgatom az előadást, épp egy érdekes részhez ér, a vizek szabályozottságához, a gátakhoz, a gátvédelemhez. Dam it, mondaná az amerikai, nagy szarban vagyunk. Rázogatnak, beszélnek hozzám. Gondoltam, megvárom, amíg addig a részhez érünk, ahol az ártéri erdőkről beszélnek, az ártéri erdőkben kifejezetten jó vagyok, az ártéri erdő kicsit hasonlít az őserdőhöz is, de már nem tudok tovább koncentrálni, kinyitom a szemem, rémült tekintettel merednek rám. Ebben a szobában nincs behúzva a függöny, az ablakban ott a hold, pontosan ott, ahol a nap szokott lenni.

Mi van, kérdezem. Az algoritmus kérdezi, nem én kérdezem, én alszom. Semmi, gyere vissza az ágyadba, mondja apám hangja. Visszamegyek, lecsukom a szemem, apám horkolni kezd. Végre nyugalom van, végre körbe tudom rajzolni a kört, be tudom fejezni a sárkány rettenetes fejét.