friss műút

-ról, -ről

Biró Zsombor Aurél

Biró Zsombor Aurél

1998-ban született Budapesten, jelenleg az Óbudai Waldorf Gimnázium diákja. Tagja a FISZ-nek, prózaírással foglalkozik.

-tól, -től

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Biró Zsombor Aurél: Egy bodza tövében

2018. július 05.

A keresztapák olyanok, mint az igaziak, csak kicsit mégse. Ezt a bátyámtól tudom. Az volna jó, ha ő lenne a keresztapám. „Ne fárassz, édes fiam, azt nem lehet”, mondja anyu a villamoson. A macskaköves utcába megyünk. Nem tudom, mi a neve. A miénket tudom, de az nem utca, hanem Vörösvári út. Olyan is van, hogy Vörösvár. A bátyám mondta. Csak az máshol. Fogom anyu kezét. A macskaköves utcában nem léphetek a kövek közé. Ott láva van. Csak most nem látszik, mert a hó. „Mitől kék az ég?”, kérdezem anyut. „Attól, hogy az Úristen kéknek teremtette.” Belesüpped a cipőm a fehérbe. A lábujjaimnak hideg. Nem hiszek anyunak. Bemegyünk a csarnokba. Szemeteskukaszag. Sokan vannak bent. Szakállas emberek. Anyu nem mondja meg, honnan jön a szőr. Nem értem, a bátyám arcából miért jön, és az enyémből miért nem. „A bátyád már férfi, azért.” Olyan szakállat akarok, amilyen neki van. Nem olyat, mint az embereknek a csarnokban. „Csipkedd magad”, mondja anyu. A bácsihoz kell mennem. Aki a kenyeret adja. Messze van. Nem látom. Anyu szerint rossz a szemem. Mínuszos. De akkor is nekem kell odamenni. Ha anyu menne, nem kapnánk kenyeret. A lakásunk miatt. Mert nekünk van, a szakállas embereknek meg nincs. Én viszont még gyerek vagyok. Nekem a bácsi néha felvágottat is ad. Most csak kenyeret. Remélem, van otthon májkrém. Ha nincs, majonézzel esszük. Remélem, Petrus áthív a szomszédba. Náluk zsömle van. Púpos tetejű. Úgy hívják, császár. Ha áthív, el kell fogadnom. Anyu mondta. Különben kapok a seggemre. Sose kapok, de mindig elfogadom. Nem szeretem a majonézt.
Péntek van. Ma meccsel a Fradi. Utána hazajön a bátyám. Nem lakik nálunk, csak néha. A kapuban várom. A boltnál. A kirakatban kakukkosóra. Színes elefántok. Bögrék. Az egyik zöld-fehér. Fradi-címeres. Van rajta valami fekete. Az eladóbácsi azt mondja, az a Lipcsei Péter írása. A Lipcsei Péter egy legenda. Ezt a bátyámtól tudom. „Zöld vér folyik az ereiben”, mondta valamikor. „Az Újpestieknek daluk van róla, annyira utálják. Három éve visszavonult, de most is éneklik néha: Lipcsei Peti, te lófejű geci.” Meglátom az utcasarkon. Odafutok. Átölelem a lábát. Megfogja a fejem. Meleg a tenyere. Szúrós a szaga. Anyu mindig fintorogva teszi a pólóját a szennyesbe. „Apád izzadt így, mint kurva a templomban.” Én szeretem ezt a szagot. Leveszi a tenyerét a fejemről, innen tudom, hogy el kell engednem a lábát. „Focizunk?”, kérdezem. „Most nem”, mondja. „Sok a dolgom.” Nem baj. Egyszer biztosan focizunk. Labdát adott szülinapomra. Én a bögrét fogom neki. Mondtam az eladóbácsinak, hogy kérem szépen. Azt felelte, mennyid van, kisapám. Mutattam, hogy ez az egy. Szürke pénz, a hátulján madár. A földön találtam. „Kunyerálj még ezerkilencötvenet, és a tied.” Annyim sose lesz. Azt gondoltam, odaadja, mert még gyerek vagyok. De akkor azért csak kenyér jár.
Miklós bácsi anyu barátja. Tele van rajzolva zöld-fehér sasokkal. Egyszer megmutatta. Még a fenekén is. Csak az turulmadár. „Isten nyugosztalja az Árpit”, mondja. „Ma négy éve, igaz?” Anyu bólint. Észreveszi, hogy a konyhában vagyok. „Hess fürödni.” Pedig bebújtam a szék alá. „Még mindig ugyanolyan szar, baszkikám”, folytatja Miklós bácsi. Anyu rám csukja az ajtót. Csak akkor enged fürödni, ha kávéznak. Máskor spórolunk. Azt hiszi, bentről nem hallok. Pedig csak jobban. Ha ledugom a fejem a kádba, felhangosodik minden. „Emlékszel, Évi drága, mit mondogatott folyton?” Miklós bácsi úgy beszél, hogy recseg. „Ha lekúr egyet az élet, üss vissza. Nem volt igaza, baszkikám, kurvára nem, a pofonból pont hogy tanulni kell, érted, szarul hangzik, de nekem ő volt a lecke, én belőle tanultam, négy éve se pia, se ustawka, semmi. Nem mondom, egy-két meccs becsúszik, azért a Fradi–Újpest mégse ugyanaz a tévéből, mint az Üllői útról, de a derbikre se a B-középpel megyek, érted, csak úgy inkognitóba.” Levegőt kell vegyek. Feljövök a víz alól. A B-közép, azok a Fradi-drukkerek. Ezt a bátyámtól tudom. B-közepes akar lenni ő is. „Kocsmázni se járok velük, érted, hát jó az nekem, hogy bármikor belefuthatok abba, amibe az Árpi? Kispolgári élet, baszkikám, az kell ennyi idősen az embernek, szerválni valami nyugis melót osztrákba, aztán minél messzebb, annál jobb. De a többieknek hiába járatom a pofám, Évi drága, a nagyfiad is szarik rám magasról, pedig hányszor elugattam neki: a Fradi se ér annyit, hogy leszúrjon érte valami vérgőzős lila cigány. Mert az újpestiek, baszkikám, azok állatok. Nem mondom, van egypár a B-középben is, érted, a Tóth Béla egy igazi kretén a tarkójára tetovált Nagy-Magyarországgal, de azért mi kulturált brigád vagyunk. Az Árpi is rendes gyerek volt, orrba vágta a kispestit, tökön rúgta a diósgyőrit, de ilyen, hogy leszúrni valakit? Még a román meccsre is csak boxerrel ment. Erre pont őt, baszkikám, pont őt kellett.”
„Megyünk focizni?”, kérdezem a bátyámtól. „Majd máskor”, mondja. Orvoshoz visz holnap. Az én ágyamban alszik. Nekem meg anyuval kell. Horkol, felébredek miatta. Nem látok semmit. Ezért kell orvos. De most a sötét miatt. Átmegyek a bátyámhoz. Bebújok mellé. Megfogom a kisujját. Fürdött, olyan szaga van, mint a bodzabokornak a játszótéren. Jó elaludni. De fel is kelt rögtön. „Öltözködj.” Még éjszaka van. Nem jön be fény az ablakon. A villamoson lecsukódik a szemem. Számoljuk a megállókat, hogy ne. Az orvos egy néni. Leültet. A falon fehér táblák. „Látod a középsőt?”, kérdezi. „Meg kellene mondanod, melyik irányba fordulnak a fekete villák.” A bátyámra nézek. „Koncentrálj”, mondja. „Nehogy rossz szemüveget vegyünk.” A legfelső villa akkora, mint a Lipcsei Péteres bögre. „Erre”, mutatom a néninek. „Erre. Arra. Arra.” Aztán homályos. A fekete elfolyik a fehéren. Látom a villát, csak azt nem, hogy merre. „Nem megy?”, kérdezi a néni. A bátyám sóhajt. Most csalódott bennem. „Tuti?”, néz rám. „Fuss neki újra.” Kidüllesztem a szemem. Próbálok látni. „Arra”, mutatom. Pedig nem tudom. A néni kézen fog. „Semmi baj, nem tehetsz róla.” A bátyám arca olyan, mintha szemeteskukaszagú lennék. „Nem mindegy, hogy tizenöt a két lencse, vagy harminc”, mondja. A néni elővesz egy tálcát. Szemüvegek. Választanom kell, de én a villákat nézem. Nagyon akarom látni őket.
A bátyám szeme lila. Az alsó szája duzzadt. Ha valakibe kést szúrnak, kifolyik a vére, és meghal. Ezt tőle tudom. Úgy képzelem, mint a vizes lufit. Hogy kilyukad. És kiömlik minden. Kiszállunk a liftből. Rám dől. Nem tudom, kést szúrtak-e belé. Mert nem halt meg, de a vére kifolyt. Az orránál. „Szűzanyám, borogass!”, kiabál anyu. „Muszáj ezt, kicsi fiam, muszáj kínozni szerencsétlen édesanyád?” A bátyám felhorkan. Belezuhan a székbe. Anyu a kezét tördeli. „Hát nem elég a tévében nézni a hülye meccseket? Vagy a Miklóssal? Hagyd már ezeket a marhákat, akikkel apád is…” „Ne szidd az apám.” „A verekedést meg ha fejre állok, se értem, hát örülsz te annak, hogy minden pénteken a szívbaj kerülget, mert tudom, valahol épp a gyerekemet ütlegelik? Na, tartsd ide.” Anyu kezében rongy. Csöpög róla a víz. A bátyám szeme alá nyomja. „Semmi bajom, anyu.” „Még hogy semmi… Jézus! Nyisd ki a szád!” „Hagyjál.” „A fogad!” „Ne nyúlkálj a számba.” „Hová lett a fogad? Meghibbantál, kicsi fiam, élvezed, ha fáj?” „Fejezd be.” „Úgy akarsz járni, mint apád?” „Mondtam, hogy ne szidd!” A bátyám kiabál. Ki akarok menni a konyhából. Bebújok a szék alá. Összeverődnek a fogaim. „Mi lesz így az öcsikéddel? Apja nincs, a bátyja rossz példát mutat neki, hát hogy lesz belőle…” „Anya.” „És velem? Anyádra se gondolsz? Jól fogunk kinézni, ha téged is megkésel valami…” „Anya!” A bátyám rácsap az asztalra. Vörös a feje. Jó, hogy nincs semmi a kezében. Eldobná. „Csinálj kávét inkább”, mondja. Anyu kezében remeg a gyufa. Rágyújt a tűzhelyre. Gázszag. Átölelem a térdem. A szék alatt maradok. Nem akarok kilyukadni, mint a vizes lufi. Nem akarom, hogy kifolyjon a vérem.
Elbújtam. A bodzabokorban. Petrus itt sose talál meg. Azt mondta a babáimra, hogy bénák. „Barbikkal csak pisisek játszanak.” Annyi van belőlük, mint az ujjaim. Mindegyik vigyorog. Fehérek a fogaik. Az egyiknek nincs keze. De a szakálla olyan, mint a bátyámé. Egy dobozban találtam őket. Az ágy alatt. Ott aludtam. Mert jön be az ablakon a fény. És látom a szörnyeket a szobában. Azt reméltem, Petrusnak is lesznek babái. Mondjuk egy olyan, amelyik gyerek. Vagy csak pici. Nekem mind felnőtt. Olyat akartam játszani, hogy focizni mennek. A gyerekbarbi, meg a szakállas. Petrus elfut a bodzabokor előtt. Visszatartom a levegőt. Nem lát. Kunyerálhatnék tőle pénzt. Ezerkilencötven forintot. Csak anyu azt mondta, nem szabad. Se kérni, se elfogadni. Nem értem, akkor a vacsorát miért. Meg a kenyeret, a bácsitól.
„Az ég azért kék, hogy az MTK is örülhessen valaminek.” Miklós bácsi vigyorog. Sárgák a fogai. Nem hiszek neki. „Hess fürödni”, mondja anyu. Borsós a hátam, olyan meleg a víz. Beledugom a fejem. „A kiskrapek szívja a legnagyobbat, Évi drága, nagyon kéne neki, hogy felnézhessen valakire, csak hát kire, baszkikám? A nagyfiadra? Ne röhögtess. Hogy tudna példát mutatni, amíg magában se zavarta le ezt az egészet? Az más kérdés, hogy nem is fogja, érted, ha meggebed, se tud az apja nyomdokába lépni, mert olyan hátrányt pakolt a nyakába a B-középnél az Árpi, hogy a csórikám sose dolgozza le. Ne vágd a pofákat, Évi drága, ismerted a férjed, tudod, hogy a piától megindult a nyelve, aztán lökte a sódert a kelésről a farka tövében, meg hogy nem vagy hajlandó kefélni vele, hát pont azt ne mondta volna el a haveroknak, hogy a nagyfia barbibabákat akar a jézuskától? Fosott tőle rendesen, hogy fartúró lesz a kölyökből, és érted, nekem édesmindegy, de a B-közepesek régi motorosok, ha az maradt meg a fejükben, hogy tízévesen buziskodott, akkor hiába tolja a faszagyereket, úgyse fogadják be. És akkor ez van, Évi drága, hogy laposra vereti magát minden meccs után, azt a bodzát meg, amit az apjával ültettek még lófasz tudja, mikor, naponta meglocsolja, pedig az eső is sok neki.”
Látom magam a kirakatban. Körülöttem hó. Az üvegnek nyomom a tenyerem. Olyan, mintha a kezemben lenne a bögre. Az eladóbácsi nem lát. Számítógépezik. Feláll. Kijön. El mellettem. Az úttesthez. Ahol a teherautó. Követem a szememmel. Visszafordulok. Nézem a bögrét. Újra a teherautót. Nagy levegőt veszek. Hideg a torkomnak. A kilincset csak lábujjhegyen érem el. A melegtől elhomályosul a szemüvegem. Leguggolok, hogy ne lássanak kintről. Most lopni fogok. Anyutól tudom, az micsoda. Azt mondta, ha lopok, kapok a seggemre. De úgyse kapok. Kilesek az üvegen. Az eladóbácsi háttal. Megmarkolom a bögrét. Be a kabátzsebembe. Dobol valami a mellemben. A bátyám szúrós szagát érzem. Belőlem jön. Nyúlok a kilincsért. „Hát te?” Az eladóbácsi felvonja a szemöldökét. Nagyon magas. „Elcsórtál valamit, kisapám?” Meleget érzek az arcomban. „Nem”, mondom halkan. „Bejöttem, és nem volt itt senki.” „Most itt vagyok. Mit akarsz?” Szorítom a bögrét. „Semmit.” A bácsi néz. Vállat von. „Nem mondta még anyád, hogy kicsit hülye vagy?”
Anyu kávét főz. Piros bögrét tesz a pultra. Kicserélem. Nem fogja észrevenni. Csak a bátyám. Látni fogja, hogy Lipcsei Péter. És azt mondja majd, mehetünk focizni. „Mitől lila megint a vállad?”, kérdezi anyu. Kitölti a kávét. „Nincs eltörve? Tudod mozgatni?” A bátyám iszik a bögréből. Mindjárt meglátja. „Nincs.” „Szerintem, lehet, el van.” „Akkor el van.” Belekortyol. Leteszi. Anyu kiabál. „Hogy jössz te ahhoz, hogy flegmázol nekem? A kávémat iszod, én mosok rád, aztán annyit se kérdezhetek, tudod-e mozgatni a karod?” „Fáradt vagyok ehhez, anya.” „Mennyit kell könyörögjek, hogy ne tedd tönkre az életed? Még nem késő, még apádnak se lett volna késő, de…” „Apát hagyd!” A bátyám is kiabál. Azt akarom, hogy meglássa a bögrét. „Kicsi fiam, énnálam senki se szerette jobban, de nincs többé, és…” „Fejezd be!” „Ugyanazt csinálod, amit ő, hát nem érted? Az lesz a vége, hogy…” „Elég!” Megfogom a bátyám kezét. Rángatom. „Ne kiabáljatok”, mondom. Megijedek a hangomtól. Csend. Anyu néz. „Hess fürödni.” Bekerget a mosdóba. Csattan az ajtó. Hallom, kiabál. De azt nem, hogy mit. Nincs megeresztve víz, hogy beledugjam a fejem. A bátyám beszél. Nem hallom. Csörömpölés. Hasra fekszem, hátha az ajtó alatt. Csapódás. Lifthang. Kinyitom az ajtót. A bátyám sehol. Anyu az asztalnál. „Menj vissza fürödni!” Nem megyek. A sarokban kávés a fal. Zöld-fehér bögredarabok a földön.
„Mit csinálsz?”, kérdezi a bátyám. Pakolom a barbibabákat. Vissza a dobozba. „Ezekkel játszol?” Elveszi az egyiket. Rázom a fejem. De nem hisz nekem. Látom rajta. „Buzi leszel tőlük.” Ezt úgy mondja, mint amikor köpi a csulát. Az ágy alá nyúl. Kihúz egy másik dobozt. A hóna alá veszi őket. „Maradj itt.” Kimegy a lakásból. Nem követem. Leülök a konyhában. Az asztalon üres bögre. Miklós bácsié. „Megkaptam a melót Bécsújhelyen, Évi drága”, mondta tegnap. „Arra gondoltam, talán…” „Mondjad csak.” „Á, hagyjuk.” „Miklós.” „Arra gondoltam, tán magammal vihetném a fiad. Járhatna oviba, megtanulna németül…” „Nem is tudom.” „Mondtam, hogy hagyjuk.” „Az ilyesmiken gondolkodnia kell az embernek.” Az ablakból nézem a bátyámat. A játszótérre viszi a dobozokat. Petrust is látom. Száll ki az autóból. Tőle tudom, hogy a buzi, az egy férfi, aki férfivel basz. „A napsugarak széttörnek a levegőben, és azt kéknek látjuk.” Ezt arra mondta, hogy miért kék az ég. Neki se hiszek. Füstöl a játszótér. Leszaladok a kapuhoz. Hátra, amerre a bátyám. A bodzabokornál ül. Előtte tűz. Égnek a barbibabák. Melléülök. Az arcát nézem. Sokat pislog. Azt hiszem, most rossz neki. Jó lenne tudni, mit érez. Hogy én is érezhessem. Nem leszek buzi. Ha mégis, akkor majd eltitkolom valahogy. Meg akarom mondani neki, hogy legyen a keresztapám. Csak hát anyu. „Miklós”, mondta tegnap. „Ha nem is megy veled Bécsújhelyre, azért leszel a keresztapja?” A bátyám a szemét dörzsöli. Nekem is viszket. Pedig a füst felszáll. „Mitől kék az ég?”, kérdezem. Felnéz. „Nem tudom.”

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!