friss műút

-ról, -ről

Szerényi Tamás

Szerényi Tamás

1991-ben született Nyíregyházán, közel 10 éve hobbibudapesti. ELTE-s kora óta foglalkozik alkalmazott írással, főleg reklámszöveget és újságot ír, de néha prózát is.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Szerényi Tamás: Üzleti terv

2018. június 06.

Miután megtudtuk, hogy a Tasival közösen jegyzett pályázatunkat beválasztották valami vállalkozásfejlesztő programba, vagyis európai adófizetők pénzén repülhetünk Barcelonába, a kezdeti eufóriát hamar felváltotta a kétségbeesés. Kiszúrtuk ugyanis, hogy a szerződés záradékaként apró betűvel odabiggyesztették: ha a másfélhetes intenzív gyorstalpaló végéig nem virítunk egy üzleti tervet, szépen leverik rajtunk a kétszázezres kiruccanás díját. Persze addigra aláírtunk mindent, amit elénk toltak.
Legközelebb már csak a levegőben fogott el minket az aggodalom, a fapados gép egymásnak préselődő ülései közé valahogy a kétely is befészkelte magát, és legalább a kabinnyomás háromszorosával nehezedett a halántékunkra, amíg mi görcsösen próbáltunk a homokos tengerpartra meg a pálmafákra koncentrálni. De ahogy Gréti megjelent, már csak őrá tudtunk.
Ferihegyen derült ki, hogy ő is velünk jön. Annyira későn vették be a programba, hogy kábé a futómű behúzásával egy időben huppant le mellénk. Csak a szemem sarkából láttam a ragyogóan szőke jelenést: két hosszú comb, zilált haj — amin azért érződött, hogy gondos kócolás eredménye — arisztokratikus arcél, meg egy lóbaszó gyűrű az ujján.
— Most jegyzett el a vőlegényem! — újságolta, nem mintha bárki kérdezte volna, aztán megmutatta a Facebook-posztot a gyűrűsujjáról, ahelyett, hogy például a gyűrűsujját mutatta volna meg. A srác eléggé be lehetett szarva, ha ennyire túlbiztosította magát, nehogy a csaja egy Seat kabrióba pattanva elrobogjon a naplementébe valamelyik Juan Pablóval vagy Jose Gonzalezzel. De meg kell hagyni, elérte a célját, a repülőúton Gréti végig róla áradozott, hogy mekkora spíler a srác, a junior elemzők felkent üdvöskéje, a Dózsa Street leendő farkasa.
— Az én csajom meg kitüntetéses balettművész — dobtam be végül.
— Tényleg? — kérdezte hatalmas, elkerekedő szemekkel. — Melyik társulatnál?
— Azt még nem találtam ki.
Nyughatatlan volt és menthetetlen. Én még elfehéredő ujjakkal szorongattam a karfát, ő már össze is rántott egy percre pontos menetrendet, hogy mit mikor és milyen irányból érdemes megtekinteni. Közben csendben jógázott.
— Meredeken emelkedünk — jegyeztem meg halkan.
— Nem baj. A nehézségi erő jót tesz az ízületeknek — felelte, miközben lótuszülésbe hajtogatta magát.
Amíg ilyen kedélyesen sanyargatta a testét, én olvasással akartam lekötni magam, erre hirtelen váltott, és elkezdett homorítani, de akkorákat, hogy az egész üléssor szinkronban fordította utána a fejét, mint valami ’90-es évekbeli videoklipben. Tasit viszont másmilyen fából faragták. Meg se várta, hogy Gréti lenyújtson, máris türelmetlenül bökdösni kezdett.
— Rubint Réka mikor végez? — kérdezte, mivel épp klotyóra indult volna, de Gréti kitekeredett végtagjai az útját állták.
Ahogy leszálltunk a repülőről, mindenki zokogva vette tudomásul, hogy épségben megérkeztünk, meg hogy mennyibe kerül a 10-es gyűjtőjegy, csak mi ketten Tasival ácsorogtunk ott kedvetlenül. Gréti meghatódva kérdezte, mi ütött — hát nem látom ezeket a lenyűgöző épületeket? Persze, könnyen beszél az, akinek van egy, papíron már az utolsó sütőformáig kidolgozott paleocukrászdája.
Tasinak végül csak landolás után, a reptér mögötti mediterrán aljnövényzetben sikerült elvégeznie a dolgát, miután Tibi elvi kérdést csinált az ingyenes vécéhasználatból.
— De errefelé fizetni kell érte, így működik! — érvelt Tasi összeszorított lábakkal.
— Keresztbe hugyozom! — vágta rá Tibi, és úgy is tett. Vele is alig pár órával korábban találkoztunk először, még otthon, a reptéri parkolóban mutattak be minket egymásnak. Ő volt a magyar csapat zászlóvivője, a Főiskolás és Egyetemista Vállalkozók Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke. Mellesleg a HÖOK Választmány örökös tagja.
Mondjuk ez jóval később derült csak ki, elsőre annyit láttunk rajta, hogy biztos valakinek a valakije, és hogy nem éppen szociális alapon válogatták be. Az orrára tolt napszemüvegben és fullcapre húzott sísapkával a fején jelent meg a hajnali derengésben. A lépcső tetején feszített, könnyedén megtartva a három csurig megpakolt sporttáskát, közben a nyakán megfeszültek az inak, keretbe foglalva a tetkóját, merthogy az is volt neki. Egy olyan tipikus nonfiguratív tucatvarrás, medvekarom-szerű, mintha a Monstert reklámozná, de látszott, hogy nincs mögötte elképzelés, kizárólag dekorációs céllal készült, akár az izomzat a felsőtestén.
Még neki is volt egy épkézláb vállalkozásötlete, pedig ki nem néztünk volna belőle, hogy szabadidejében TED-előadásokat nézeget. Aztán hamar kiderült, hogy nem is olyan rossz srác, egyedül ő hozott magával sört, méghozzá pont annyit, ahányan voltunk, és előrelátó módon 0,33-asokat, így a becsekkolásig kényelmesen elkortyolhattuk őket.
Véletlenül azt is beismerte, hogy félig szabolcsi, erre rögtön megtaláltuk a közös hangot: nyírségi alma, tarpai szilva, ugornyai nyaralások, a legendás 6-8 fős nyíregyi bulik, meg a hazaindulás utolsó vonattal. Azt gondoltam, Tasival neccesebb lesz, mivel ő híresen nehéz ember, de Tibi a szikár dumájával és az ösztönös lényeglátásával pillanatok alatt megnyerte magának. Csak az elmaradhatatlan terminátor szemüveget nem értettük.
— Mi ez a gengszterkedés — kérdezett rá — Nemrég műtöttek. Gondoltam, a spanyol tengerparton legyen makulátlan a célzóberendezés — válaszolta Tibi kissé lejjebb tolva a lencsét, mert épp egy csapat japán tinilány szelfizett mellettünk.
Ahogy kiléptünk a napfényre, a szemüveg azonnal ráégett az arcára. — Ingyentetkó! — kommentálta másnap, aztán még a spanyol csajoknak is eladta valami laza szöveggel.
— Hogy csinálja? — tanakodtunk Tasival, de képtelenek voltunk megfejteni. Pedig Tasinak volt nője, akit már jó pár alkalommal felszedett, sőt, havonta menetrendszerűen újra összejött vele. Nála többet a csajozás művészetéről kevesen tudhattak, bár elenyésző mintán gyakorolta, de annál sikeresebben.
— Akkor most szüneteltek? — kérdeztem tőle, látva azt, hogy míg én egy félig értelmes bizniszkoncepciót próbálok kiizzadni magamból, ő random csajok seggét markolássza az össznépi ismerkedős bulin.
— Aha, de csak én. Tudod, olyan ez, mint egy legénybúcsú — magyarázta a zenét túlordítva. — Gondold el, mennyi frusztráció gyűlik össze két emberben, míg eljutnak a házasságig. Ha viszont lenne, ami rendszeresen levezeti a feszkót, sokkal egészségesebb lenne minden kapcsolat. Erre való a legénybúcsú intézménye, persze az egyszeri alkalom, ráadásul a jelenlegi formájában teljesen elbaszott, a Király utcai egyenpólós hordák félreértik az egészet. Helyette kéne valami, ami úgy működik, mint egy szelep, csak kinyitod, és pár nap alatt kitisztulsz.
— Kitisztul a fejed, és megtelik szeméttel a lelked.
— Lelkiismereted — javított ki.
— Úgy van.
— De fesztiválok sajnos csak nyáron vannak.
— Ott a Viszony.hu — dobtam be.
— Az azért nem olyan. De mi lenne, ha mondjuk… SwingerSnapchat! – kiáltotta átszellemülten, majd elrohant keresni egy tiszta söralátétet, amire gyorsan felskiccelheti az üzleti tervet.
— Na, ilyen egy született vállalkozó! – kiáltottam utána, és mióta megérkeztünk, először vigyorogtam igazán felszabadultan.

Szólj hozzá!