friss műút

-ról, -ről

Balogh Virág Katalin

Balogh Virág Katalin

1981-ben született, és hatéves kora óta ír.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Balogh Virág Katalin: Visszaeső

2018. június 27.

Egyszerűen nem akarom elhinni, amit a monitorom jobb alsó sarkában látok. Pedig nincs min meglepődni, ebéd után az idő önálló életre kel, és izomról izomra haladva mozdulatlanná dermeszt, hogy aztán egészben lenyeljen. Csak úgy lehet védekezni ellene, ha felállok és megmozgatom magam, de elég ránézni Zsoltra, és már hallom is, ahogyan a legutóbbi meetingen határozottan felhívja mindnyájunk figyelmét arra, hogy ez a mostanában elharapódzó hozzáállás, óránként akár kétszer is elhagyni a munkaállomást, itt, ezen a munkahelyen nem fér bele. Megemberelem magam és nem mozdulok a helyemről, inkább riszálni kezdek a forgószékkel jobbra-balra, az majdnem olyan, mintha mozognék.

Ha legalább az ablakot ki lehetne nyitni, ha legalább befújna a szél a papírok és a frizurák alá, ha a szobanövények levelei is megrezzenhetnének, mint odakint a díszfák lombja, ha legalább egy árva legyünk vagy szúnyogunk lenne, hogy érezzük, még élünk… de nem lehet, mert ebben az irodában nincs ablak, helyette törhetetlen és nyithatatlan üvegtáblák vannak, amelyek a padlótól a plafonig érnek, és szorongató levegőtlenség van, és a klímaberendezés beállításai körül minden nap terméketlen viták robbannak ki, de most, hogy Zsolt is itt ül köztünk, kollegiális egyetértésben hallgatunk és izzadva verjük a billentyűzetet.
Jobb híján végigklikkelgetem a monitoromon megnyitott ablakokat. Messziről úgy tűnhet, mintha dolgoznék, közben ki-kilesek a panorámaablakon. De kint sincs semmi érdekes: a dohányzásra kijelölt hely üres, és a szemközti építkezésen sem moccan semmi. Csak jóval távolabb, az utcán szaladgálnak az emberek mindig változatlan sietséggel, túl messze ahhoz, hogy bármit is kezdhetnék velük. Valamivel közelebb kismadarak cikáznak a levegőben. Alighanem esni fog este. Majd éppen öt perccel indulás előtt fog eleredni, biztosan felhőszakadás lesz. Én meg a reggeli rohanásban otthon hagytam az esernyőt, és mintha a konyhaablak is nyitva maradt volna, vagy becsuktam?

Mire az ember agyáig eljut, hogy egy kismadár éppen őfelé, vagyis egyenesen az üvegtáblának repül, már koppant is a madár és lehanyatlik, csak egy alig észrevehető, zsíros folt marad utána. Az iroda egy pillanatra sem némul el, semmi sem változik idebent, odakint is csak annyi történt, hogy foltos lett az ablak. Majd jönnek a rasztahajú ipari alpinista srácok és lemossák. A kezem az egérre szorítom, és a forgószékkel sem szórakozok már, csak bámulom a foltot, pedig nem akarom, és már jön is az a hülye érzés, hogy legszívesebben bekucorodnék az asztal alá vagy felmásznék a páncélszekrény tetejére. Ha muszáj, akár laptoppal együtt, csak ne kelljen folyton ebben a nyomorult székben ülni a törhetetlen üveggel szemben, de sajnos nem lehet az asztal alatt vagy a szekrény tetején dolgozni, sőt még az udvaron se lehet, még egy megbeszélést sem lehet kint megtartani — fent megmondták Zsoltnak a múltkori után, amikor túl hangosak voltunk. Jobb híján és végszükség esetén a WC-re még ki lehetne menni, ott legalább hűvös van, és a levegő is jobb, mint itt, ott be lehet zárkózni és egy kicsit el lehet ácsorogni. De még csak fél óra telt el az ebédszünet, és két nap a lecseszés óta, korai lenne még WC-re menni.

Nem, itt kell maradni és ki kell bírni, mint egy szobafogságot. Ki fogod bírni, csak emlékezz vissza arra a késő tavaszi délutánra, amely egy elszabotált csendes pihenővel kezdődött, aminek a nagymama rosszulléte és kórházba szállítása lett a vége. Még jó, hogy az ijedtségen túl nagyobb baj nem történt, de az sem rajtad múlt, és lássuk be, nem sokat változtál azóta. Hunyd le a szemed, csak egy pillanatra: máris ott állsz a gyerekszoba közepén a Petőfi utcai lakásban, és ártatlan arccal mérlegeled a lehetőségeket, készen arra, hogy mindent elronts, ahogyan szoktad. A kicsi mélyen alszik, az őrségre kivezényelt nagymama tátott szájjal szunyókál, horkol. Itt vannak veled és mégis egyedül vagy. Megígérted a nagymamának, hogy olvasni fogsz, vagy más csendes elfoglaltságot keresel, ha már ledőlni nem vagy hajlandó. De arról igazán nem tehetsz, hogy a Kőrösi Csoma Sándor életéről szóló kifestőben egyetlen egy négyzetmilliméter sem akad, ahová ne ért volna még el a színes ceruzáid hegye, és a világatlaszba is régen berajzoltad az útvonalat, amit követni fogsz, csak azt nem tudni, hogyan tovább Dardzsilingtől, ahol a példaképeddel ellentétben te leküzdöd a maláriát.

Kisurransz a gyerekszobából, és határozott, de halk léptekkel a nagyszoba nyitott erkélyajtajához mész, alulról megfogod a lehúzott redőnyt, felemeled, átbújsz alatta és kívülről visszahúzod. Éppen csak egy kicsit nyikordult meg, de azért vársz egy kicsit és hallgatózol. Nemsokára a korláton lóbálod a lábad, ücsörögsz, mintha meccset néznél, pedig sehol senki. Végül kiugrasz. Nem is, inkább kiesel. Szinte semmi szándékosság nincs benne, egyszerűen csak lecsúszott a feneked a földszinti lakásotok erkélykorlátjáról, amikor véletlenül nem kapaszkodtál. Elterülsz a földön, de aztán gyorsan felpattansz. Felhorzsoltad a térded, szerencsére nem vészes, nem fog feltűnni a többi folt és elkapart seb között. Anya néha felássa a szikes földet és fűmagot szór szét az erkély előtt, a fű pici foltokban itt-ott kinő, ti lelkesen locsoljátok, hogy hajrá, csak így tovább, kicsi fűszálak, aztán egy éjszaka mindent eláraszt a kiirthatatlan gaz, amit pillanatok alatt kiszív a nap. Igazán nem kellemes hasra esni a tarackon, bár a betonnál azért jobb. Halottnak a csók, mosolyog az apád, amikor munkához láttok, és visszafordul a meccs felé, hiszen ő már számtalanszor megmondta, hogy kár a gőzért, ez itt nem Wimbledon. És neki igaza szokott lenni.

Ha a nagymama most látna, biztosan nem dicsérne meg, három, illetve négy okból is: 1. ráncigáltad a redőnyt, 2. kiugrottál az erkélyről, 3. megütötted és összepiszkoltad magad, 4. már megint elkalandoztál. De a nagymama szemei a belső tájat pásztázzák, úgyhogy ahelyett, hogy rögtön visszamásznál, akár meg is kerülheted a házat, amely úgy fest a tér szélén kuporgó vályogházakhoz, de még a nagyobbacska családi házakhoz képest is, mintha valaki egy óriási építőkockát ejtett volna le néhány nagyobbacska babaház közé. És ha már idáig kimerészkedtél, akár át is vághatsz az úton, aztán átugorhatsz az árkon, és a saját szemeddel győződhetsz meg arról, hogy a játszótéren sem jobb a helyzet. Sehol egy ismerős arc, csupa óvodás mindenhol. Hiába lesed a szemközti ház ablakait, az üvegszemek hályogosan hunyorognak rád, életjelnek nyomát se látod. Biztosan a többiek is büntetésben vannak. A pályán nagyok játszanak, nem ismered őket, illetve látásból igen, éppen ez az, meg sem próbálsz odasündörögni hozzájuk, hogy vegyenek be, csak kiröhögnének.
Nincs mit tenni, ha egyszer egyedül vagy, nekiállsz gyakorolni. A hinta előtti korláton egyensúlyozol, ahogy mostanában mindig. Már a háromnegyedéig el tudsz menni, minden nap egy kicsit tovább. Ha ezzel megvagy, akkor majd a hullámmászóka jön, aztán egy szép napon flitteres balettruhát öltesz, és egy kifeszített madzagon átsétálsz az Angyal-vízesés fölött, ahogyan az a nagyhajú fiú a tévében, de neked bot sem kell majd hozzá. Ezúttal azonban hamar ráunsz az egészre. Hiába tudod jól, hogy gyakorlat teszi a mestert, ma egyszerűen nem megy, három-négy lépés után lecsúszol, mintha tegnap kezdted volna. Nem erőlteted a dolgot, inkább felkapaszkodsz a házmászóka tetejére, beakasztod a lábad és hanyatt veted magad. A világ egyszeriben megfordul körülötted.

Szeretsz lógni. Élvezed, hogy a hajad földnek áll, a lábad meg égnek. Pontosabban a föld áll égnek, és a focizók és a pálya körül legelésző tehenek is égnek állnak, és a kátyús égen egy bicikliző néni kacsázik keresztül, és szürke porfelhőt húz maga után, az ég pedig földnek áll, és te most két lábbal az égen állsz, és egy égnek álló anyuka rád pirít odafentről, hogy mit művelsz, hát normális vagy te, hagyd ezt abba, de azonnal, és másszál le onnan, de most rögtön, mert a végén még leesel neki és szörnyethalsz, vagy ami még rosszabb, egész életedre nyomorék maradsz, és tologathatnak a szüleid ide-oda, és a mentő csak egy óra alatt ér ide, és te addig itt fogsz kitekert végtagokkal vonaglani, a kisebbek sokkot kapnak meg leutánoznak, és akkor mi lesz, ki lesz azért a felelős, iskolás létedre igazán több eszed lehetne! És akkor abbahagyod, nehogy még föless a földre és kitörd a nyakad, és fuccs legyen az egész kalandos életednek. Előbb felhúzod magad, aztán szép lassan lemászol, és utánozás majomszokás, morgod csak úgy a fogaid között, hogy mást inkább ne is mondj, mert nem szoktál akárkinek visszabeszélni, és már el is ment a kedved az egész játszótértől, ahonnan ki kellene tiltani az összes hülye felnőttet, ahogyan a gyerekek sem mehetnek be a kocsmába, kivéve, ha az apjuk küldte le őket. Csak az vigasztal egy kicsit, hogy harci díszeid láttán visszahőkölni látod, és mérgedben meg sem állsz a kiskanálisig, hátha ott végre békén hagynak.

Persze oda már nem is mehetnél, jobb ilyenkor a közelben maradni, de a téged ért méltánytalanság minden józan mérlegelést elhomályosít. A békák úgy kuruttyolnak a kanálisban, mintha más nem is lenne a világon, csak ők. És itt nincs is más a világon, csak néhány tehén kikötve. Tehén mindenhol van, és amúgy sem zavarnak sok vizet, átnézel rajtuk, mintha ott se lennének. A mindent elnyelő kuruttyolásra figyelsz, figyeled, ahogyan téged is elnyel. Itt béke van, és végre megnyugszol, aztán az jut eszedbe, hogy foghatnál végre egy kecskebékát. Nem azért, hogy lenyesd a lábait vagy felvágd a hasát, hiszen nincs is bicskád, másrészt békaboncolás úgyis lesz majd ötödikben, a Szasza mondta, harmadrészt pedig biztosan kidobnád a taccsot vagy elájulnál, hanem csak úgy. Mert kettévágni egy gilisztát vagy lecsapni és kibelezni egy halat, az egy dolog, és megint más elevenen fölszeletelni egy békát, amelyik úgy kuruttyol, hogy mindent elnyel. Mégis jó lenne megfogni egyet, csak úgy, érezni a szívdobogását, érezni, hogy majd szétrobban a markodban, pedig csak él. Úgysem tudnád bántani soha. Majd később, az iskolában, ott majd belevágsz és felnyitod a hasát, hogy megfigyelhesd a belső szerveit, de addigra legalább meg lesz halva, és az amúgy is kötelező lesz.

Inkább virágot szedsz, mezei boglárkát, tele van vele az árok. Olyan, mint a nap, és magadban így is hívod: napvirág. Majd odaadod anyának este, ha megjött, egy kis büntetésmérséklést talán el lehetne érni, legalább az esti tévézésre. De nem, egy csokor fonnyadt boglárkával most semmire sem mész, sőt csak rontanál a helyzeten, hiszen szobafogságban vagy, és a padlószőnyegen nem nő virág, úgyhogy a csokrot a vízbe hajítod, pedig nem is lehet látni a vizet. Szétterülnek a sárga virágok a békalencsén, és úgy virítanak az új helyükön, mintha eleve ott nőttek volna. Nézed egy darabig a vízi rétet, hallgatod a békákat, és érzed, ahogy a mintásra égett bőrödet tovább pörköli a napsütés. Vakarózni kezdesz, a lehámlott bőrdarabok a koszos körmeid alá ragadnak. Most még jobban ég az arcod, de megpróbálsz nem foglalkozni vele, inkább tépsz egy fűszálat, a szádba veszed, és a tehénlepények között szökdécselve elindulsz vissza. Amikor az egyik láncban megbotlasz, a tehén akkorát bőg, hogy álltó helyedből átugrod az árkot.

Hazafelé menet szórakozottan rugdosod a köveket a kombájnok lyuggatta úton, miközben lélekben már arra melegítesz, hogy az erkélyen beleírod a naplódba a tegnapi kirándulás Igaz Történetét. Életed eddigi legjobb kalandjáról fogsz írni, amely méltó megalapozása távoli, titokzatos vidékekre vezető majdani felfedezőútjaidnak, eljövendő kalandos életednek, arról, hogy kimentetek a határba, messze, a nagykanálishoz, mind a heten, te, a kicsi, a két Joó meg a három Nagy. Hirtelen ötlet volt, fogtátok a Nagyok botjait, és elindultatok pecázni. Csak ide, a kiskanálishoz, de egy kicsit távolabbi, nyugodtabb helyre akartatok menni, és egyszer csak elfogytak körülöttetek a házak, és ti ott álltatok a határban, a nap aranyosan sütött rátok, és a határ egyre csak tágult és tágult, és ti nem álltatok meg, csak mentetek, pedig össze se beszéltetek, mentetek egészen a nagykanálisig, ami jó messze van, de ez már csak visszafelé tűnt fel.

Hatalmas, kék vizek nyújtóztak a réten, mintha egy végtelen tenger lett volna előttetek, de ti bátran átgázoltatok a langyos tocsogókon, amelyek közelről barnának tűntek. Messziről integettetek a juhásznak, aki kalapját meglendítve fogadta a köszönéseteket, és a kutyái sem ugattak rátok. Amikor menet közben lenéztél, hogy az ebihalak mozgását tanulmányozd, észrevetted, hogy a víz alatt a szikes föld telis-teli van birkabogyóval, csakúgy, mint a kis szigetek, de a felfedezésedet megtartottad magadnak, nem akartad veszélyeztetni az expedíció sikerét, úgyis volt rajtatok szandál. Hazafelé viszont kerülővel jöttetek, mert a Szasza lába tele lett kiütéssel. Ezért értetek haza későn, ezért maradt el a tervezett halvacsora a Nagyoknál, ezért kaptál szidást, szobafogságot és különféle eltiltásokat végül.

Fölötted, a villanykarón gólya kelepel, mintha téged köszöntene, és te visszaköszönsz neki és az egész népes családjának. Tegnap is sok madarat láttatok, gólyák békásztak, kanalas gémek és kócsagok rebbentek fel innen-onnan, még egy réti sas is körözött fölöttetek, de sajnos nem csapott le, pedig lélegzet-visszafojtva vártad. Túzokkal nem találkoztatok, viszont találtál egy hatalmas tollat, amit mindjárt a szemüveged mögé tűztél. Az arcotokra a Nagyoktól hozott fogkrémmel harci díszt kentetek, és annyira törted a fejed a megfelelő indián néven, hogy megbotlottál, és ráléptél a kicsi sarkára, aki hasra esett és csurom víz lett. A nyomaték kedvéért el is bőgte magát, de a Szasza felkapta a hátára, és a csatornapartig lovagolt vele. Mire odaértetek, félig meg is száradt és teljesen meg is vigasztalódott Nyuszifül, a törzs legfiatalabb tagja, és legalább ezt az egyet nem árulta el este, mert a bőgést már szégyelli ő is, amúgy viszont majdnem mindent elmondott anyának, mert kicsi és hülye, és elég nehéz elhinni, hogy ez egyszer megváltozik, miután egész életében kisebb lesz nálad.

Nem csak neked volt nehéz nevet találni. A Joó lányok valami lányosat szerettek volna, de semmi se jutott az eszükbe. A Gina végül Verőfény, a Lili meg Délibáb lett, ahogy javasoltad, a Lápi Lidérc sajnos egyiküknek sem tetszett. A Szasza Nagy Tesónak nevezte el magát, és ő lett a törzsfőnök (ezt mondani se kellett), a Beni pedig Kis Nagy Tesónak. Neked a Babetta neve tetszett a legjobban: Égbekiáltó Középső Ujj, amit jelbeszéddel is tudatott veletek, miután felvetetted, hogy legyen ő a Középső Nagy Tesó. Már csak te voltál hátra, de a tökéletes név nem akart az eszedbe jutni.

— Na, mi van, te? Réti Csík — biccentett feléd a Főnök. Nem volt rossz, mégis megráztad a fejed, és nyargalni kezdtél a csatornát jelző nyárfasor felé, nehogy rád ragadjon ez a majdnem tökéletes név, mert a teljesen tökéletes indián nevedet neked kellett kitalálnod. És futás közben hirtelen az eszedbe jutott, és örömödben az égre üvöltötted. Még hallottad a két Nagy nevetését, hogy ezt meg honnan vetted, mégsem kötötted az orrukra, csak vágtattál a pusztában, és vadul vonyítottál, futásodat porfelhő kísérte.

— Honnan, hát a könyvespolcról, honnan? — nevetett föl a szikrázó napra A pusztai farkas, és nyargalt tovább, mígnem hirtelen lecövekelt egy homokbuckába fúrt lyuk előtt, ahol egy jókora tetem hevert kiterítve: egy láb, két láb, nyak, fej, csőr, fél szárny, tollcsomók, belek szétszórva a homokon, mintha vacsora után elfelejtették volna leszedni az asztalt. Nagyon büdös volt, de A pusztai farkas meg se moccant, csak nézte a nagy összevisszaságot, mint akit megbabonáztak, és talán még mindig ott állna, ha Középső Ujj végül el nem rángatja onnan. Perceken belül izgatottan mesélte a többieknek a nyárfa alatt, ahol a pecázáshoz tábort vertek, hogy éppen ott lakmározott a ravaszdi, ott a bokor mögött, de a farkasüvöltéstől úgy berezelt, hogy már kotort is vissza a lyukba. Még éppen kilógott a vörös farok vége, de sajnos nem sikerült elkapni.

De ez mind semmi ahhoz képest, hogy hazaindulás előtt összeszorított fogakkal belegázolt a csatornába, és széles vigyorral az arcán úszott egy becsületkört. Végre a többiek is láthatták, hogy kivel van dolguk, hiába akadt a horgára egyetlen árva halacska, hiába nem kedvezett a horgászszerencse, vakmerőségben nincs, aki legyőzze A pusztai farkast. De azt már csak te érezted, mi zajlik odalent, az opálos víztükör alatt, hogy a hasadat hínár simogatja, a kezedbe tüskés indák csimpaszkodnak, és a lábad is folyton belegabalyodik valamibe, hogy a kanális hideg zöldje fáraszt és húz lefelé, és minden csapás egyre nehezebb és nehezebb, a végén már alig bírtad. Két percig sem voltál a vízben, de a szád ellilult, az izmaid megmerevedtek, és kifelé jövet, az agyagos talajon csúszkálva már egész testedben reszkettél. Imbolyogva másztál ki a partra, és imbolyogtak körülötted a fák meg a többiek is, aztán elterültél a földön, lehunytad a szemed, és nem mozdultál, csak hagytad, hogy a napsugarak gyöngéden felitassák bőrödről az ólmos vízcseppeket, és lassan megszűnjön az imbolygás is benned. Ha egy óriásgyerek a tenyerébe vett volna, szétrobbant volna a marka, ahogyan a szíved is majd kiugrott. A Nagyok megint rajtad nevettek. Éppen úgy nézel ki, mint egy kis hal, mondták, mint egy partra vetett pirosszárnyú, egyre kisebbre emelkedik a mellkasod, míg lassan meg nem nyugszik… Már mozdulatlanul fekszel és… kész, meghaltál, véged!

És tényleg véged volt, de feltámadtál, és harangzúgás közepette, teljesen elcsigázva, a fehér fogkrémréteg körül valódi rézbőrűre égve vonultál be a többiekkel a faluba. A pályával szemközt, az egyik porta előtt két öregasszony támasztotta a kaput. A szemben állóval találkozott a tekinteted, és hirtelen azt hallottad, nem is, azt láttad, vagyis azt olvastad le a szájáról, mert a hangot te magad mondtad alá, a hang a te fejedben született meg, amikor elfordultál: túristák. Túristák, mondta egy hang a fejedben, erre megbotlottál, és kicsúszott a kezedből a zacskó, benne a vacsorának szánt keszegeddel. Kifolyt a víz, a pirosszárnyú ott tátogott az úton, verte magát a földhöz, mint egy hisztis kisgyerek, és mégsem hajoltál le érte, csak nézted, ahogy kezd megnyugodni, és amikor fölpillantottál a többiekre, már csak a hátukat láttad, a sarkon pedig anyát. Ott állt anya a sarkon a Joó anyukával meg a Joó nagymamával, már kiszúrtak benneteket, nem mozdultak, csak vártak.

Megtorpantál, és mintha szólítottak volna, körülnéztél. Nem köszöntetek, hallottad a hangot, az volt a baj, köszönni kell a néninek. De hiába kerested, az öregasszony már eltűnt az orgonabokrok mögött, gumicsizmája csikorgását elnyelte a malacok visítása és a trágyalé, úgyhogy a többiek után eredtél, rosszat sejtve, de kitárt szívvel szaladtál az elkerülhetetlen végzet felé, és azzal vigasztalódtál, hogy holnap a szobafogságban mindenképpen leírod a naplódba ennek a kalandos napnak a krónikáját, és hozzá térképet is rajzolsz, holnap, amikor még minden részletre tisztán emlékszel, hogy legalább ezt a napot el ne veszítsd, ha már a pirosszárnyú keszeg végleg kicsúszott a markodból. És most, a ház elé érve megint csak megtorpansz, és eltátod a szádat, mintha egy harapni készülő halacska lennél, a redőnyt ugyanis felhúzták, az erkélyajtó pedig zárva. Nem lesz ma már naplóírás, mehetsz csöngetni, most már hivatalosan is visszaeső vagy. Nyomatékul köhintenek mögötted, valaki megérinti a vállad.
A szemhéjam felpattan, hirtelen minden kitisztul, még a fejemet sem kell elfordítani ahhoz, hogy felfogjam, mi történt. A szemem előtt szürke foltok cikáznak, de a szemközti asztal jól kivehetően üres, csak egy zakó árválkodik mögötte a székre terítve. Szeretem a barnának ezt a megnyugtató árnyalatát, jól megy Zsolt szeméhez és a kárpit kékjéhez is. Nem látok mást, csak ezt az egymással játszó két színt, miközben a többiek vadul gépelnek körülöttem, és a kattogás fedezékéből figyelnek. Olyan, mintha az egész bal oldalam egy ritmikusan rángó, robbanásra kész izomköteg volna. Zsolt mögöttem áll, keze a bal vállamon, és a monitoron tükröződő arcomat nézi. Semmit se látok, de tudom, hogy így van, és képtelen vagyok megmozdulni.

Szólj hozzá!