friss műút

-ról, -ről

Nemes Z. Márió

Nemes Z. Márió

(1982) költő, kritikus, esztéta.

-tól, -től

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Nemes Z. Márió: Kritikus tanulságok 11. Hozzászólás a Mohácsi–Lapis-vitához
Az újkomolyság kísértete
2018. április 26.

Kifejezetten „ironikusnak” tűnik számomra a Mohácsi Balázs Parti Nagy-kritikája kapcsán megszülető szövegek gyűjtőcímeként a Kritikus tanulságok elnevezés. Levonható bármilyen tanulság ezekből a többé-kevésbé egymásra (is) reflektáló kommentárokból? Vagy csupán mindenki mondja a magáét, ahogy a magyar irodalmi pszeudo-viták történetében az történni szokott? Vagy jobb nem ironizálni inkább a vitakultúránkon? Hiszen az iróniával mindig baj van, ahogy erről még a továbbiakban szeretnék is néhány megjegyzést tenni. Ugyanakkor azt azért többé-kevésbé komolyan gondolom, hogy ebben a „szétbeszélgetésben” érintett témakomplexum esetében még messze vagyunk a tanulságok józan rekonstrukciójától, hiszen annak pontos meghatározása is problémát okoz, hogy van-e igazi tétje, és ha igen, akkor „mi” — ennek a vitának? Süllyed a Parti Nagy? Valakik süllyedni látják, esetleg készakarva süllyesztik?

Bevallom, hogy ez a része kevésbé érdekel ennek a történetnek, mert azt gondolom, hogy a szerzőt nem kell félteni, elég jelentős kanonikus aranyfedezettel bír az ő életműve, megcselekedte, amit megkövetelt a haza stb. Az egy másik kérdés, hogy én miért olvastam ezt a költészetet irodalmi szocializációm hajnalán, „komolytalannak”. Mert így volt. De mit jelent ez? Na itt már összekuszálódnak a szálak. Megtehettem volna hogy — (ál)komolyan — valamiféle semleges értekezői nyelvet imitálok, kitakarva ezzel azt a kérdést, hogy az utóbbi évek lírájáról, különösen az újkomolyságról beszélve a saját költői praxisomat, felismeréseimet és munkahipotéziseimet is reflektálom. De most mégis ki akarom hangsúlyozni, hogy az újkomolyság értelmezése számomra önértelmezés is, az egykori és mai esztétikai világnézetem, ízlésvilágom, nyelvfelfogásom (mikor melyik) közti distancia bejárása.

Régóta kísérletezem hasonló önterapeutikus gyakorlatokkal, legutóbb a Kacsacsőrű-emlős-várás Kenguru szigeten[1] című tanulmányomban próbálkoztam meg azzal, hogy felrajzoljam az utóbbi tizenöt év lírai mozgásainak alternatív térképét. Abban a modellben egy költészetantropológiai szempontot próbáltam érvényesíteni, ezért is válhatott központi fogalommá a pszeudo-személyes mező gondolata, mely a Németh Zoltán-féle antropológiai posztmodern szubjektumstratégiai következményeit próbálta a nem-esszencialista embertan és a Wolfgang Iser-féle antropológiai színrevitel felől konkretizálni. A fő kérdés tehát az volt, hogy a költői beszédben színre vitt szubjektumkonstrukciók milyen módon szimulálják — leplezik és leplezik le — a humánideológia és a líraesztétika közti szövetség zálogaként értelmezett organikus kódot. Ez a kérdezésirány az alanyiság, személyesség és intimitás fogalmainak (és ellenfogalmainak) a történő irodalommal párhuzamos újraértésére ösztökél, mert úgy érzem, hogy a kritikai „közbeszéd” ebben az összefüggésben (is) reflektálatlan dichotómiák mentén ítélkezik reflexszerűen, miközben a kortárs líra ezeket az áthagyományozott fogalompárokat felülíró, hibrid „személyességkódokat” termeli, ahogy azt Csehy Zoltán is kiemeli ehhez a vitához fűzött kommentárjában: „A kortárs fiatal líra kötetei gyakorta éppen a konceptuálisan, rituálisan teátralizált személyesség illúzióival játszanak: szinte regényírói hévvel kreálnak kötetekbe adagolt lírai önsorsokat. Látványosan tépik le a maszkot, és láss csodát, a maszk alatt is maszk van.”[2]

Csehynek ez a megjegyzése az újkomolyság fogalmával helyeződik szembe, ugyanakkor én nem érzékelek ellentmondást a pszeudo-személyesség és az újkomolyság között, mert úgy gondolom, hogy ugyanannak a lírai mezőnek különböző aspektusairól és/vagy olvasási módjairól van szó. Nekem is megvannak / megvoltak a magam kétségei ennek a fogalomnak a teherbírását illetően, ezért se szántam neki fontosabb szerepet eddig a saját értelmezési kísérleteimben, de egyet értek Kulcsár-Szabó Zoltánnal abban a kérdésben, hogy felbukkanása a kortárs költészetben és líraolvasásban beálló egyik releváns változás tünete. Abban nem vagyok biztos, hogy a jelenlegi fejlemények mentén lehetőségünk van-e a posztmodern költészetet „kívülről” szemlélni, ugyanakkor az a felismerés nem tűnik ördögtől valónak, hogy bizonyos posztmodern lírastratégiák hatékonysága megkérdőjeleződött a költészeti rendszerben. A költészetantropológiai szempontból koncipiált poszthumán és/vagy poszt-antropocentrikus színrevitel sem mond ellent saját felfogásomban a posztmodern kondíciónak, csupán annak antropológiakritikai aspektusát jeleníti meg és hangsúlyozza ki. Az, hogy mindez mennyiben lehet újkomoly (is) az már egy másik kérdés, ezzel kapcsolatban a következőkben akarok néhány spekulatív hipotézist felvezetni.

Mert hát spekulálok. A kritikai neologizmusok csábereje és kockázata mindig is a „tudásbiztonságból” való kilépésből fakad. Módszertani ízlés kérdése, de én hiszek abban, hogy a történő irodalom dinamikáját követni akaró gondolkodás bizonyos szempontból vakrepülés, amely rászorul a spekulatív fogalomtermelésre. Szerintem ezt még akkor is érdemes bevállalni, ha szembesülünk ennek a termelésnek az élőhalott elevenségével, vagyis ha némely alakzatunk csalfa „kísértetként” lepleződik le. De hát „kísértet nélkül nincsen Dasein” (Derrida) stb. Mennyiben kísértet az újkomolyság? „Az új komolyság transzcendens jelenség: még senki sem látta, de mindenkinek megvan róla a véleménye. Az én véleményem az, hogy akkor értjük meg, miért van rá igény, ha elfogadjuk, hogy az új komolyság nem a szövegek saját tulajdonsága, hanem az olvasásé.”[3] Az idézet második mondata a továbbiakra tekintettel nem tűnik teljesen elhibázott kiindulópontnak.

Azt gondolom, hogy az újkomoly perspektíva egy olyan reduktív esztétikai ideológia, amely valahol a kritikai beszédmód(ok) és a történő irodalom közti „megkülönböztethetetlenségi zónában” (Gilles Deleuze) képződött meg a kétezres évek közepén. A redukció kifejezéssel itt arra akarok utalni, hogy az újkomoly olvasás (ön)tehermentesítés céljából komplexitásredukciót hajt végre, illetve — önnön olvasói munkája eredményeképpen — egyfajta komplexitás-süllyedést regisztrál azokban a művekben, „amelyekhez képest” önmagát meghatározza, vagyis amelyeket „komolytalanít”. Lehet, hogy ez a gondolat sem elég komplex egyelőre, de igyekszem még kicsit csavarni rajta, mégpedig egy számomra nagyon tanulságos szöveg felemlegetésével. Ha már újkomoly, akkor menjünk most vissza egészen a kályháig, mégpedig Pollágh Péter munkásságához, akinek ezt az egész kísértetüldözést köszönhetjük, hiszen ő volt az, aki ezt a fogalmat legelőször használta a kétezres években kibontakozó költői stratégiák jellemzésére.

Pollágh Péter a Prae 2005/2. számában Írókonfekció Gőgös és normakövető irodalmi kisiparunkról[4] címen publikált egy több szempontból zavarba ejtő, jobb szó híján, irodalmi pamfletnek nevezhető írást, mely az akkori irodalmi szcénát morális, szociológiai, esztétikai stb. szempontokból kritizálja egy sajátos, regiszterkeverő, de végig rendkívül éles és határozott hangon. A látlelettel természetesen sok szempontból lehet vitatkozni (szerintem számos kritikai megjegyzése ma is megfontolandó), de most azért akartam idecitálni, mert a szöveg egyes részeiben rendkívül szemléletes módon nyilatkozik meg egy olyan, az akkori irodalmi „köznyelvvel” szembeni, ellenérzés, melyet újkomoly perspektívaként is azonosíthatunk.

„Tenger, hab, homok, fák, levelek, csillagok, fodrozódó tavacskák. Mindez megfejelve Caravaggióval, Michelangelóval, freskókkal és Firenzével, Berlinnel és Varsóval, Goethével, Rilkével, Junggal, Heideggerrel, Weöressel, Babitscsal, tavasszal és ősszel, küklopszokkal, kimérákkal, Aphroditével, Odüsszeusszal, (Thé)Zeusszal, Ádámmal, Évával, Jónással, Vénusszal, bögrékkel és azúrral, titánokkal, szfinxekkel, macskákkal, olajfákkal, Horatiusszal, Shakespeare-rel, Borgesszel, hommage-okkal, haikukkal, limerickekkel, (csonka) szonettekkel. A nagyvárosi „háziasszonyoknak”, tanult, kétlábú szobakutyáknak szóló szentimentális, műveltségi panelekre bárgyú mód rájátszó szövegek soha nem látott áradásának lehetünk mosolygó tanúi. Barokk sírdogálás, a hagyomány talpának erőtlen nyalogatása. Látványos gesztusok, klasszikus és/vagy sikeres szerzők esetleges mondatainak kényszeres citálása.”[5]

Az idézet burjánzó felsorolása a hiperkulturális–intertextuális posztmodern költészeti nyelvek üzemszerűvé és kiszámíthatóvá válását érzékelteti, ami már-már a nietzschei értelemben vett antikvárius modor regresszív atmoszféráját sugározza, miszerint művészettel lehet csak „igazán agyonütni” a művészetet. Ezzel szemben egy de-, illetve rekulturalizációs indulat képződik meg, mely képes lehet az esztétikai tehermentesítésre. „Hol vannak természetes szövetségeseink, akikkel vállvetve harcolhatunk a mai kiműveltség burjánzó és nyomasztó elharapódzása ellen?”[6] Vagyis az újkomolyság egyik mozzanataként azonosíthatunk egy kultúrkritikai attitűdöt is, amelyt én kapcsolatba hozok a történelmi–társadalmi komplexummal szembeni gyanakvással (a „történelem utániság” ideológiája), illetve poétikai értelemben azzal a jellegzetességgel, amelyet többen — reflektálatlanul — a költői nyelv minimalizmusaként emlegetnek. A hiperkulturalitás „komolytalanítása” az újkomoly lírában ugyanakkor nem vezet el a totális dekulturalizálás (neo)avantgárd illúziójához, inkább az intertextualitással és a hagyományreflexiókkal kapcsolatos „diszkréció” érződik, valamiféle intim ráhagyatkozás a költői nyelvben meghaladhatatlanul megképződő egybehangzásokra. Illetve emellett fontos kiemelni a nem-irodalmi, képzőművészeti, filmes stb. kontextusok szövegalakító jelentőségét, melyek a monomediális irodalmi kritika szempontjából nehezen detektálhatóak (voltak), ami ugyancsak erősíthette az újkomoly líra kulturális beágyazottságával kapcsolatos zavart.

Ugyanakkor mindezzel még mindig nem vagyunk sokkal beljebb. Pollágh a szövege végén eljut az Iróniák fejezetig, mely számomra ennek az egész újkomoly ügynek a kulcsa, hiszen az eddigi vitából is nyilvánvaló volt, hogy a komoly–komolytalan perlekedés az iróniával kapcsolatos ambivalencia leképződéseként is értelmezhető. Ezen a ponton is érdemes kicsit disztingválni, ugyanis az újkomolyként kijelölhető perspektíva nem egyszerűen iróniaellenes és/vagy iróniamentes (az irónia stabilizálhatatlansága miatt ilyen „komolyságot” nem is igazán tudunk elképzelni), hanem szelektíven iróniakritikus:

Irodalmunk preferálja az iróniát, méghozzá egyfajta foto-iróniát (vö. „studium”), mely (csupán) előhív. Előhívja a befogadóban működő hagyományos mintákat, műveltségi paneleket, a (sznob) válaszok teljes készletét, s ezáltal „gyönyörködtet”, boldogít. Az azonnali visszacsatolás boldogsága, boldog bambasága ez, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy az irónia intenciója nem mentesít az irónia elmaradásának traumája alól. Az irónia egy radikálisan más formája a kafkai tapasztalatok totális elsajátításán, interiorizációján alapuló lét-irónia (vö. „punctum”). Célja nem a bölcsész-nevettetés, azaz nem annak a demonstrációja, hogy ki ismer több klasszikus idézetet, s ki tudja azokat (Móricka szellemi horizontján) cukibban kicsavarni, „felülstilizálni”. A lét-irónia paralel módon működtet komoly kritikát és felszabadító malíciát. Van szelleme ugyanis. A magányról, az idegenségről beszél; nem kevesebbet, mint a fennálló rendet kérdőjelezve meg.[7]

Na most bevallom nekem mindig borsódzik a hátam az irónia kapcsán (idegenkedésem biztos újkomoly eredetű), ugyanis bizonyos szempontból az irodalmi diskurzus medúzafőjének látom, amely egyszerre megbabonáz és megbénít. Nem is akarok nagyon okoskodni, csak megpróbálom szétszálazni a Pollágh-féle distinkciót. Állítása szerint a hiperkulturális–intertextuális irodalmi köznyelv által „preferált” irónia studiumjellegű fotóirónia, míg ezzel szembeállítható lenne egy punctumszerű lét-irónia. Az elkülönítés alapját Roland Barthes fotóesztétikai fogalompárjával való metaforikus–analógiás játék alkotja, melyet több szempontból megkérdőjelezhetünk, hiszen Barthes-nál nem igazán lehet a punctumot a studiumról leválasztva — azzal totálisan szembeállítva — értelmezni, de ez most talán kevésbé fontos. A lényeg az, hogy a fotóirónia nem mutatkozik esztétikai értelemben produktívnak, mert a befogadóban „működő hagyományos mintákat” csupán „előhívja”, anélkül, hogy az aktiváláson túl kritikai (át)értelmezéssel szolgálna. Ez a működés a minták megkérdőjelezése helyett „(sznob) válaszok teljes készletével” ejti foglyul az irodalmi esemény kiszámíthatatlanságát, mely ezáltal gyönyörködtetésként válik eszközszerűvé, az antikvárius modor puszta kiszolgálójává. A fotóiróniával állna szemben a lét-irónia, melyet ebben a metafizikai állításokat is mozgósító kontúrozásban nem igazán lehet pontosabban definiálni, de vélhetően egy, az irodalmi üzemszerűség kisajátító hatalmát felülíró és a kulturális mintákat („a fennálló rendet”) „felforgató” működésről van szó.

A Pollágh-féle iróniakritikában nekem nem az a fontos, hogy ez mennyire „értelmezhető” az iróniaelmélet(ek) kontextusában, hanem hogy itt az újkomolyság egy olyan optikája rajzolódik ki, amely felől a kétezres évek posztmodern poétikáinak az intertextuális viszonyrendszert az irónia, paródia, travesztia stb. retorikai fogásain keresztül tudatosító eljárásai elvesztik szubverzív jellegüket és/vagy komplex jelentésgeneráló potenciáljukat. Megint csak nem azt mondom, hogy itt valamiféle esszenciális értékvesztés vagy lesüllyedés történne, hanem hogy efelől az esztétikai ideológia felől olvasva az a fajta a köznyelv, amelynek egyik központi hatásfaktorát a Parti Nagy-féle költészet alkotja, egyszerűen nem látszik már „komolynak”, nem azért mert úgymond „ironikus”, hanem mert nem eléggé az. (Vagyis az „irónia” konjunktúrája iróniadeficitet eredményez.) Mintha innen nézve a költészeti rendszer egy bizonyos területe (alapos kutatást és térképezést igényelne a tekintetben, hogy pontosan melyik terület is volt az, illetve hogy mely életműveket érinti ez a „probléma”) az „irónia hatástalanításának” (Paul de Man) bűnébe esett volna: „Első lépésként az iróniát esztétikai gyakorlattá vagy művészi eszközzé, Kunstmittellé redukáljuk. Az irónia tehát egy művészeti effektus, olyasmi, amit egy szöveg esztétikai okokból művel annak érdekében, hogy fokozza vagy változatossá tegye önnön esztétikai varázsát.”[8]

Valószínűleg túlságosan is nagyvonalúan rajzolom fel ezt az újkomoly perspektívában elkülönböződő frontrendszert, amely mentén egyik oldalon az önmaga szubverzív iróniáját hatástalanító Kunstmittel-költészet, a másik oldalon pedig a „fennálló rendet” felforgató „alternatív” (lét-ironikus?) költészeteszmény állna. Azért fogalmazok így, mert lehet, hogy az újkomolyság valójában az utóbbi tizenöt év lírai mozgásainak csupán egy negatív (irónia- és kultúrakritikus) aspektusa, vagyis Csehy Zoltánnak „fordítva” lenne igaza? Az újkomolyságnak nem ellenpólusa nincs, hanem csak az van neki? Nem tudom, mindenesetre ez a sejtés most megint abban erősít meg, hogy ennek a fogalomnak megvan a maga korlátozott teherbírása, valamit elmond a vizsgált lírai tér (ellen)mozgásairól, de lehet, hogy további segédfogalmakra van szükség egy teljesebb történet elbeszéléséhez.

Zárásképpen néhány kósza ötlet. Rengeteget beszélünk a depoetizálás különféle stratégiáiról. Az új szenzibilitás lírai nyelvének pozicionálása kapcsán is gyakran visszatér ez a téma, fülünkbe csenghet Kukorelly legendás mondata A Memória-partból: „Az irodalom valamilyen volt, egy kicsit elég félelmetes, szárnyai voltak, kerengett és nem volt bocsánat.”[9] A mondat a hatvanas–hetvenes éveket uraló költészeti paradigmát azonosítja egyfajta túldeterminált „komolyság” mentén, melyet a költőietlenség pszeudo-dilettáns módon szcenírozott gesztusaival kell(ett) „komolytalanítani”, ami abban a kontextusban a fennálló esztétikai rend elleni szubverzióként olvasódott. Igen, de mi van, ha ez a „komolytalanság” maga is esztétikai renddé („Kunstmittellé”) merevedik egy vagy pár évtizeddel később? Pontosabban ha elkezd „oszlani” az a nyelvi–ideológiai akusztikai tér, mely anno még permanens parabázisként olvasta(tta) ezeket a szövegeket? Kulcsár Szabó Ernő az újkomolyság szempontjából is reprezentatív Egészrész antológiáról írott tanulmányában arról tudósít, hogy a depoetizálás szempontjából a kötet szövegei elérkeznek egy szélső állapotba, mely „eredendőnek” bizonyul, nem pedig bekövetkezett szituáltságok reflexív tudomásulvételeként mutatódik fel, miszerint „a dikció változatos szólamai elsősorban abban egységesek, hogy úgyszólván kitörlik a poetizáltság és a nem-lírai megnyilatkozás retorikája közti különbségeket. Bizonyos értelemben tettenérhetetlenné változtatják és megragadhatatlanná teszik a kétfajta beszéd elkülönülésének mozzanatait.”[10] Elképzelhetőnek tartom, hogy efelől a tettenérhetetlenség felől próbáljuk meg leírni az újkomolyság „komolyságát” a poetizáltságot „komolytalan” megcsináltsággal elkülönböztető poétikákkal szemben, de van egy relatíve merészebb ötletem is. Mi van akkor — és ezt főként az Egészrész utáni lírai fejlemények fényében sugallom —, ha az, amit a depoetizálás szélső pontjaként érzékeltünk, valójában egy „repoetizálási” folyamat kezdőpontja?

 

A kritikusvita korábbi hozzászólásai ide kattintva olvashatók.

 

[1]     Nemes Z. Márió: Kacsacsőrű-emlős-várás Kenguru szigeten, Prae, 2017/1, 90–107.

[2]     Csehy Zoltán: Kritikus tanulságok 10. Hozzászólás a Mohácsi–Lapis-vitához. Hordalékok, Műút-portál, 2018. április 17., elérhető: http://www.muut.hu/?p=28023.

[3]     Turi Tímea: Kritikus tanulságok 7. Hozzászólás a Mohácsi–Lapis-vitához. Szép esténk lesz, ha egyszer megöregszünk?, Műút-portál, 2018. március 29., elérhető: http://www.muut.hu/?p=27752.

[4]     Pollágh Péter: Írókonfekció Gőgös és normakövető irodalmi kisiparunkról, Prae, 2005/2, 24–32.

[5]     Pollágh Péter: I. m.. 27.

[6]     Friedrich Nietzsche: Richard Wagner Bayreuthban, ford.: Zoltai Dénes = Uő.: Korszerűtlen elmélkedések, Atlantisz, 2004, 267–342, i. h.: 287.

[7]     Pollágh Péter, I. m., 31.

[8]     Paul de Man: Az irónia fogalma = Uő.: Esztétikai ideológia, Janus/Osiris, Budapest, 2000, 175–203, i.h.: 184.

[9]     Kukorelly Endre: Nincs a világon. Erdély Miklós Emlékmű = Uő.: A Memória-part, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 68.

[10]   Kulcsár Szabó Ernő: Magát mondja, ami írva van — Jegyzetek az újabb magyar líráról = Uő.: Megkülönböztetések — Médium és jelentés az irodalmi modernségben, Akadémiai Kiadó, Budapest, 262–279, i. h.: 266.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: KZS
Ideje: 2018-05-10, 17:05

Kántor Zsolt: „A zűrzavar rendbontója” ‒ Szubjektumkonstrukció címmel található egy jegyzet a Holdkatlan.hu-n, e témában. Történetteológiai megközelítés.

Pingback küldője: Apa, kezdődik! :: dunszt.sk ::
Ideje: 2018-05-31, 08:05

[…] A szubjektum ilyen felfogása teszi nehézzé a Köti a sötétséget elhelyezését a mai líra térképén (már ha el szeretnénk helyezni rajta), mivel a kötet nyelve tipikusan a posztmodern utáni (?) kétségeket tükrözi, ugyanakkor úgy lépne túl a posztmodernen, hogy sokféle módon, még a tagadással is, épp azt hozza játékba. Amikor a posztmodern iránti kétségekről beszélek, akkor főleg arra gondolok, amire Pollágh Péter gondolatai nyomán Nemes Z. Márió jutott a mai „újkomoly” líra jegyeit elemezve. […]

Szólj hozzá!