friss műút

-ról, -ről

Csehy Zoltán

Csehy Zoltán

(Pozsony, 1973) költő, műfordító, irodalomtörténész. Többek közt Sztratón, Beccadelli, Petrarca, Martialis és Pasolini magyra fordítója. Legutóbbi verskötete: Nincs hová visszamennem (Kalligram, 2013), legutóbbi tanulmánykötete: Szodoma és környéke. Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben (Kalligram, 2014). Írt egy modern operakalauzt is Experimentum mundi címmel (Kalligram, 2015).

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Csehy Zoltán: Kritikus tanulságok 10. Hozzászólás a Mohácsi–Lapis-vitához
Hordalékok
2018. április 17.

Az ablakom előtt két, egymás mellett álló, rozzant, furcsa módon szinte egymásba görbülő, szeméttel megrakott kuka. Ha egy múzeumban állnának, és az lenne melléjük írva, hogy Hektor és Andromakhé, mindez máris művészetté emelked(het)ne. A világ, a történelem, a mások szennyét, a sors egyénekre mért idegen mocskát magába fogadó páros a gyöngédség potenciális jelképe és egyszersmind bizarr, komolytalan forma is, mely destruálja a görög, az antik művészet, a mítosz unalomig generált sztereotípiáit. Csak az első perc a spontán „röhögésé”, a második már akár a „létről” (is) szól(hat). Kicsit ilyennek látom én a Létbüfé, azaz a szövegember-kreatúra Dumpf Endre verseit is: ha akarom, mindent befogadó, vegyes konténerek, ha akarom, szimbolikus terek vagy jelképes szövegentitások, egy nagy mítosz, a klasszikus Trója (az irodalom) veszélyeztetettségének árnyékában. A kötetet most épp afféle intellektuális performance-nak érzékelem, melynek jelentősége nem feltétlenül merül ki különféle (pszeudo)esztétikai kontextusok játékba hozásában.

Parti Nagy Lajos szövegvilága egyedi nyelvi jelenség, önértékű természeti képződmény: gyakran egyenesen a nyelv önmagára irányuló szado-mazochista hajlamait képezi le, a kifejezőkészség és az értelemtulajdonítás kisiklatásait, végtelenítését mutatja fel. Talán ezért is lett „areferenciális”, illetve a magyar posztmodern líra „korszakos” alkotója, iskolapéldája. Megvallom, nem értem az areferencialitás kategóriáját, de eleve borzongok a központi, annak látszó vagy annak megtett kategóriáktól: szerintem areferenciális szöveg nem létezik, még areferenciális gondolat sem, mert ami már elgondolható, az az én világomban máris létezik. A sok jelenvaló, létezőként elgondolható szinte kiszorítja a semmit. Nem könnyű a semmi dolga. Sose volt az. Persze, ha csak arról van szó, hogy az areferenciális az ún. szövegirodalmat jelenti, mely kontextusfosztott és a nyelvi matérián belül mozog, logikailag akkor sem vagyok megnyugtatóan kisegítve. Kassák látszatra értelmetlen hangsorai vagy hangutánzó effektusai is kötődnek valami már ismerthez az olvasat során, önmagam értelmezői kódfejtő nyelvezetének egy-egy szegmenséhez. Vannak, persze, lebegő szerzők (nem lehet tudni, mit is kellene „odareferenciálni” az életművükhöz): pl. akad olyan ókori szerző, akit több száz éves csúszkálással tart számon az irodalomtörténet hol itt, hol ott, mégsem „areferenciális”, mert antik, görög és példának okáért a szerelmes vagy az epigrammahagyományra épít, azaz éppen, most is diskurzusban van (lehet), szövege máig párbeszédképes (lehet). Belakható a szövegvilága, és önkéntelenül is a saját korom előítéletes históriatudatához kötöm. Vannak lebegő szövegek is: pl. a középkorban rengeteg, melyeket hol ehhez, hol ahhoz a szerzőhöz kötnek. Ezek már a szöveghagyományozódás természetes létmódjából kifolyólag is csak lényegileg azonosak, olykor roncsoltak, vagy részleteikben ellentmondásosak, netán hibásak. Így például Dumpf Endrét is a klausztrofób, saját nyelvébe zárt nemzeti irodalom jelenkori magyar kórtermében látom, ahogy retteg a valóságtól, és ahogy a nyelvben képződik le saját kórképe, ahogy a szövegre átterjed a betegség, a fertőzés, és ahogy a hatalom különféle gyógymódokkal, a szöveggenerátor pedig sajátos homeopátiával kísérletezik. De nem is ez a vita lényegi tárgya, hanem sokkal inkább az, hogy nem gyilkolja-e meg önmagát és saját szövegvilágát is ezzel a kiadós, repetitív sokkterápiával Dumpf Endre, a kukába, süllyesztőbe, hullaházba való kacatbajazzó, akitől csak látszatra és feleslegesen tudja elkülöníteni magát Parti Nagy. De igen. Ebben a keményebben fogalmazó Mohácsi Balázsnak igazat tudok adni. És az én olvasatomban itt lép be a performance, a vélt esztétikum önfelszámoló, öngyilkos hajlama: és halkan kérdezem, lehet, hogy Parti Nagy ezzel a gesztussal tette ki a pontot egy szöveggenerálási stratégia végére? A korall nem sarjad tovább, nem ismétli tovább hasonló és azonos formaelemeit, hanem megy az üveg mögé, a múzeumi tárlóba.

Ne feledjük ugyanakkor azt sem, hogy az „areferenciális posztmodern” 90-es évekbeli diadala sokkal inkább egy kritikai-tudományos beszédmód elméleti diadala volt, és nem annyira az „ilyen” irodalomé. A kritikai diskurzusok sikeres szólamai természetesen kihatnak a szerzői stratégiákra is: a hasonló egyszer csak megszaporodik, jön például a partinagyolás, mint ahogy egykor jött a juhászferencesedés, az adyzás, a petőfieskedés. Az említett szerzők valamennyien a magyar nyelv botanikus kertjének egyedi természeti képződményei. Klónozhatatlanok és megismételhetetlenek. Nagy, romantikus hegyek a magyar poézis síkjain.

Az irodalom növényzete, dzsungele, sarjadjon hegyen vagy síkon, nyilvánvalóan mindig sokkal sűrűbb, mint ami meghódítható belőle más, rokon beszédmódok számára. Parti Nagy mellett akkor is ott volt Kemény István, Rakovszky Zsuzsa, Takács Zsuzsa vagy Borbély Szilárd: akik, persze, nem voltak „komolytalanok”, de „új komolyak” sem. Csak kevésbé látszottak a karneváli harsányságban, melyet például épp a Parti Nagy- vagy a Kovács András Ferenc-féle „kanonizált” megszólalásmódok láttak el permanens látványosságokkal, gegekkel és effektusokkal. E szerzők és az ügyes partinagyolók, illetve találékony kaffogók ugyanakkor irodalmi „sztárokká” is lettek, felolvasásaik már a slam poetry felbukkanása előtt is tömegeket vonzottak, műveik sokunk számára szinte afféle beavatási szövegek voltak. Az akkori életművek jelentős része továbbra is korallszerűen bontakozik, alakul: a probléma sokkal inkább abban rejlik, hogy képesek-e megnyílni más, épp kurrensebb elméleti diskurzusok számára is, miközben poétikájuk lényege, a koralltest ősmagva önazonos. Illetve hogy nem muzealizálódnak-e, és nem válik-e kortárs olvasóként idegesítővé az, hogy egy tárló féltő-historikus üvegén keresztül vagyunk kénytelenek szemlélni a tárgyat. A kritikus nem szereti az üveget, az irodalomtörténész megszokta. A kritikus mindig mást, más szemszögből akar észrevenni, az irodalomtörténész a sok apró mást akarja egy határozott szemszögből egyben látni.

Az 1989 utáni irodalomelmélet szinte infantilis öröméről is kellene írni: a nyugati áramlatok szabad beáramlásának eufóriájáról és túlpörgéséről, a minden korábbit megkérdőjelező attitűd szinte kötelező voltáról, az elmélet mámoráról, hosszúra nyújtott orgazmusáról. A kritika és az irodalomtudomány újradefiniálásáról, összemosódásáról, olykor öszvér-kreációiról: akkori folyóiratszerkesztőként sokat siránkoztunk a „régimódi” használati kritika halálán, mert a (hadd nevezzem úgy, ahogy akkor) PhD-kritika megvetett mindent, ami „impresszionista”, világszerű, strukturalista vagy formalista, és szinte nevetségessé tette az írók egymás dolgairól szóló reflexióit, a szerzői önreflexióról nem is beszélve. A lényeg a „problémázásban” merült ki: miért rossz a korábbi elméleti koncepció (tény, hogy általában rossz is volt), mit, s miként mondanak a tekintélyek (ezúttal a nyelvfilozófusok). Közöltem olyan Parti Nagyról szóló, tízflekkes írást, melyből mindössze egyetlen oldal szólt a szerzőről, a többi „elméletnek” álcázta magát. De ez a mámoros időszak csodálatos értelmezői szövegeket is kitermelt (nem egy épp e vita hozzászólóinak nevéhez is köthető), ám az elmélet és a kritika Dumpf Endréinek köszönhetően gyakran önmaga paródiájává is vált. Az értelmezői nyelv játékos, szinte költői lebegtetésének, önmaga korlátaival való szembesülésének, és ezáltal a diszkurzív elméletieskedő korszakkritika legszebb példája számomra Farkas Zsolt releváns olvasatokat kínáló Kukorelly-monográfiája.

A paradigmagyártó hév (a paradigma a korszak sikerszava volt) kritikai diskurzusa minden liberális eufória ellenére szimplifikált és homogenizált, ahelyett hogy — Margócsy István egyik szép példáját idézve — segédvonalakat (és itt a lényeg a többes számon van!) húzott volna a majdani irodalomtörténet számára. Parti Nagy könyve is máshogy látszik majd történeti perspektívából: és ehhez jelentősen hozzá fog járulni például a Mohácsi Balázs, vagy épp a monográfus Németh Zoltán által meghúzott segédvonal-rendszer is.

Kertész Imrénél egy naplójegyzetben egy szállodában megkérdezik a pincért: „Mikor szolgálják fel a reggelit?” Mire ő valami ilyesmit mond: „Amikor parancsolja.” Az irodalom is ilyen udvarias pincér: bármikor, a befogadói, értelmezői kedvnek engedve szolgálja fel az új komolyságot és a többi teoretikus tálalóasztalra kívánkozó ínyencséget. E ponton a leginkább Turi Tímeával (és az ugyanezt sugalló Németh Zoltánnal) értek egyet: a komolyságot vagy komolytalanságot mi olvassuk bele a szövegbe, s mi határozzuk meg, hogy mit tartunk komikusnak vagy ironikusnak, komolynak és egzisztenciális téttel bírónak, s magam is, noha nem tartom magam sem kritikusnak, sem irodalomelmélésznek, szívesen engedek a nekem kedves diskurzusok csábításának. Például, hogy egy szélsőséges példát mondjak, a queer olvasatnak, az anomáliák poétikus erejének, a sztereotípiákat és a normalitást kijátszó effektusoknak, melyek nyelvi-retorikai, szövegmateriális szinten talán e kötetben is érvényesen működhetnének.

A dilettantizmus kérdésköre is hallatlanul izgalmas: a Parti Nagy-féle megjátszott, teátralizált, koncentrált, korlátozott „dilettantizmus” költői anyanyelvvé válik, s ürügye lesz a nyelv poétikai önfeltárulkozásának. Művészetté emelt peep-show. A művészetté válást a szelekció, az arányérzék és a jelentésszóródások asszociációs ingereinek stimulatív ereje segíti elő. A terjengősség minden dilettáns szöveg ismérve: érdemes lenne egybeolvasni Parti Nagy Lajos könyvét például egy vérbeli dilettáns verskötettel, hogy világossá váljon a szerző aktív jelenléte. (Itt is helye van Mohácsi több negatív kritikai észrevételének.)

Az új komolyság esetében nem arról van szó, hogy az én-líra posztmodern fordulat előtti „lepraszigetére” senki nem mer visszamenni, jön tehát egy elsietett tematikus kategória, melyhez a szokásos dichotómiaigény miatt még ellenpólust sem igazán sikerül kreálni? A kortárs fiatal líra kötetei gyakorta éppen a konceptuálisan, rituálisan teátralizált személyesség illúzióival játszanak: szinte regényírói hévvel kreálnak kötetekbe adagolt lírai önsorsokat. Látványosan tépik le a maszkot, és láss csodát, a maszk alatt is maszk van. Persze, lehet, hogy ezt csak én látom így, hogy saját név ide vagy oda, de a Dumpf Endrék hol közelebb engedve, hol eltávolodva a sajátnak elgondolt szövegekben is újrateremtődnek, mert túlságosan elvakít a szövegirodalom fénykorának máig erős fénykiáradása. A létről való művészi beszéd valóságának viszonylatában örökre bevésődött az emlékezetembe Németh Gábor egyik szép anekdotája. „És ez tényleg mind megtörtént?” — kérdezte egy érdeklődő a filmrendezőt. „Hát persze, különben nem tudtuk volna felvenni.” Az irodalom, a művészet létmódjára azóta sem nagyon találok szemléletesebb példát.

 

A kritikusvita többi hozzászólását ide kattintva olvashatja el.

Szólj hozzá!