friss műút

-ról, -ről

Turi Tímea

Turi Tímea

Turi Tímea 1984-ben született Makón. A Magvető Kiadó szerkesztője. Verseskötetei: Jönnek az összes férfiak (Kalligram, 2012), A dolgok, amikről nem beszélünk (Magvető, 2014).

-tól, -től

Kritikus tanulságok

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Turi Tímea: Kritikus tanulságok 7. Hozzászólás a Mohácsi–Lapis-vitához
Szép esténk lesz, ha egyszer megöregszünk?
2018. március 29.

Mohácsi Balázs alapos és szigorú kritikát írt Parti Nagy Lajos Létbüfé című verseskönyvéről, Lapis József egy sor érdekes kérdést tett fel ennek kapcsán, Mohácsi válaszolt, Halmai Tamás és Bazsányi Sándor hozzászólt, Mohácsi újból válaszolt, Smid Róbert hozzászólt; amennyire meg tudom ítélni, itt tartunk most. A szerteágazó vita minden etapját érdeklődéssel figyeltem, a könyvvel pedig elfogult vagyok — hiszen az azt kiadó Magvetőben dolgozom (a Létbüfét egyébiránt Szegő János kollégám szerkesztette). Hat éve dolgozom a könyvkiadásban, és ez alatt az idő alatt mindig tartottam magam ahhoz, hogy a labdaszedő akkor se legyen szakkomentátor, ha régen akként kezdte; de azt hiszem, vannak kivételes esetek, és ez a mostani ilyen lehet. Közel sem a vita egészére, csak pár számomra fontos vágányára szeretnék reagálni.

„A Létbüfé olyan — jegyezzük meg: legalább tizenöt évvel ezelőtt kurrens — versbeszédet képviselve, működtetve jelent meg, amelynek egyáltalán nem kedvez a mostani közeg.” Mohácsi Balázs Létbüféről írt kritikája Madonna legutóbbi lemezeinek kritikáira emlékeztet. Szépen hozza a formáját, de hol van már a Like a Virgin úttörő jellege. Mohácsi írása azonban épp azért alkalmas egy mini-kritikavita kirobbantására, mert igen sok mindent elárul a mai fiatal versíró és -értelmező közösség értékválasztásairól (talán arról többet is, mint választott tárgyáról).

Jönnek az új komolyak

Az új komolyság transzcendens jelenség: még senki sem látta, de mindenkinek megvan róla a véleménye. Az én véleményem az, hogy akkor értjük meg, miért van rá igény, ha elfogadjuk, hogy az új komolyság nem a szövegek saját tulajdonsága, hanem az olvasásé. Nem csak arról van szó, hogy máshogy ír Varró Dániel és Krusovszky Dénes (hogy két ennyire szélsőséges példát említsek), hanem arról is, hogy alapvetően máshogy olvassuk őket. Máshogy és másért olvasunk ma, mint a Csipesszel a lángot szerzői. Könnyebb ma okosnak lenni: kételyünk a „puszta szövegjátékok” iránt világnézeti kétely is. A boldog, és mára békebelivé szelídülő kilencvenes években minden lehetőség adott volt a felszabadult, l’art pour l’art művészet éltetésére, túljutva a 2010-es évek derekán társadalmi tapasztalataink is megváltoztak, nem csupán a poétikaiak.

A „komolyság/komolytalanság; tartalom/forma; kiáltás/jel; antropológiai/areferenciális” (lásd Mohácsi tetszetős sormintáját) ellentéteinek a prózában is megvannak a maga megfelelői: ez lenne a szövegszerű/világszerű vagy anarratív/narratív kategóriák Szküllája és Kharübdisze (és most nem térek ki arra, hogy a dichotómiák miért félrevezetők, hiszen ha nem csinálnánk mesterséges kategóriákat, megmérni se tudnánk semmit). Azonban látnunk kell, hogy az új komolyság artikulálására elsősorban a kritikákban jelent meg az igény, az ingát ők lökik vissza, és a dichotómiák vakfoltjára eső életműveket viszonylagos kritikai értetlenség övezi: Bognár Péter szövegei például antropológiai (és nem areferenciális) posztmodernek, de sajnos viccesek, vagyis hogy is lehetnének új komolyak; Erdős Virág Másmilyen meséi (2003) pedig gyakorlatilag ugyanazt a — Mohácsi szavával — neoszürreális kép- és történetalkotást valósítják meg, amit Nemes Z. Márió később publikált szövegeiben úttörőnek gondolunk, igaz, akkor még nem volt meg hozzá a kellő elméleti keret.

Morális, empatikus

„Mi az, ami nem komoly? Megalkotunk egy szerencsétlen alakmást, aki ab ovo bénázik, és a szájába adunk hibás mondatokat. Amikor Dumpf Endre hatással van ránk, például nevetünk rajta, akkor nem a szöveg vagy PNL zsenialitásán nevetünk, hanem Dumpf bénázásán”, fogalmazza meg Mohácsi a fő problémáját. Azt hiszem, erre utalva mondja azt Halmai, hogy ez „végső soron ízlés dolga”. Én például nem tudom Dumpfot kinevetni, és ez szerintem nem csupán az értelmezői munka eredménye. Kontrollcsoportnak javasolnám Petrence Sándor verseinek olvasását, ahol már valóban sokkal kevesebb fogódzót ad a (beleértett) szerző az empatikus olvasásra. Dumpf horizontján túl nincs egy olyan klasszik megszólalás, amelyhez képest ő dilettáns lenne. S meg kell mondanom, az én olvasói tekintetemnek, amely maga is hajlamos az újkomoly, újtársadalmias, uram bocsá: feminista olvasatok keresésére, még kedves is az a koncepció, amely a klasszikus (értsd: anyanyelvi szinten beszélt) magyar irodalmi hagyományt idős urak szanatóriumaként jeleníti meg.

Idő, idő, idő

Az elmúlt években a kortárs magyar költészet a gyorsuló időé. Egyre fiatalabb szerzők egyre hamarabb publikálnak gyakran egyre vékonyabb verseskönyveket. Ezt egyszerre okozza a kiadók — erről hosszan tudnék mesélni — utánpótlás-keresési láza, és maguknak a fiataloknak a szempontjai — erről is tudnék mesélni —, a pályatársak által is szított türelmetlenség. Mindeközben — nagyon helyesen — a verseskönyvek kritikai visszhangjai gazdagok, gazdagabbak, mint a nagyobb munkával megközelíthető prózai vagy épp még több munkát igénylő világirodalmi kötetekénél (azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a gazdag kritika ugyanakkor ritkán tölt be valódi közvetítő funkciót, és nem is olvasnak többen verseket). Az elméleti keretek gyorsan váltakoznak, ám a költői életművek lassabban, öntörvényűbben és magukhoz következetesebben fejlődnek. Marno János vagy Tolnai Ottó nem kezdett el radikálisan máshogy írni, mikor a fiatalok generációi újra felfedezték őket maguknak, és Parti Nagy Lajos sem trendkövetésből ír most máshogy — vagy ugyanúgy —, mint tizenöt éve. Ha valamit, akkor ezt érdemes megőriznünk a kilencvenes évek derűjéből: nem minden megszólalás érvényes ugyanúgy, de nagyon sok megszólalás lehet érvényes.

A kritikusvita többi hozzászólását ide kattintva olvashatja el.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Halmai Tamás
Ideje: 2018-03-29, 13:22

„Azt hiszem, erre utalva mondja azt Halmai, hogy ez „végső soron ízlés dolga”.”
Kedves Timi, írásom érintett része – ezek szerint, ha jól értelek – pontatlanra sikeredett: természetesen nem azt gondolnám ízlés dolgának, hogy valaKIN (Dumpf) vagy valaMIN (Dumpf-szövegek) nevetünk, hanem hogy általában mit tekintünk mulatságosnak. Evidenciának vettem (csak elmulasztottam jelezni), hogy Parti Nagy poétikája nem (és sosem) részvétlen a hőseivel. Aminthogy evidencia az is, hogy nem ízléses más ügyetlenségén (kiszolgáltatottságán stb.) nevetni. (S ez valóban nem ízlés, hanem morál dolga.) – Egyébiránt talán a PNL-poétikának ez a sajátossága teszi lehetővé az olyan inspirálóan empatikus olvasatokat is, mint amit e bekezdésed végén megnyitsz.

Hozzászólás küldője: Domján Edit
Ideje: 2018-03-29, 20:55

.Hát ez nagyon tetszik! Végre visszakanyarodott a vita a Létbüféhez. Én is minden eddigi hozzászólást figyelemmel kísértem, mert éppen a vita megindulásakor kezdtem olvasgatni Parti Nagy kötetét, és a grafitneszes emlékeim alapján hitelt adtam Radnóti Sándor korábban már megismert véleményének, hogy bizony ez a Dumpf egy médium, az irodalmi emlékezet közvetítője. (Úgy láttam, Mohácsi kiindulópontja is lényegében ez volt.) Ráadásul sok minden nem tetszett a könyvben, ezért megörültem a vitának, hátha érveket hallok mellette és ellene, s összevethetem őket a magaméival. De aztán kiderült, a hozzászólók egy részét nem is érdekelte se a Létbüfé, se Dumpf, inkább az „irodalom állása”, ki tekinthető aktuálisnak és ki nem. Hát ez már kevéssé érdekelt, mert én még azért olvasok verseket, hogy magamról megtudjak egyet és mást, s nem azért, hogy az irodalmi divatokat feltérképezzem, vagy netán kozmogóniai kutatásokban mélyedjem. Úgyhogy kénytelen voltam magamra hagyatkozni. Ekkor már lassan kimásoltam a kötetből a jobbnak érzett verseket (a könyv egyharmadát), elolvastam négyszer, ötször a versek többségét, s végül összevetettem a grafitneszes versek módosításait az eredetikkel. Az eredmény megdöbbentett: megszoktam és megszerettem a kötetet, és megkedveltem Dumpf Endrét, ezt a nem létező „lírai alanyt”, s bizony húsvér emberként kedveltem meg. Kétségkívül elég gyarló (a 7 főbűn közül legalább ötben elmarasztalható), élhetetlen és csúnyaszájú (ilyenkor másokra mutogat, merthogy a betegtársak beszélnek így), ennek ellenére rokonszenves. Én nem mondanám öregúrnak, inkább sorolnám a középosztály peremén egyensúlyozó, s lassan, de biztosan a vesztesek közé lecsúszó férfinak, aki számára az irodalom, a hajdan jól megtanult versek világa önigazolás: senki vagyok, de nem értéktelen. (Erről jut eszembe: többet hallottam nem értelmiségiektől jó verseket kapásból idézni, mint értelmiségiektől.) S ahogy Turi Tímea számára, úgy számomra is van tétje, ráadásul aktuális tétje a Létbüfének. Mert egy olyan társadalomban, amelyben a szolidaritást bűnül róják fel az egyénnek, revelációként kellene hasson egy olyan verseskötet, melynek központi hőse (giccsveszély nélkül) maga is szolidárissá teszi az olvasóját, miközben rámutat egy láthatatlan világra, a jelentéktelen, észrevehetetlen emberek világára. Ahol egyébként még a szolidaritás is jelen van, gondoljunk pl. Dumpf(-Parti Nagy) egyik szép versére: „hassál oda én Istenem / ha hullik a szárnya ha nem / becsüljétek kellőképpen / a Szabóné Terit nékem / óne zsenánt / szemceruzás jóságával / letörli a verítékem / senkit se bánt” (Létbüfé 117.).

Hozzászólás küldője: Kántor Zsolt
Ideje: 2018-05-07, 22:22

Csak egy közbevetés ehhez a mondatához az előttem szólónak: „Dumpf egy médium, az irodalmi emlékezet közvetítője.” És az általam talált „átalakított”citátum ehhez: Nincs semmi, ami szövegen kívüli, írta Derrida ezelőtt negyvenöt évvel, s ezért sokan elharapnák a torkát még ma is. (Lehet-e elharapni egy torkot, amely ma már csak szöveg? Nem is olyan vicces kérdés.) Akkor viszont igazuk van-e azoknak, akik a „valóságosnak” tekintett én beléptetését a fiktív térbe egy — ma igen sűrűn alkalmazott — retorikai megoldásnak, nevezetesen metalepszisnek minősítik?
Annyiban feltétlenül igen, hogy Parti Nagy Lajos rájátszik arra a prózapoétikai lehetőségre, hogy két fikciós szint együttes alkalmazása esetén az egyik hajlamos azonosulni az olvasói tudatban a „realitás” szintjével. (Részlet Angyalosi Gergely kritikájából, amit a Semmi művészet-ről írt.)

Szólj hozzá!