friss műút

-ról, -ről

Smid Róbert

Smid Róbert

PhD (1986), irodalom- és kultúratudós, kritikus, az ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport munkatársa. Disszertációját a pszichoanalízis médiumarcheológiai diskurzusából írta. Posztdoktori projektje az ökológiai technikák vizsgálatára irányul. Kritikákat főleg fiatal alkotókról közöl, tanulmányai a mediális kultúratudomány nézőpontjából artikulálódnak.

Kritikus tanulságok

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Smid Róbert: Kritikus tanulságok 6. Hozzászólás a Mohácsi–Lapis-vitához
Leválaszthatatlan megkülönböztetéseink
2018. március 27.

Bár a vita a líraolvasás és a lírakritika (egymással való) összefüggéseit érinti, nem szeretném elmulasztani annak tisztázását a hozzászólásom elején, mit gondolok az eredeti szöveg értékelő-bíráló mozzanatairól: Mohácsi Balázs kritikájának értékítéletével teljes mértékben egyet tudok érteni. Amikor először olvastam a Létbüfét, ugyanazok a kétségeim támadtak Parti Nagynak a 2010-es évekre hangszerelt poetikáját illetően, mint neki, így saját olvasásélményem sarokpontjait kényelmesen tudtam azonosítani a Csalogányt boncolniban. Azért is kedves számomra Mohácsi írása, mert néhány nappal azt követően került elém, hogy Gerőcs Péter könyvbemutatójának afterpartyján komoly vita támadt az ünnepelt szerző, Svébis Bence, Tóth-Czifra Júlia és köztem arról, milyen mértékben tartható nóvumnak a kötet az életműben, illetve mennyire működik a Létbüfé úgy, ahogyan a szövegek együttállásából az következne: versasszamblázsként. Véleményemmel, miszerint a legkevésbé sem, illetve elhanyagolható mértékben, kisebbségben maradtam.

Ugyanakkor nagyon örültem Lapis József kritikakritikájának is, mert pontosan azon interpretációs műveletek kapcsán tett fel kérdéseket és fogalmazott meg bírálatot, amelyek a hozzám is közelebb álló líraolvasási praxis számára problémaként, csapdaként adódnak, valamint az új kritika által „fallacy”-ként aposztrofált helyzetekhez vezetnek.

Lapis jó érzékkel emeli ki az eredeti kritikában csak zárójelek között szereplő, mégis az olvasat vonalvezetőjeként szolgáló agrammatikusságot. Mohácsi e koncepciót azért utasítja el, mert a versnyelvet egy nyelvi norma alá rendelnénk a használatával; meglátása szerint az agrammatikusság alapvetően implikálja a normasértést (és ezzel a norma létét). Lapisnak szóló válaszában pedig szemléletes példákkal él, azokkal a (lexikális vagy szintaktikai) szerkezetekkel azonosítva az agrammatikusságot, amelyeket „magyartalannak” szoktunk nevezni a kéziratok szerkesztése közben. Helyette az avantgarde poetikákban hasznosított és használt (át)szerelés koncepcióját javasolja, ezzel gyakorlatilag a neologizmusalkotás különféle formáit gyűjtve egybe: a főnevek igésítésétől a „helytelenül” tárgyasan ragozott igékig olyan lehetőségek kihasználását érti alatta, amelyek elméletileg potenciálisan adottak, csak nem aktualizálódnak. Bár egyet tudok érteni Mohácsi abbéli szándékával, hogy a nyelvet ne a használati értékén mérjük a poézisben, amennyiben a nyelvi normán keresztüli hierarchizálást és az agrammatizmussal szerinte egyáltalában együtt járó differenciaképzést elutasítja, azonban kérdéses marad számomra: a potenciális/aktuális logikával nem vezet-e be egy pragmatista-szociolingvista szempontot (ezt erősíti számomra a viszontválaszban a „rontáspoétikára” tett reflexiója), amelynél fogva olvasata észrevétlenül csúszik bele abba, amit látványosan kizár fogalmaival: a nyelv feltételezett normativitáseszményébe. Így a költészet nyelve és a hétköznapi nyelv különbsége mégiscsak megképződik — igaz, áttételesebben —, és innentől már egyáltalán nem biztos, hogy előbbi nem valamifajta kreatív feleslegként jelenik meg az utóbbi oldalán: a költészet képes a kiaknázatlan potencialitásokat is aktualizálni. A Mohácsi által javasolt szerelés koncepciójából már csak azért is kiolvasható minden különösebb nehézség nélkül ez a viszony — mintegy a rontáspoetika fonákjaként szerepelve ekképpen —, mert példái jócskán belül maradnak egy ilyesfajta (formalista/strukturalista) nyelvfelfogás komfortzónáján: feltűnően hiányzik ugyanis felsorolásából például annak az esete, amikor a nyelv hiányzó ragozási paradigmái demonstrálódnak a versekben (pl. a ragot követő képző vagy a kétszeres birtokviszony szintetikus szerkezetekben, vagyis annak a kifejezése ugyanazon szó toldalékolásával például, hogy valamely ruhadarabod nekem a kedvencem). Ezek ugyanis már nem egyeznek meg egy olyan normasértéssel, amely alá a szokatlan igeképzést vagy a hibás ragozást lehetne katalogizálni. Ha viszont az agrammatizmust mint normasértést pontosan a Mohácsi által mellőzött (de az általa felsorolt példáktól mind grammatikailag, mind retorikailag eltérő, nem potenciális) alakzatok alapján értjük, akkor pontosan a hiánynak a mesterséges betömésével történik rámutatás a hiányra: a norma magából a sértésből fakad (a sértés maga a norma, amely mindig áthúzásra kerül), és nem előzetesen fixált vagy a nyelvi mozgásokon kívüli (pl. nyelvhasználati) tényező. Az agrammatizmusnak pontosan ilyen megközelítésben nyílna meg a trópusként való nem járulékos olvashatósága, méghozzá olyan abusioként vagy anakoluthonként, amely a nyelv katakretikus feszültségét viszi színre a líraolvasásban, ahol a parabázis amennyire megakasztja a figurativitást, annyiban trópusként tovább is gördíti azt.

Ugyanis Lapis első kritikai megjegyzése világította meg számomra a Mohácsi — még egyszer, kiváló mélyfúrásokkal teli és a kötet tekintetében messzemenőkig pertinens állításokat felsorakoztató — olvasatában lappangó nyelvfelfogást. Mert bár az eredeti kritikájában meggyőző nagyvonalúsággal tesz megfeleltetéseket a Borbély Szilárd által a Grafitneszhez kapcsolt alakzatok és az avantgarde poetikai kelléktára között, a párhuzamok és analógiák megvalósulásához szükségszerűen kapcsolódó törések és csúszások felett nehezen lehet szemet hunyni. Míg a Borbélynál és Borbély mentén felsorolt alakzatok egytől egyig transzmutációk, illetve metaplazmusokként és/vagy -taxisokként érvényesülnek, addig a Mohácsi által a kassáki poetikából merített jegyek inkább olyan poetikai eszközökként azonosíthatók, amelyek nem a nyelv eredendő retorizáltságának részei, hanem inkább a költői nyelv hipotetikusan tételezett regiszterének alkotórészei, ennyiben pedig ismét csak aspektuális, additív elemekként íródnak be az olvasatba(n).

Az agrammatizmus általam javasolt tropologikus megközelítésével mindazonáltal nemcsak a nyelvi különbségtételek függeszthetők fel, de a dilettantizmus figurativitása is teljesebben bontakozik ki annál, minthogy valamifajta hozzáadott művészi értékként, szeparálható regiszterként vagy beszédmódként lehessen azonosítani. Tehát a dilettantizmus túlmutat azon, hogy diskurzushálózatát Parti Nagy életműve képzi meg, néha módosítva azt, ám (máshol, pl. Sárbogárdi Jolán esetében is) egy irodalmi alak kötethez vagy életműhöz rendelésével egyszersmind monumentalizálódik is — a dilettáns sterilizált pozíciót kap a szövegkorpuszban.

Amikor Lapis a dilettáns alakjának problematikáját tárgyalja, akkor egyrészt hivatkozik a dilettáns szerző oldalán a nyelv medialitásának figyelmen kívül hagyásával megjelenő illuzórikus közvetlenségre, másrészt felveti a lehetőséget: nem épp az irodalomból tudjuk azt is, hogy ki a dilettáns és mi a dilettantizmus? Ez utóbbit kulcskérdésnek tekintem. Nemcsak abból a szempontból, hogy a kánon ismerete és megértése révén alakulhat ki a biztos ízlésünk, amellyel megállapítható, az adott szerző hogyan nem vált a kánon részévé a dilettantizmusa miatt, de leginkább azért, mert a dilettantizmus mint nyelvi alakzat és mint az esztétikai tapasztalat produktuma irodalomtörténetileg regresszíven működik: elég itt csak arra gondolni, hogy Pósa vagy Szabolcska szerzőfunkciója e kontextusban Karinthytól eredeztethető — feltételezem, hogy Lapis is erre gondolt, amikor egyértelműen a paródiához kötötte azt válaszában. Tágabban értve, egyszersmind viszont immanens módon, az implicit szerző artikulációja mindig széttartásban leledzik az ilyen eseteknél. Ahogy Psyché megidézi költészetében Weöres költészetét, úgy joggal tehető fel a kérdés: amennyire Parti Nagy életművében bujdosik Dumpf Endre hangja, annyiban Dumpf nem leválaszthatatlanul konstitutív-e abban a szövegkorpuszban és poetikában, amelyet Parti Nagynak tulajdonítunk? Vagyis egyszerű próteuszi lépés-e a Létbüfében a dilettantizmus, vagy az imitáció működése éppenséggel olyan szinkronizációt eredményez, amelyben nem lehet megkülönböztetni a műveleteket és a produktumot? Ennyiben pedig olvasható-e a kötet a kortárs dilettantizmus paradigmájaként, azazhogy nem innen értjük azt, hogy mi ma a dilettáns? Nemcsak annak alapján, hanem abban az intézményességben, amit irodalomnak hívunk. E tekintetben a Lapis által a konklúzióban feltett kérdések számomra könnyen megválaszolhatók: nemcsak Parti Nagy felel Dumpfért, hanem Dumpf az életmű kilúgozhatatlan komponense — persze, lehet érte Parti Nagyot savazni. A kettő között nincs differencia, legfeljebb — hogy egy posztmodern (ámde mindjárt indoklom, Parti Nagyról lévén szó, miért indokolt) klisével éljek — az elkülönböződések játéka a szövegekben. Ez a kétirányúság nemcsak jobban illeszkedik az általam vallott hagyományfelfogáshoz, de végső soron eredményezheti a következő belátást is: a dilettáns hangja, alakja, poetikája szimbiózisban létezik a szépíróéval, akinek a munkássága felhatalmazza őt egyáltalán erre a szerepre, diskurzusra, miközben ehhez az autoritását egy olyan szövegegyüttesből nyeri, amelyhez Dumpf is hozzátette a magáét, az előképeivel egyetemben, akik ugyanebben a viszonyban textuális (fiktív) vagy extratextuális (valós) szerzői szerepbe léphettek — kölcsönösség és ismétlés így alkotja meg a dilettantizmus figuráját. Ez a Mohácsi által példaként hivatkozott történeti avantgarde egyik apóriájához, nevezetesen, hogy vékony a választóvonal költő és dilettáns között, még fogódzót is nyújthat. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy erről, a Parti Nagy és Dumpf közötti kétirányúságról irodalomtörténeti aspektusból nem gondolkodunk radikálisan máshogy, hiszen rendkívül elegánsan mutat rá arra: a Létbüfé már egy remix remixe, a Grafitneszben újra megírt Szódalovaglásé.

Innen nézve a legkevésbé sem nevezhető indokolatlannak, hogy Mohácsi a kritikájába egy-egy minitanulmányt implementált az avantgarde-ról és a posztmodern jelenlegi állapotáról. Nemcsak azért, mert a remix a posztmodern poetikák kelléktárában kitüntetett helyiértékkel bír, hanem mert Parti Nagy életműve nemcsak par excellence posztmodern, de — Németh Zoltán kiváló monográfiája ezt kristálytisztán megmutatta — az ő költészetén keresztül alkotható meg (ha parciálisan is) a magyar posztmodern irodalom epochalitása. Ha pedig többen érezzük azt (jelen esetben hárman biztosan), hogy a 2010-es években nem feltétlenül a magyar posztmodern koncepciója maradt érvényben a fiatal lírában (és Lapissal szemben én elfogadom paradigmaváltónak a Telep-csoportot még az általa szabott szigorú feltétel [ti. a többé-kevésbé monolit hang] mellett is), akkor Mohácsi éleslátón és teljes joggal teszi meg tétként kritikájában azt, hogy miként tud érvényesülni ilyen viszonyok között a remix remixe. Egyúttal viszont figyelmesen jelzi Parti Nagy elmozdulását egy olyan irányba, amely a fiatal lírának a természetes közegeként határozható meg — ezzel azt a számomra rendkívül szimpatikus gesztust is láttatni engedi, hogy a befutott szerzők figyelnek a pályakezdőkre, mentorálásuk saját munkájukra is hatással van, l. pl. kabai lóránt semmi színjét többek közt.

Hovatovább, a tapintható feszültség a kötet feltételezett olvasóközönsége, a fiatal lírai színtér és Parti Nagy radikálisan nem változott versbeszéde között nemcsak feljegyzésre kerül Mohácsi részéről, de kritikájában kezdeni is akar valamit a helyzettel. Ha jól értem, egyrészt a némileg elhanyagolt, reduktív recepcióval bíró magyar avantgarde-ok rehabilitálását, rekontextualizációját javasolja áthidalásként, másrészt Németh antropológiai vs. areferenciális posztmodern dichotómiájához folyamodik. Mindkét opcióval szemben hajlanék arra, hogy kételyeket fogalmazzak meg. Ha onnan közelítek, hogy bizonyos éráknak vagy koncepcionális irányzatoknak a jelen felőli újraértése az azonosítások, analógiák mentén történik meg, akkor a korszak- és fogalomalkotásunk még javában a posztstrukturalizmus mechanikája alapján működik, ekképpen az avantgarde felmutatása kudarcos marad. Ha azonban a posztmodernt elkezdjük ilyen rigid módon felosztani, és egyértelmű, szukcesszív (még ha iteratív és párhuzamos) periodicitást vezetünk be, akkor nem éppenséggel kívül kerültünk-e rajta? Vagy ha a posztmodern Németh-féle koncepciójából fakadó dichotómiákat (pl. komolytalan/komoly, antropológiai/textuális, stb.) feloldjuk akár azok feltételeiben (más mértékben hatnak az areferenciális és a referenciális jegyek/áramok, végső soron azonban kiegyensúlyozzák egymást), akár a produktumban (ahogy az eredeti kritikában tényleg csak látensen érzékelhetők azok a megkülönböztetések, amelyekkel a líraolvasás dolgozik), úgy nem pontosan azért jutunk vissza a szerencsére Mohácsi által is inkább idejétmúltnak tartott és éppen ideológiai simulékonysága miatt bírált Szabolcsihoz, mert az ideologikusságot intencionált vakságként termeltük újra? Kulcsár Szabó Zoltán már szépen rámutatott erre a problémára:

„Mindenesetre a kritikában (és önreflexiójában) egy olyasfajta kettősség tárulhat fel, amelynek feltételezhetően nyelvi okai vannak. Paul de Man Kant-tanulmányát követve ez a kettősség ugyanis a nyelv fenomenalitása (antropomorfizmusok, figuráció, értelem, hang, »jelenség«, esztétikai ítéletalkotás) és materialitása (tropológia, defiguráció, szövegszerűség, esztétikai érzékelés) közötti szakadásnak feleltethető meg, illetve annak, hogy az imént vázolt kritikai stratégiák miként vonatkoznak erre a szakadásra.
[…]
Feltehetőleg nem volna egészen alaptalan az olvasás ilyen fenomenalisztikus koncepcióit de Man figyelmeztetésével szembesíteni, mely szerint »amit ideológiának nevezünk, az éppen nyelvi és természetes valóság, referencia és fenomenalizmus egybemosódása«.”

Márpedig, ha Mohácsi olvasatának mélyrétegeire figyelek, akkor a problémátlannak beállított azonosítások a kontextualizáló műveleteiben ugyanúgy áldozatul esnek az így értett ideologikusságnak, mint a hapax legomenon és a diszjunkció egy kalap alá vétele, vagy a posztmodern két — Mohácsi által is bevallottan sematizálható — vonulatának szimbiózisa; a jel kiáltása és a kiáltás jele, ha líraolvasásról beszélünk — a formalizmus átszerelhetetlen meglátásom szerint.

Emellett eltörpül, de ettől nem független, a személyes kételyem, hogy mennyivel vagyunk előrébb a kétfajta hullámzásúvá hangolt posztmodernnel vagy az avantgarde-dal tett megfeleltetéseknek a hagyomány mechanizmusait figyelmen kívül hagyó viszonyával. Ahogy azt Vásári Melinda epésen megjegyezte nekem nemrég, az apória a következő: „Mindenre mondtunk már mindent, de ezzel semmiről nem mondtunk semmit.” Mert ha elfogadjuk azt, hogy az avantgarde kontextusában nagyon is helyük van a Mohácsi által a Parti Nagy-kötet kapcsán felvetett, és ott sem kevésbé releváns kérdéseknek (pl. köznyelv és költői nyelv viszonya, dilettantizmus stb.), az esztétikai distancia — amely alapján megfigyelései egyáltalán artikulálódhatnak, illetve a felállított párhuzamai megképződnek — vajon megengedi-e azt is, hogy ott (ti. a történeti avantgarde korában) olvassuk PNL-t vagy oda olvassuk vissza (magunkat vele)? És ha a Létbüfé mégiscsak mutat olyan jegyeket, amelyek épp posztmodern megalkotottságának köszönhetők, de egyértelműen (és talán elsősorban) a kurrens lírai állapotokba illeszkednek, akkor biztosan egy fordított logikájú differenciálás (ahol az oppozíció [antropológiai vs. areferens] megalkotása van a posztmodernen kívül és nem a „végeredmény”) a legalkalmasabb a kötet kontextualizálásra?

Úgy látom, hogy Mohácsit inkább korlátozzák, semmint segítenék a posztmodern, az avantgarde, az új komolyság, a neoszürrealizmus stb. kategóriái az érzékeny olvasatában, és ennek tudnám be azt a megkülönböztetés-érvényesítést, amelyre Lapis rámutatott — vagyis a tartalom és a forma differenciálásának szofisztikáltabb formában történő visszacsempészését —, illetve a nyelvfogalom formalista kilengéseit is.

A kritikusvita többi hozzászólását ide kattintva olvashatja el.

Szólj hozzá!