friss műút

-ról, -ről

Mohácsi Balázs

Mohácsi Balázs

(1990) költő, kritikus, a Versum és a Jelenkor szerkesztője, Pécsett él.

Kritikus tanulságok

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Mohácsi Balázs: Kritikus tanulságok 5. (Újabb) válaszok és kérdések
Halmai Tamásnak és Bazsányi Sándornak (és Radnóti Sándornak és Závada Péternek és Balázs Imre Józsefnek)
2018. március 22.

A végén fogom kezdeni, Halmai Tamás hozzászólásának utolsó gondolatánál[1] — néhány előzetes gondolat után. Örülök, hogy (talán) távolodunk a Létbüfé esztétikai megítélésétől, s kezdünk inkább a kötet apropóján beszélni kérdésekről, problémákról (próbálok én is így tenni, hátha sikerül). Azt hiszem, ez is jól mutatja a PNL-költészet és az új kötet fontosságát, eseményjellegét a kortárs hazai lírában.

Örülök Halmai Tamás írásának, ugyanis Halmaival megismerkedésünk óta ízléskülönbségeink és -azonosságaink mentén folynak az irodalmi tárgyú beszélgetéseink — remélhetőleg jelen (tágasabb) diskurzus keretében új(abb) összefüggésekben fogjuk látni privát eszmecserénket. És nem kevésbé örülök Bazsányi Sándor hozzászólásának is — köszönöm. Ugyanakkor: újfent csak azokra a tételekre, felvetésekre fogok kitérni-válaszolni, amelyekről van további mondanivalóm. Tehát a végén kezdem.

(tartalom/forma)

Formai szempontból jelentéses megoldás, hogy a végén kezdem: alighanem a legnehezebb problémával. Formai szempontból jelentéses, hogy már a címben bevonok embereket a „vitába” (vagy esszéváltásba), a formával (is) igyekszem irányítani a „vitát”. Formai szempontból jelentéses, hogy a „vita” szövegei alfejezetekre tagoltak, egy-egy részt igyekeznek egy-egy felvetett kérdésnek szentelni — ezzel átgondoltságot, strukturáltságot sugároznak. Formai szempontból jelentéses, hogy szövegem-szövegeink formai megoldásaira reflektálok: egyszerre frappáns és (ön)kritikus-(ön)ironikus. Stb. A forma természetesen tartalom is. Tény. De vajon nem azért mentem-e bele ebbe a kis szövegjátékba, hogy addig se kelljen direkt módon beszélnem a kérdésről — legjobb esetben is csak körbebeszéljem? Ha ezt itt most abbahagyom — mint ahogyan mindjárt át is térek a következő kérdésre —, vajon mi mondható el erről a szövegrészről tartalom és forma tekintetében? Izgalmas kérdéseket vetek fel, mint egy appropriált, műalkotásként kontextualizált hétköznapi tárgy (pl. egy szatyor zsemle vagy egy piszoár), vagy megkerültem a válaszadást? (Ha véletlenül az volna a természetesen abszolút legitim álláspont, hogy lényegi kérdéseket vetettem fel az imént: mit gondolunk arról, hogy kérdésekkel válaszolok a kérdésekre?) (((Csak beszéltem/írtam vagy mondtam is valamit? Láttam is vagy csak néztem?)))

(a rontott idézetekről és a pastiche-líráról — úristen, mibe mászom megint bele: a transztextualitásról)

Miután megjelent Lapis Józsefnek írt válaszom, a Facebookon Závada Péter és Balázs Imre József is hozzászólt ehhez a kérdéskörhöz. Előző írásomban azt a kijelentést tettem Varró Dániel Boci, boci tarka-átiratainak kapcsán, hogy azok netán mégsem volnának az identitásköltészet körébe sorolható darabok, ám Závada felvetése szerint ezek olvashatók dadaista, kisajátított-átértelmezett művekként, s ilyenekként nagyon is lehet egzisztenciális tétjük. Izgalmas felvetés. Nemrég megnéztem a Manifesztum című filmet, amellett, hogy Cate Blanchett elég nagyot alakít, a lényeg az, hogy mindenféle politikai és művészeti kiáltványt egy-egy váratlannak mondható szituációban rekontextualizál, és ezáltal új jelentésekkel tölti fel őket, így lesz a dadaista kiáltvány-kollázsból gyászbeszéd, a popart-kiáltványból asztali áldás stb. Mivel ugyanez bármilyen szöveggel megtehető — s alighanem már meg is tették —, játsszunk el mi is Závada felvetésével. A Boci, bocinak vannak egzisztenciális tétjei: értelmezhetem a rasszizmus, a xenofóbia, a másság stb. gondolatkörében („tarka”), a testpoétika felől („se füle, se farka”), szociális kérdések alapján („oda megyünk lakni, / ahol tejet kapni”). Kappanyos András megállapításait (erősen) parafrazeálva a (duchamp-i) dadaizmus művészete mindenekelőtt nem esztétikai, hanem intellektuális értékeket hordoz.[2] Ha a Boci, bocit appropriálom, megfelelő kontextusba helyezem, nem kizárt, hogy olvashatóvá válik dadaista műalkotásként. Ha átiratot készítek belőle, pl. paródiát, mint Varró, vajon még mindig fennáll-e ez a helyzet? Nem vesznek-e el a sok áttételen keresztül a fent egyébként is, lássuk be, kicsit erőszakosan ideráncigált „egzisztenciális tétek”? Nem arról lesz-e szó, nem ott lesz-e a hangsúly, hogy képes-e a szöveg megteremteni (sőt, szándék szerint akár eltúlozni) annak az illúzióját, mintha Kassák, Nemes Nagy, Juhász Ferenc, Térey, Szabó T. (stb.) írta volna a gyerekdalt? S ha igen, milyen intellektuális tétjei vannak ennek a mutatványnak? Rákérdez az eredetiség, a szerzőiség kérdéseire, a költői mesterség mibenlétére? Ezek kétségkívül izgalmas intellektuális tétek — voltak néhány évtizeddel ezelőtt, ha csak ennyit csinál egy szöveg, az nekem kevés.[3] Esetleg az én fundamentális válságát, az önálló gondolatok, az uniformizálódás közepette elsikkadó egyéniség, a saját arcél hiányának nihiljét jelentenék be ezek az átiratok? Nem hiszem, de ha ezt feltételezem, számomra akkor is kitakarja ezt az ötlet geg volta. Ez nem azt jelenti egyébként, hogy ne tartanám jónak Varró szóban forgó ciklusát (pontosabban bizonyos darabjait) — de intellektuálisan nem szólítanak meg, lelkesedésem (hogyha lelkesedem) a szerző stílusérzékének, szövegbravúrjainak szól.

*

Térjünk azért vissza Parti Nagyhoz. Balázs Imre József röviden, ám annál érdekesebben írt a Létbüféről — s ráadásul szinte úgy, mintha előre megírta volna az e „vitába” illeszkedő hozzászólását. A szöveg zárlatában arra a kérdésemre „válaszol”, hogy mi is a tétje a Dumpf-univerzumnak. „A kötet klausztrofób világa pedig legáltalánosabban a szabadság lehetőségére kérdez rá: milyen mozgástér, milyen lehetőség nyílik számunkra a saját világunkból való kilátásra, kitekintésre? Ebben az összefüggésben Dumpf Endre kicsit olyan, mint azok a művészek, akiket a szürrealisták így neveztek: »szándékuk ellenére szürrealisták«. Dumpf Endre nyelve úgy mutatja meg a szabadságot, hogy közben kalitka is; de mi, olvasói abba az illúzióba ringathatjuk magunkat, hogy egyszerre vagyunk Dumpf Endrék és látjuk őt valahonnan az ő világán kívülről.” A Facebook-kommentjében még hozzáteszi: „A másik visszatérő felvetés, hogy »de miért emlékszik rosszul Dumpf az idézetekre…« Én itt egy öntudatlanul cselekvő Pierre Menard lehetőségét is feltételezném azért. Hogy nem emlékezésről vagy rosszul-emlékezésről van szó, hanem ezt csinálja meg, és az így létrejött majdnem-idézetek jellemzik őt.” Szintén érdekes felvetések, s nem zárnám ki őket rögtön mint lehetséges értelmezéseket. Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy közelebbről nézve helytállók. A nyelv mint kalitka, az uralhatatlan, felettünk álló, minket mindig megelőző nyelv gondolata aligha kétségbe vonható. Ám — hogyha nem tévedek — ez utoljára kb. akkoriban volt aktuális és ilyen szinten fókuszban tartott téma a magyar irodalomban, amikor Dumpf teljes fegyverzetben kipattant PNL fejéből: valamikor az ezredfordulón. (Sőt, a magyar lírában éppen PNL járatta csúcsra ezt a nyelv-kérdést.) Rendben, miért kérem számon egy műalkotáson, hogy kurrens-e/aktuális-e a témája/a tétje? De akkor az a kérdésem: 2017-ben, 2018-ban probléma-e még, hogy a nyelv természete szerint uralhatatlan? Akkora probléma-e, hogy ez elbír egy egész kötetet?

De BIJ első felvetése kapcsán azon is elgondolkodom, hogy vajon tényleg a nyelv mint entitás volna-e az, ami klausztrofób, nem pedig Dumpf Endre mint jelenség. (Talán valaki e ponton ellenvethetné, hogy de hát Dumpf alig több magánál a nyelvnél. Ez majdnem igaz, csakhogy bizonyos játékszabályok — a kórházi miliő mint nyelvi anyag és az őszi idézethalmaz — körülkerítik Dumpfot. A lényeg: Dumpf nem langue, hanem „csak” „egy” parole.)

A Pierre Ménard-ra vonatkozó felvetés kapcsán némiképp tanácstalan vagyok, örülnék, ha BIJ kifejtené. Az első gondolatom az volt, hogy talán túl egyszerű magyarázat, illetve az én szememben ez egy vicces posztmodern gondolatkísérlet/játék — amelyet az elsődleges kontextusában értékelek, manapság (amint az az eddigiekből kitűnhet) kevésbé tűnik relevánsnak számomra. A második gondolatom pedig az volt, hogy Dumpf esete meglehetősen más, mint Ménard-é. Ha jól értem a Borges-novellát, arról van szó, hogy az appropriált mű, a Don Quijote pusztán azáltal esik át radikális jelentéstáguláson, mivel Ménard Cervantesnél később él, s így gazdagabb, nagyobb történeti tapasztalattal-rálátással bír, s így az olvasónak logikusan feltételeznie kell, hogy ezek a műben immanensen megjelennek. Az „itt van az ősz, itt van újra” Petőfi-sorról pl. el tudom képzelni, hogy ménard-osan appropriálva, mondjuk, az ’56-os forradalomra utaljon. Ugyanezt nem tudom elmondani az „itt van az ősz, itt van ujjé” PNL-/Dumpf-sorról. De talán tévedek. Valaki győzzön meg!

*

E ponton szeretnék reagálni Bazsányi Sándor hozzászólására. „Talán nem is nagyon lehetne a professzionális Parti Nagynak nem olyan verseskönyvet írni 2017-ben, mint amilyen a dilettáns Dumpf Endrével közösen jegyzett Létbüfé (ennek bizonyítására itt most nincs mód).” — írja Bazsányi. Bár nem ért az a vád, hogy azért marasztaltam el a Létbüfét, mert nem valamiféle telepes esztétika szerint íródott, talán nem hiábavaló leszögeznem, hogy nem ez hiányérzetem oka. Egyébként majdnem egyetértek Bazsányival: én sem gondolom, hogy nyelvi szempontból írhatott volna radikálisan másmilyen könyvet PNL, el sem tudok képzelni egy nem nyelvjátékos, nem intertextualizáló Parti Nagyot. Kritikájában Bazsányi azt írja, Dumpf ontológiai síkon dilettáns, ha jól értem, ebből az következne, hogy Dumpf alakja teszi lehetővé a létköltészeti modalitást — de hát ez így nem igaz, nincs szükség ahhoz Dumpf Endrékre, hogy a létbevetettség tapasztalatáról tudósítani vagy gondolkodni lehessen. Radnóti Sándor pedig mintha azt látná Dumpf lényegének-funkciójának, hogy általa válhat a teljes magyar és fordításirodalom az őszológiai gyakorlatok alapanyagává. De valóban így van? Tényleg nélkülözhetetlen része ennek a lírának a Dumpf Endre nevű hagyomány- és nyelvhúsdaráló? De hát akkor mi történt a poétikailag — hadd egyszerűsítsek: — tök azonos korábbi művekben?

(nem felejtettelek el, Tamás, ne haragudj)

Örülök Halmai vázlatának a kortárs irodalomról, nagyrészt egyetértünk, s így nem biztos, hogy sokat hozzá tudok tenni. Néhány gondolatra azért reflektálnék. (1) Gond-e, hogy a kétezres évek elejétől–közepétől induló költők jellemzően elhagyják a verstani kötelmeket? (Vannak egyébként ellenpéldák: Sirokai korai verse, A város körmei, Krusovszky trochaikus-rímtelen Hart Crane-szonettjei, újabban André Ferenc verstani kísérletei.) Én például Mezei Gábor vagy Tóth Kinga vagy Zilahi Anna vagy Fehér Renátó vagy Kerber Balázs (stb.) szövegeiben gyakran olyan szintaktikai-retorikai megoldásokat látok, amelyek az elhagyott verstani kötelmeket pótolják véleményem szerint sikerrel. Nem tudom, ezek milyen viszonyban vannak vajon a Halmai felfogásában vett kötöttséggel, de az én szememben ezek a költészetek szülnek olyan szövegeket, amelyek formai szempontból vannak annyira kötöttek, kicentizettek, feszesek, mint egy-egy versformában írt vers. (2) „Talán a rendszerváltás körüli esztendők szabadságkereső derűje és a kétezres évek dezillúziós létélménye is szembekerül egymással (elválik egymástól), amikor Krusovszky vagy Pollágh más nyelvi-poétikai utakat választ, mint Garaczi vagy Lator. Nem tudom.” Azt hiszem, ez igen fontos felvetés. Természetesen érdemes szem előtt tartani, hogy a különböző költői generációk más-más korban szocializálódtak, és így más-más kihívásokkal találták szembe magukat. Ugyanakkor amikor ezt figyelembe vesszük, azt se felejtsük el, hogy napjainkban is aktuális kihívásokkal találják szembe magukat a költők (az emberek), amelyekre ki-ki személye szerint más-más választ ad — legalábbis én azt gondolom, hogy kellene adnia.

(S e ponton hadd szúrjam ide zárójelben: a kritikámat anno egy rövidre fogott gondolattal hagytam abba. Méghozzá, hogy a Létbüfé több száz töredéke között egyetlen egy van, amely közérzetinek mondható, ez: „mér is tűntem viccelni én? / mer a halál oly illatos / mer a szarszag bús tengerén / jött a blahán jött a hatos / vakokkal és süketekkel / magyarország csókoltatos / bohózat és ravatalmi / ó jaj megkel”. (140) Később, már a kritikám megjelenése után esett le, hogy ennek a kötetben maradása-hagyása sérti a koncepciót, hiszen a tartós kórházi ápolásban részt vevő Dumpf — ha szigorúan vesszük a köré épített vázlatos fikciót — aligha járhat ki a városba villamosozni. Én ebből — talán csupán azért, mert élénk a fantáziám — arra következtetek, hogy az írás fázisában születtek közérzeties töredékek, csak valamiért kihullottak a rostán, nyilván nem fértek bele a kórházas fikcióba. De hát megint megszólal bennem a kisördög: miért is van szükségünk a kórházas fikcióra, amelybe belehelyezzük az ontológiai síkon dilettáns figuránkat? S hogy még visszautaljak Bazsányi gondolatára, nem tudom nem megkérdezni: nem írhatott-e volna PNL egy olyan verseskönyvet, amelynek főhőse — legyen névtelen lírai én vagy egy gyógyult Dumpf Endre, vagy bárki más — kint járkál a ravatalmi Magyarországon?)

(3) Halmai felhívja a figyelmet, hogy — természetesen — a komolyság/komolytalanság dichotómiája nem fedheti le a teljes lírai mezőnyt. Ennek kapcsán érdemesnek tartom hangsúlyozni, hogy ez a dichotómia mindig is két formanyelv szembenállásáról szólt (az egyidejű egyidejűtlenségben egymás mellett létező számos közül): amiként arra (Nemes Z. Márió tanulmányára is hivatkozva) Létbüfé-kritikámban is utaltam, a telepes-előszezonos esztétika hangsúlyosan szembehelyezkedett az önfeledt posztmodern játékossággal. Ugyanakkor van itt egy érdekes anomália: például úgy tűnik, hogy az új komolyság hivatkozott elődei között — persze különféle előfeltételekkel — éppúgy ott lehet Pilinszky János, Takács Zsuzsa, Erdély Miklós, Marno János, Szijj Ferenc, Kemény István. A hagyomány-remix tehát mégis valami olyan fedést eredményezett, amely figyelmen kívül hagyta az esztétikai-formanyelvi határokat-különbségeket.

Halmai itt egyszersmind azt is kérdezi, hogyan is ítéljük meg a „nem kurrens” poétikák (és ha jól értem, akkor nem kevésbé az elfeledett szerzők-életművek) kánoni-irodalomtörténeti-kritikai helyét. Szó mi szó, az elmúlt két–három évtizedben történt költészettörténeti változások felmérésekor — ha történne ilyen — jó volna ezt is felmérni. Nyilvánvalóan mindannyian hosszan tudnánk sorolni a neveket, akiket szerintünk nem becsülnek kellően, akik méltatlanul kihullottak a kánonból, „akik nincsenek az őket megillető helyen”. Ideírom az én névsorom egy töredékét, hogy rögtön lelepleződjék elfogultságom is: Csorba Győző, Bertók László, Pálinkás György, Csordás Gábor és Meliorisz Béla költői életművének szerintem nincsen elég olvasója. Ám ez már nagyon messze vezet a PNL-lírától — noha éppen öt olyan nevet/életművet mondtam, amelyek nélkül talán nem érthető-ismerhető meg teljesen ez az oeuvre.

[1]     Mikor nekifogtam a válasz megírásának, még nem érkezett meg Bazsányi Sándor hozzászólása, amelyet aztán utólag fűztem bele a szövegembe. Retorikus felütésemet azonban már nem akartam megváltoztatni.

[2]     Vö. Kappanyos András: Hogyan kellene megírni a dadaizmus történetét? = Uő.: Tánc az élen. Ötletek az avantgárdról, Balassi, Budapest, 2008, 131–152.

[3]     (exkurzus) Nemrég elolvastam (végre) Ben Lerner második regényét, a 10:04-t. A szöveg elképesztően vicces metareflexív spirálokba bonyolódik olykor, mivel a főszereplő narrátor egy költő-író, aki természetesen saját szerzőségére is elkezd reflektálni, ahogy problémává válik az eredetiség kérdése, összekeveredik fikció és valóság, beszélői én és szerzői én. Ez kétségtelenül mozgatórugója a szövegnek. De nemcsak ennyit csinál az a regény: reflektív futamaiban a művészetről gondolkodik, problémákat vet fel, esszébetétekben műalkotásokat elemez, máskor egzisztenciális félelmekről, parákról, megint máskor társadalmi jelenségekről gondolkodik plasztikusan. Oké, mindezt talán tényleg könnyebb prózában megejteni — de a verseiben, jelesül a The Lichtenberg Figures című kötetének darabjaiban, szintén vannak hasonló tendenciák.

A kritikusvita többi hozzászólását ide kattintva olvashatja el.

Szólj hozzá!