friss műút

-ról, -ről

Tétényi Csaba

Tétényi Csaba

(Budapest, 1972) író; novellái, tárcái többek között a Műútban, a Palócföldben, az Új Forrásban, az Iskolakultúrában jelentek meg. Akkor sem biztosítási esemény című regényét a József Attila Kör adta ki 2006-ban. Nem szűnő érdeklődéssel hallgat mindenféle zenét.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Zene

Tétényi Csaba: Nem múlik a viszketése
Puscifer: Donkey Punch The Night. Puscifer Entertainment, 2013
2013. július 17.

13.07.17.puscifer_boritoEzeknek az embereknek bizarr éneklési kényszerük van. Máskülönben nem játszották volna fel a Bohemian Rhapsodyt a legújabb albumukra. Továbbmegyek, a Balls To The Wallt sem, amennyi refrén van benne. Kicsit meg vagyok lepve. De csak kicsit. Maynard atya, ahogy egyik barátom hívja, egy tekintetben mindenképpen megbízható: nem nyugszik. Jelzem, én örülök.

Eszembe jut az edzőtábor a kosárcsapattal, tizenhárom voltam, beázott a sátram, az edző Wartburgjában aludtam, vacakul dobtam a ziccereket a betonpályán, de némileg kárpótolt, hogy éjjelente egy csapattársammal rockdalokat adtunk elő, cserélgetve egymás között a gitár- és az énekszólamokat. A listánk élén a We Are The Road Crew a Motörheadtől és az Accept Balls To The Wallja állt. Szakadásig lehet énekelni őket. Ma talán remixelnénk, ha még egy csapatban játszanánk.

Akkor még fogalmam sem volt, mi az a mix, remix, rework, cover. Húsz évvel később meg nem gondoltam volna, hogy Maynard James Keenan egyszer majd intenzív remixeléssel fogja tölteni az idejét. Na, nem feltételeztem, hogy amikor a Tool nevű szörny szunnyad, és az A Perfect Circle sem áll össze újra, Maynard csupán kóstolgatja a borokat, jótékonysági koncerteken lép fel, szörföl a neten, dzsiudzsicuzik, meg néha leír egy-egy szót a következő albumhoz. Persze, ezeket is csinálja. De időközben az eredetileg egy tévés sketch comedybeli szerepléséhez fiktív együttesnek kitalált, vidám nevű Puscifer már kiadott három EP-t, négy remix albumot és két nagylemezt, emellett márka lett a divatpiacon, és kiadóként, Entertainment, így hívják, egy rakás zenésszel dolgozik.

Azt mondja Maynard a dotkomon, hogy a Puscifer játszótér a fejében csapongó, határozott cél nélküli hangoknak. Meg hogy itt jön össze az ösztön-énje, az énje meg a felettes énje, hogy sütirecepteket cserélgessenek. Laza, ahogy utalgat. Asszociációs sztráda van a fejében. Játszik a saját ötleteivel, rakosgatja, módosítja, rendszerezi és összezavarja őket. Lefékez a csomópontoknál, rögzít, szövegel, súlyos zenéket ír, videót gyárt, és folyton énekel. Nem nyugszik.

Ha megépül ez a játszótér a valóságban is, akkor jöhetnek a játszótársak, más egók; ők is eljátszanak a számokkal. Míg a Tool egy szinte mitikus, állandó kvartett, a Puscifer egyszemélyes projekt és nyitott, koncentrikus alkotócsoport. Maynard fogja össze az egészet, ő áll a középpontban; ha már letisztázta a sütirecepteket odabenn, megosztja őket. Ahogy én érzem, elég furcsa ízű sütemények ezek, groteszk álmokat okozhat a túlzott fogyasztás. De ki ne szeretne groteszk álmokat, kérdem magamtól. Na jó, ezt hagyjuk.

Térjünk vissza oda, hogy miért vették lemezre a Bohemian Rhapsodyt? Undorítóan jól kell énekelni, sőt, több szólamban. A hangszeres tudásról nem is beszélve. Fárasztó meló. Arra gyanakszom, a szám Maynard számára vonzó értékei mellett a kihívás is motiválta a választást. Ismét őt idézve volt egy viszketése, amit meg kellett vakarnia, ez volt a Balls To The Walls; és volt egy másik, amit még nehezebb volt elérni és megvakarni, a Bohemian Rhapsody. Azért csinálták meg, mert kellett, és mert lehetett. Talán nem célszerű pontos magyarázatot várni azoktól, akik egy borospincében vesznek fel egy lemezt.

13.07.17.puscifer_studio

Egyébként a Puscifer O. G. mixe elég hűen követi az eredetit, még hangzásban is. Megtudjuk, ami már világos volt, hogy Maynardban van tisztelet, és hogy eszméletlen jó énekes, a zenésztársai pedig kiválóak. De az átdolgozáshoz készített videó megzavarhatja ezt az idilli képet. Nagyon súlyos. Aki akarja, nézze meg:

A lemez két újdonsága, a Breathe és a Dear Brother helyenként mintha már eleve remixek lennének, utalások (és önmagukra utalások) kavarognak bennük, mégis sajátos, teljes darabok. Távolról sem az a világ, mint a Tool számaié, vagy akár csak a Conditions Of My Parole album bizonyos részeié, felületesen fogalmazva ezek Maynard kamaradarabjai, a hangzásuk sem olyan tágas, de ötletekkel teli, hatásos, bizarr építmények; inkább hallgatom őket, mint, miket is, itt elakadtam, nyilván azért, mert azokat, amiket itt említenék, nem hallgatom, és ha mégis, elfelejtem.

A Balls To The Wall Pillow Fight Mix ironizáló címe ellenére nem szól viccesen, viszont elég pontos jelzése annak, hogy más a stílus. Ez egy nyilvánvaló átdolgozás, az eredeti téma újraértelmezése. Meghallgattam az Accept klasszikusát, nagyjából olyan volt, mint a tizenhárom éves magamnak, ha lehet még bármi fogalmam arról, csak a gitárjáték volt néha gáz, de ez nem szempont. Ami számomra a legfeltűnőbben eltérő a Párnacsata Mixben, az a hangzás, itt meg sem kísérelték modellezni az eredeti heavy metalt, inkább egy elvontabban rockossal váltották fel. Ez az elvont se jó szó, de ha art rockot mondok, kiráz a hideg, mit csináljak. Nekem tetszik ez a verzió, és hogy eszembe juttatta az Acceptet. Meg egyébként is élvezem a Fender American Deluxe Precision döngését, Carina Round lebegő hangját, az egymásba tekergőző énekszólamokat.

Az album második felében az első négy darab átdolgozásai hallhatók, eléggé különböző karakterű zenészek, név, azaz fedőnév szerint Silent Servant, Drumcell, Sonoio, Big Black Delta gondolták újra őket. A reworkök, remixek sokkal kevésbé eseménydúsak, inkább repetitíven-kombinatívan építkeznek, sajátos hangzásviláguk van, néha egészen minimalisták, és Maynard hangja is csak afféle áramlatként van jelen bennük. Különösen érdekesek a két mix mixei, az eredeti számot már csak utalásszerűen használó változatok. Ennek a lemezrésznek sokkal több köze van a korábbi EP-k és remix albumok anyagához, melyeken bizonyos eredeti ötletek számtalan változatban felbukkantak.

Kezdek rájönni, mi itt az LP és az EP közötti egyik tartalmi különbség. Legalábbis a Conditions Of My Parole felől nézve, aminek néhány darabja (Green Valley; Telling Ghosts; Man Overboard) megközelítőleg hasonló vastagságú padlókon is képes átszakadni, mint egy közepesen ütős Tool-szám. Az új EP inkább arra ad lehetőséget, hogy zenei motívumok, struktúrák értelmén, határain elgondolkodjak, élvezzem az átiratok játékait, és elmerüljek a hangulataikban. Maynard a Pusciferben sokszor nyitott kompozíciókkal dolgozik, hogy úgy mondjam, nem nagyon zárja le a fájlokat. Így válik mások számára is lehetővé a játék a téren, ami eredetileg magánterületnek minősült.

Hogy érthetőbb legyek, amúgy magamnak is, hozzáteszem, élek-halok a teljes, elképesztő ívű, megbonthatatlan, így vagy úgy katartikus számokért. Maynard James Keenan és társai sokszor futkároztatták már a hátamon a hideget. A Donkey Punch The Night alatt nem libabőröztem — az is lehet, hogy én tompulok —, de minél többet hallgattam a lemezt, annál több okom lett rá, hogy jó kedvvel írjak róla. Remélem, Maynard ezentúl is gyakran érez majd viszketést nehezen elérhető helyeken.

Szólj hozzá!