A víz fölé hajolok, de nincs másik
arc, már régen leázott rólam minden
szerethető, mentségnek ugyanakkor
ez még mindig túl kevés. Aki tükör-
képem lehetne, folyton mögöttem áll.
Mi ketten felfoghatatlanul messze
vagyunk egymástól, mivel a távolság
egyedül a megvetéssel mérhető.
Mást nem mond, de ezt újra és újra, míg
súlypontom át nem fordul a lényegen,
ezt nevezzük mostantól egyszerűen
korlátnak, mégse kapaszkodjunk bele.
Ketten ugrunk, de enyém a csobbanás,
hallgatjuk, ahogy egyedül érkezem.
Krusovszky Dénes: Hart Crane átveti magát a korláton
Krusovszky Dénes: A felesleges part, Magvető, 2011, 28.