Összebiccentünk, de aztán
szó nélkül továbbfordulok.
Ilyenkor régi görcs nyilall belém —
hiába masszírozgatom,
nyújtózom szalagfájdulásig,
hiába vettem sört is épphogy,
az sem oldja még a nyelvem — elfutok.
Hirtelen nevét nem is, csak tisztét tudom,
mégsem tegezhetem pofán. Mereven
magáznám, azt meg ki tudja, hogy veszi.
Hát így oda biztos nem megyek.
Elönt a pír. Nem oldja ezt,
legfeljebb kitartó elengedés,
jelenlét, és aktív társalgástudat.
Addig viszont
a heveny szégyenérzet,
mint tejsavó ülepszik
az összerándult izmok kötegére.