Apámnak én voltam a kedvenc gyereke. Karinát, a húgomat nem igazán szerette. De én mindig anyás voltam, egészen kiskoromtól kezdve. Ehhez hozzájárult az is, hogy apám hároméves koromig nem vett részt a nevelésemben. Túl fiatalon lett apa, huszonkettő évesen. Nem tudta feldolgozni. Ő még élni akart. Inni, meg élni. Semmiképpen sem otthon gubbasztani az elhízott felesége meg a folyton síró gyereke mellett. Akkor kezdett részt venni a nevelésemben, amikor már beszéltem és jártam. Focizni tanított. Én inkább a nagypapival fociztam, mintsem vele. Hiába volt öreg és kevésbé mozgékony, mint apám, jobban szerettem vele lenni. De ő korán meghalt, így apám maradt nekem, akivel fociztam.
Apám mindenképpen profi labdarúgót szeretett volna belőlem faragni, ha már neki nem jött össze. Folyton azt mesélte, ha nincs az anyám, legalább olyan játékos lett volna, mint Détári. Valamiért mégis anyám mellett döntött. Hívták próbajátékra a MTK-hoz húszévesen, de a próbajáték pont aznap volt, amikorra anyámmal közös utazást terveztek külföldre. Apám nem tudta sohasem megmagyarázni nekem, miért döntött anyám mellett, hiszen sohasem érzett iránta semmit. Mindig a labda volt az egyetlen gömbölyded forma, ami érdekelte. Anyámtól meg mindig azt hallgattam kicsiként, hogy apám soha sem szerette, meg most sem szereti őt, nem is fogja, és csak a foci érdekli, és hogy én is ilyen leszek, ha apámra hallgatok, meg hagyjam a picsába az egészet. De nem hagytam. Közelebb kerültem apámhoz. Ő mindig is többet látott bennem, mint amit valójában tudtam. Nem voltam kicsiként jó focista, de falábú sem. Vitt ide, vitt oda. Tízévesen még a Fradihoz is felvitt próbajátékra, Budapestre. Sohasem voltam korábban Budapesten, ahogyan apám sem.
Egy tavaszi nap jöttem haza az iskolából, és apám már a kapuban várt széles mosollyal. „Fiam, nagy hírem van, holnap megyünk fel a Fradihoz próbajátékra.” Megvontam a vállamat, fárasztó napom volt az iskolában. Apámat nem láttam még soha ilyen boldognak. Visszamosolyogtam rá. „Mi van, fiam, nem is örülsz, hogy megyünk fel Budapestre, a Fradihoz? Fel fognak venni. Ott fogsz focizni, örülsz neki?” Nem tudtam, mit is kellene felelnem. Például azt: „Újpestnek szurkoltam mindig is, és egyébként egy nyugodt hétvégére vágyok, nincs kedvem menni sehova.” Ehelyett odamentem hozzá, és megöleltem.
Másnap reggel indultunk. Anyám nem akart elengedni, mondván, korai az még, tízévesen minek megyek fel próbajátékra, ráérek, tanuljak, focizzak itthon, nincs erre szükség. Kevés dologban döntött apám szava, anyám hordta otthon a nadrágot, de ebben apám nem tűrt ellenvéleményt. Anyám csomagolt szendvicset, tett be kólát, elkészítette a ruhámat, bepakolt, berakta a focicsukámat, meg mindent, ami a hétvégi útra kellhetett.
Vonattal mentünk, ami korábban sohasem fordult még elő. Előtte mindig csak kocsival utaztunk, és apám vezetett. Azonban ő ilyen nagy távra nem vállalkozott. Vagyis vállalkozott volna, csak fogalma sem volt arról, hogyan közlekedne a nagyvárosban. Eltévedne, túl sok ott az autó, a sok jelzőlámpa, a sok sáv. Így a vonat maradt az egyetlen opció.
A vonaton szinte végig aludtam, apám újságot olvasott. Nem tudott aludni. Izgult. Én nyugodt voltam. Biztos voltam abban, hogy nem fognak felvenni. Meg, ha fel is vesznek, megmondom, hogy köszönöm, én nem akarok most feljönni, anyám otthon vár, vele akarok lenni, meg a nagyim, meg a barátaim is. Talán majd egyszer, később. De nem mondtam meg ezt. Kevés öröme volt az életében. Legalább ennyit megadok neki, gondoltam, ha már a házassága kudarc, és nem lett belőle profi játékos. Na meg bíztam benne, hogy most belátja, esélytelen, hogy profi focista legyen, és akkor lemond róla.
Félreértés ne essék, tízévesen nekem is minden vágyam volt, hogy hivatásos labdarúgó legyek, de hogy nem lesz profi játékos belőlem, az már a születésem pillanatában eldőlt: nem Budapesten láttam meg a napvilágot, hanem egy kis távoli, vidéki faluban. Onnan feltörni meg szinte lehetetlen. Apámnak sem sikerült, pedig megvolt rá az esélye. Vagyis ezt mondta. De ő az anyámat választotta.
Dél körül érkeztünk a Keletibe. Mindenhol vonatok, emberek, vonatok, utasok, bőröndök. Nem győztem kapkodni a fejemet. Nagyon kicsinek éreztem magam. Apám kezét fogtam. Nem engedtem el egy percig sem. Az emberek futottak a vonat után, kezükben a bőrönddel. Annyi mindent nem értettem. A vonatok honnan mennek innen tovább? Hogyan épült meg ez a hatalmas állomás? Kik építették? És mikor? Közben apám újra elmesélte, hogy belőle majdnem profi focista lett. Ő is majdnem itt szállt le a vonatról több mint tíz éve. De ő anyámat választotta.
Aztán hirtelen megállt, és belenézett a szemembe. „Fiam, tudd meg, hogy nagyon büszke vagyok rád. Bármi is legyen ma, megdicsérnek, leszidnak, felvesznek téged vagy sem, apa nagyon szeret téged. Büszke vagyok rád és köszönöm ezt a napot, hogy itt lehetek veled Budapesten.” Megölelt és vállon veregetett.
Elmentünk apámmal keresni egy telefonfülkét, ahonnan apám felhívhatja anyámat. Anyám elmondta, hogyan juthatunk el a Népligetbe. Felszállunk a piros metróra, onnan elmegyünk a Deák Ferenc térig, átszállunk a kék metróra, azzal pedig elmegyünk a Népligetig, és ott is leszünk. Nagy csalódás volt számomra, amikor megláttam a piros, kettes metrót, mert azt hittem, tényleg piros lesz a szerelvény. Ehelyett kék volt. A csalódásom ugyanakkor hamar elszállt: remek élmény volt utazni a metrón. Csak úgy száguldott az alagútban. De apámnak nagyobb élmény lehetett, mint nekem, mert megállás nélkül nézett ki a metró ablakán, mint egy kisgyerek.
Természetesen eltévedtünk. A hármas metrón rossz irányba szálltunk fel, Újpest felé vettük az irányt, az én nagy örömömre. Öt állomással később tűnt fel, hogy rossz felé megyünk. Gyorsan le a metróról, futás, hogy ne késsünk el, fel a metróra, és irány a helyes út.
Ferencváros stadionja szépen festett távolról. Apám azt hitte, hogy ott bent a stadionban lesz a próbajáték, ott fogunk edzeni. Természetesen nem ott volt, hanem a Fradi edzőpályáján, ami bent volt a Népligetben, a stadiontól cirka tíz percnyi sétára.
Sikeresen megérkeztünk, a pálya előtt már gyerekek és szülők hada várakozott. Apám erősen megszorította a kezemet.
Fél óra elteltével már kint is voltam a pályán. Apám megállt a korlát mellett a többi szülővel. Rengeteg szülő kísérte ki a gyerekét. Most már én is izgultam. Minden gyerek lábán Nike, Adidas, Puma csuka volt, én pedig szégyelltem magamat a Wink cipőmben. Apám mindig is azt mondta, nem számít sem a csuka, sem a mezszám. Nem az tesz valakit focistává, hogy valaki Nike cipőben játszik és hetes mezben. Hanem a tudás, a tehetség és az alázat. Ez volt az ő hármas jelszava.
Nagyon sok gyerek volt ott velem együtt. Nem győztem megszámolni őket. Legalább ötvenen voltunk, de lehet, többen. Sok edző is volt ott, mindegyik szép zöld ruhában. Két csoportra osztottak minket, a gyerekek fele a pálya egyik felét, a másik fele a pálya másik felét foglalta el. Én arra az oldalra kerültem, ahol apám is állt. Gyors bemelegítés következett, majd újra megfelezték a csoportokat. Megkérdezték, ki hol játszik, milyen poszton, gyorsan be is mutatkoztunk egymásnak, és jöhetett a játék. Kétszer harminc perc. Tíz a tíz ellen álltunk fel. Én középhátvédet játszottam. Apám fényképezőgépet is hozott, de nem értett hozzá. Amíg a játékhoz készültünk, megkért, hogy integessek neki. Integettem is, de a vaku csak nem villant, hiába próbálkozott. Végül megkért egy mellette álló szülőt, hogy segítsen már beüzemelni a fényképezőgépet, hogy megörökíthesse ezt a pillanatot, és soha ne felejtse el, hogy a fia részt vett a Fradi próbajátékán.
Játék közben folyton apámra néztem, aki mosolygott rám, és próbált biztatni, hogy „gyerünk fiam, hajrá, fiam, ügyes vagy, fiam, csináld meg, fiam, ne hagyd, hogy elmenjen, fiam, csússzál be, fiam, passzolj, fiam, szeretlek, fiam.”
A próbajáték végén az edző minden szülővel elbeszélgetett, igaz, csak pár mondatot, mert nagyon sokan voltunk. Amíg apámmal beszélt, én átöltöztem. Amikor kész voltam, apám kint várt a kapu előtt. „Ügyes voltál, fiam. Gyere, ebédeljünk meg, fiam. Biztosan éhes vagy, fiam. Vegyünk egy kólát, egy hamburgert, meg egy fagyit, fiam. Milyen fagyit kérsz, fiam? Ügyes voltál, fiam. Büszke vagyok rád, fiam. Büszke, fiam. Ne is foglalkozz azzal, mit mondott az edző, fiam. Ügyes voltál, fiam. Profi játékos lesz belőled, fiam. Hidd el, fiam. Apa nagyon szeret téged, fiam. Jól játszottál, fiam. Biztosan izgultál, fiam. Meleg is volt, fiam. Semmivel sem voltak nálad jobbak, fiam. Még több edzés, fiam. Jövőre visszajövünk, fiam. Különben is hülye Fradi, fiam. Neked nem ott van a helyed, fiam. Az MTK jobb csapat, fiam. Oda biztosan felvesznek, fiam. Én hiszek benned, fiam. Apa szeret téged, fiam.”