Négy nap után magamat

Nyár van, a buszra várunk. Fesztivál után, hazaút előtt, életem egyik mélypontján, bár ennek még nem vagyok tudatában, ahhoz túlságosan szét vagyok esve, akárcsak a mögöttem álló négy nap, apró darabokra. Én magam vagyok ez a négy nap, és hiába kókadozom a rekkenő hőségben egy műanyagpoharat gyűrögetve, mozdulatlanságom csak látszat, valójában egy pillanatra sem bírok leállni, egyfolytában csapongok —

tekintetemmel Petyát keresem, mert ahhoz, hogy kerülhessem, előbb fel kell fedeznem, hol van. Amint meglátom egy csenevész akác alatt elterülve, tüntetően elfordítom a fejem, pedig nem is néz rám, alszik. Megpróbálok a mellettem ülő Robira figyelni, aki vontatottan magyaráz valamit, közben vizeskék szemeit rám mereszti, egyáltalán nem is pislog. Igyekszem fenntartani a szemkontaktust, de a hatalmas, véreres szemek látványát nem bírom sokáig elviselni, akaratlanul oldalra sandítok. Amint rajta kapom magam, hogy már megint a Petyát nézem, rögtön elkapom a tekintetem, és inkább a bakancsom orrát bámulom. Kirepedt a bőr a varrásnál. Valahogy én is így nézhetek most ki, szóval a Robinak se könnyű. A buszon is mellém ül, és indulás előtt szégyenlősen megkérdezi, hogy nem büdös-e, mire némi hezitálás után megrázom a fejem, amitől elszédülök, és inkább nem kérdezek vissza. Biztosan büdösek vagyunk, négy nap mégiscsak négy nap. Még jó, hogy a szaglásom megadta magát, ahogyan ízeket sem éreznék, ha volna mit ennem, viszont őrülten szomjas vagyok, és amikor felbőg a motor, magamban fohászkodni kezdek, hogy mindaz, ami most fel fog kavarodni bennem, mert biztosan fel fog, fel ne jöjjön. Aztán elindulunk, és az első kanyarnál felkavarodik minden, és feltartóztathatatlanul jön fel —

de nem ám úgy, mint a kisgömböcből, nem az akar először kibuggyanni, amit utoljára nyeltem le, hanem annak a negyednapos felesnek érzem a kesernyés ízét a számban, amivel az egész elkezdődött. Behunyom a szemem és összeszorítom a cserepesre égett számat, és azt ismételgetem magamban, hogy minden rendben. Négy napja, reggel hatkor még tényleg minden rendben volt. Félálomban feleseztünk a révnél, aztán meg lestünk, hogy nincs komp. Mégis jól jött az a reggeli feles, mert anélkül biztosan nem szállok be a rozzant motoros csónakba, ami hirtelen ott termett a parton, vagy lehet, hogy végig ott ringott előttünk, nem is tudom, de az biztos, hogy feles nélkül nem szállok be, és akkor nincsen ez a négy nap sem, akkor nincsen semmi, de a reggeli felessel a véremben bemásztam a billegő tákolmányba, mert a többiek hívtak, és közben bután vihogtam, mert nagyon féltem. Negyedóra átszelni a folyót, de egy örökkévalóságnak tűnik, az arcomra ráfagy a nevetés, ahogy centikkel a rengeteg víz fölött dacolunk a sodrással, és a túlpart nem akar közeledni. Ha most felborulunk, akkor tényleg nem érem meg a húszat, pedig azt csak hülyeségből mondtam, édes Istenem, minek hallgattam a többiekre, anyám is megmondta, és —

ennyi bőven elég ahhoz, hogy hangosan felröhögjek, miközben a hajamat fújja a szél, mint egy filmben. Mögöttem egyfolytában sikongatnak, de én nem nézek hátra, csak nevetek bele a szélbe. Úgyis tudom, hogy a révész árnyéka nem látszik a vízen, akkor minek félni? Sápadtan, reszkető térdekkel lépünk ki a partra, ez a legnehezebb, újra elnehezülni, aztán összeadunk egy kis aprót, de ő hallani sem akar a fizetségről, mi pedig köszönjük szépen és gyorsan odébbállunk, mielőtt még meggondolná magát. Alig kászálódtunk ki a csónakból, mindjárt Petyába botlok. Pedig direkt kerülöm, még a csónak orrába is azért ültem, hogy ne is lássam, de mire az émelygés elül, megint úgy nézek rá, mint hetekkel ezelőtt abban a buliban, és a szívemből a kisujjam begyébe is kisugárzik a hála, hogy kézen fog, és hunyorogva nézek fel a kétméteres magasságba, miközben felfelé kaptatunk az úton. És most talán három napig is eltart a csoda, remélem, de Petya már az első este elkopik mellőlem, és rohamosan halványulni kezd a nyári levegőben, egy darabig még kapkodok utána, aztán egyszer csak robban és szétfoszlik és kitölti a rendelkezésére álló teret, én pedig kétségbeesetten vetem magam utána —

de hiába, ő más minőséget képvisel, mellette olyan, mintha ott se lennék. Néha itt-ott összefutunk, egymásba kapaszkodunk, és egy kicsit megint jó, aztán gyorsan rossz lesz, otthagy vagy otthagyom, és összevissza sodródom az emberek között, mintha nem is én lennék, hanem valami felhúzható baba, aki csak megy előre merev tekintettel, első este másodmagammal bemászom a lángosos bódéba, mert nem bírom elviselni a tömegnyomort a sátorban és nagyon szeretnék aludni egy kicsit, és kint olyan hideg van, Robi van ott velem és egy kicsit idősebb fickó, aki valahogy hozzánk csapódott, és a közelmúltbeli háborús élményeiről mesél monoton hangon, a bódéban zsákmányolt trappistán az ő késével osztozunk meg, másnap egész nap sört iszom és nem eszem semmit, és mindenkinek elbüszkélkedem vele, hogy ezt hogy kitaláltam, mígnem este lehajtok egy felest, aztán elmegyek pisilni egy bokorba, és csak órákkal később térítenek magamhoz egy kis zsíros kenyérrel, harmadnapra már annyira undorodom az egésztől, hogy legszívesebben azonnal hazaindulnék, ehelyett ugyanazt csinálom, mint az előző napokban, és este eltévedek a sátrak között, sokáig bolyongok a sötétben egyre kétségbeesettebben, egy koporsó alakú sátron hosszában keresztülgázolok —

másnap reggel pedig úgy-ahogy rendezem a soraimat, összedobálom, ami még megvan a cuccaimból, és felveszem az egyetlen pólót, ami nincs lehányva, aztán keresztbe font karral nézem, ahogyan Petya és Sanyika egymással szemben ülve dezodorcsatát vívnak egy sátor romjain, egymás arcába fújnak közvetlen közelről, és közben sírva röhögnek, ahelyett, hogy ők is összekapnák magukat végre. És röhögünk mi is, illetve csak a többiek, én nem. Ezek már megint be vannak baszva, kora reggel, mondom a mellettem ülő Robinak. Vagyis még mindig, helyesbítek. Ez egyáltalán nem vicces, ezekkel nem fognak felengedni a buszra, aggodalmaskodom, de egy csuklási roham megakasztja a litániámat. Az bezzeg föl se tűnik, milyen büdös vagyok, mert még mindig csak Petyát látom mindenhol, amerre nézek. És hogy ez ne így legyen, hogy végre kikeveredjek belőle, elhatározom, hogy ettől kezdve kerülni fogom, most már tényleg, ha egyszer magamat nem tudom —

pedig de jó lenne, érzem, amikor a buszpályaudvaron, ahol a csatlakozásra várunk, a vécés néni rám pirít, mert el akarom venni a kezéből a vécépapírt, hogy tépjek, majd ő tartja a gurigát, én csak tekerjek le annyit, amennyi kell, a többihez pedig ne nyúljak, utasít, és közben szigorúan néz rám. Ha látta volna Petyát, aki az imént a falra hugyozott odakint, most nem velem lenne elfoglalva, gondolom, és kerülöm a tekintetét, biztosan mindenkinek ezt mondja mindig, nyugtatom magam és elpirulok, fontos dolog a higiénia, én viszont undorítóan büdös vagyok, ismerem el, ez szörnyű, de mindjárt vége, itt már az utolsó buszra várunk. A vécépapír persze nem ott szakad el, ahol szeretném, de nem merek többet letekerni, szappan nincs, inni meg egyszerűen elfelejtek, mindeközben Petya felszívódott, hiszen ő már-már hazai terepen mozog erre. Gondolom, kocsmába mentek Sanyikával, miután dehidratálódtak a buszon. Ilyen ez a Petya, ő nem rohan haza, neki fesztivál az élet. Én bezzeg olyan vagyok, hogy akkor megyek haza, amikorra megígértem, más kérdés, hogy milyen állapotban, és legalább annyit még neki is mondanék, hogy akkor szia, és a szemébe is belenéznék, mielőtt végleg végleg kerülni kezdem, mert én nem vagyok olyan, mint ő, csak néha és egy kicsit, de az édeskevés, és már úgyis mindegy, meg talán jobb is így. Alig állok a lábamon, hová vezetne az, ha én is olyan lennék, mint ő, még belegondolni is szörnyű, és nem is akarok, könyörgöm, egy kicsit senki se szóljon hozzám, de —

mégis miféle kapcsolattal, ez minden, csak nem kapcsolat, mondom a többieknek, miután megkérdezték, hogy mi lesz velünk ezek után, mármint Petyával meg velem. Hát mi lenne, semmi, hát láttátok, mi. Semmi, tárom szét a karjaimat, tényleg semmi. És most már végleg. Ezen nevetnek, biztosan azért, mert én is nevetek. Biztosan nevetek én is, legalábbis egy kicsit elhúzom a számat, ha egyszer a többiek nevetnek. Majd csak otthon kezdek el sírni, miután jól célzott kérdések kereszttüzén átvergődve bevágtam és magamra zártam a fürdőszobaajtót, beindítottam a mosást, és megnyitottam a forró vizet, holtfáradtan, némán, de negyedóráig egyhuzamban, és végigcsurog rajtam a négy nap mocska. Negyedóra a kádban, egy örökkévalóságnak tűnik: négy nap után találkozom magammal, és nem fordítom el a tekintetemet, négy nap után itt és most csak magamat nézem.