Végmadarak, szüntelen siratók. Neonban és füstben születik a pesti ember. Nyakig felhúzott rövidnadrágos német turista vér, török könnyek. Beton kezek alatt épülnek a pesti házak. Félszemű mongol hordák, rohadásba vágtató lovasok. Sziklából készülnek a pesti asszonyok. A nép újrahasznosul, megtelnek a szelektív hulladékgyűjtők. Cillei Ulrik a plafonra néz, kiszedi magából a késeket. A régiből új lesz, az új pedig megragad. A főurak leköpik egymást. Üvegcserepek között sírnak fel a most keletkezők. Csövek töltik meg fénnyel a pesti estéket. Hajcsomókat hánynak az utcákra a kispolgárok. Mindenki élteti a fák hiányát. Egyre sápadtabb a pesti ember. Cillei Ulrik az utcákról összegyűjtött hajcsomókból épít birodalmat. Pest pontos mása hever a szőnyegén. Aluminium kisautókkal versenyzik a csomós hajutcák között. A Nap már nem süt erre az oldalra. Bőre egyre szürkébb a pesti embernek. Gyomorharangok, rozsdás virágok. Misére indul minden élő. Cillei Ulrik ablakából nézi a vonulást. Pest sötét, egyre sötétebb. Bezzeg Buda; a Napkirály fénylik Budán.
Magas savszint, ömlő váladék. Üvegszilánkokon térdepelnek a pesti ministránsok. Vékony ablakcsontok, gyönge karok. Az érsek szájából ostyaként folyik a szó. Minden pesti figyel, minden pesti hallgat. Karantén alatt alszik el az összes juhász. Cillei Ulrik megvágja magát; játszik a kibuggyanó fekete vérrel. Alakokat rajzol a sárgás lámpafénynél. Korcsokat etetnek a pesti papok. Magas homlokok, zömök belek. Megtelnek a vályúk alvadt anyatejjel. A pesti ember rohan, ha enni kell. Cillei Ulrik nem rohant; csendben nézte a legyeket a falon, mielőtt hegyes fogaival összeroppantotta őket. Kiforduló légybelsők, sárgás lámpafény. Minden pesti szárazan szürkül. Vékony bőr, rózsaszín szemek. A pesti juhász nem hagyja el soha nyáját. Ereikben jeges szóda folyik. Cillei Ulrik leátkozza a pesti Napot; nem süt már az utcákra többé. A sötétben ételt kereső férfiak egymásba harapnak. Vakság, durva formájú házak. A juhászok megbotlanak a nyájban. Az üvegszilánkokon térdeplő ministránsok nem találják sebes térdeiket. A pestiek sötétben születnek. Bezzeg Buda; a Napkirály fénylik Budán.
Törnek a pesti csontok! Törnek a pesti fák! Hol van Buda fénye? Hol van a Napkirály? Nincs éjjel, nincs nappal. Félnek pesten az álmok. Cillei Ulrik nyugodtan alszik. Lárvabőr takaróját magához öleli. Tapétája nedves, sárga. Falaira szúrt szarvasbogár testek őrzik az álmát. A pesti ember kutyaúszásban él túl az alvadt anyatejben. Minden épület a Föld magja felé vágyik. Szenes fogak a csatornákban, tépett hús van csak otthon. Lárvaerdőkből kelnek ki a frissen születő pesti csendőrök. Vékony karjaikat szúrásra élezik rozsdás ceruzahegyezőkkel. Behatolnak minden szürkebőrű pesti polgárba. Hátakba ültetett peték, kéklő ánuszrózsák nyílnak a kertekben. Savas eső locsolja a pesti tájat. Égő bokrok alól korcs tekintetek pásztázzák az erre tévedőket. Savas maga a pesti ember is; ajtajainak kilincseit lemarja érintésével. Hol belép, nem lép ki többé. Bezzeg Budán; minden lakos ki-be járkál. Kezeikben gyűjtik az idő szilánkjait. Múlt és jövő összefolyt; ez adja a jelent. Cillei Ulrik kedveli pestet. Kedveli az égett penész-szagot, a romlott külföldi hús ízét. Minden adott a vegetáláshoz. A vérszopók társasága, a fényhiány. Hosszú, letört körmökön jár a pesti ember. Nem látja magát a tükörben. Bezzeg Buda; a Napkirály fénylik Budán.
Pesten meghalt az igazság. Cillei Ulrik emberbőrből köt könyveket. Mindegyik lapjuk üres, csak oldalszámok vannak. A pesti ember nem olvas; a pesti ember figyel. Figyeli a remegő földből kilógó lábakat, a viharos szélben sodródókat. Figyeli saját mozgását, az átfordult világot. Figyeli a végtelen ürességet, a Földre érkező hajókat. Nagy hengertestek, króm bevonat. A most érkezők még nem rozsdásak. A kapitányok nyelveket köpnek a szotyihéj közé. Kinevetik a létezést, kinevetik a pestieket. Habbal telnek meg a utcák; kásás hányás a Nyugati pályaudvaron. Pest a lyuk, ami lassan magába szív mindent. Elnyeli a létezést a saját sötétjébe. Folynak az emberek a térben; saját szerveikbe kapaszkodnak. Cillei Ulrik szobájából nézi a végzetet. Hímzett húsos zsebkendőjével letörli csorgó könnyeit. A Napkirály a Nagy Kutya, és Buda az Ő legfényesebb csillaga. Most és mindörökké.
Holt Lenszkij: A Napkirály fénylik Budán, Kalligram, 2017 decembere