Argo Navis

A fermentálás a lelke mindennek, grófom, mondta Herz doktor, akinek már alig lehetett kivenni az alakját az egyre sűrűsödő gőzben. A Császárfürdő gőzfürdőjében üldögéltek ketten. Délelőtt volt. A gőzfürdő kupolás boltozatának közepén négy hatszög alakú nyíláson szökött be a fény. Ha összekötöd a fényforrásokat, gondolta a gróf, miközben lassan a hátára fekve felfelé bámult, pont egy keresztet formáznak. A doktor megnyitott egy palack bort, amelyet kifejezetten rég nem látott barátjának érkezésére tartogatott. Az erjedés, mondta a doktor lelkesülten, töltött a borból, majd kivitte a palackot a gőzből. Mikor visszajött, így folytatta: Az élesztő. Ennek a vidéknek mi vagyunk az élesztője. Saccharomyces ellipsoideus, mondta a doktor, és fölemelte borospoharát. Ülj föl, grófom, és igyunk Pasteurre, mondta, majd belekortyolt a borba. De csak ezzel az egy pohárral iszunk meg, grófom. A gőzben nem kell többet. Ez az egy pohár még pont annyira tágítja ki az ereidet, kedves grófom, hogy a gőzfürdőzés a lehető legkellemesebb legyen. Ma rád fér egy kis lazítás. Mégis micsoda história, késelés az alagútban, kiáltott fel a doktor. Hogy is hívják a fiút, kérdezte a gróftól. János, mondta a gróf. Igen, szegény, mondta a doktor. De meg fog maradni. Szerencséje volt. Sőt. Úgy látom, hogy erős gyerek, hamar föl fog épülni. Három nap fekvés és szigorú diéta után már lábra fog állni. Persze a derekát húzni fogja még egy darabig. Mostanság nem szokatlanok az efféle históriák, grófom. A késelés sem ritka. Forrong a város, mint tizenkét éve. Az emberek feje teljesen össze van zavarodva. És isznak is, mint a kefekötő. Iszik a paraszt és iszik a birtokos. Iszik a munkás és iszik az író. A cseléd és a zenész. Még a tudósok és a mérnökök is isznak itt. Tegnap este a kávéházban ücsörögtem, hol másutt. Persze mindenki a nápolyi katasztrófáról beszél. Garibaldi és vörösingesei már készülnek a déli hadjáratra. Egyesek szerint ez a vulkánkitörés már a közelgő végítélet jele. Ahogy az volt a járvány terjedése is. Micsoda esztelen handabandázást kell nekem esténként a kávéházamban végighallgatni, el sem tudod képzelni, grófom. A legutóbbi háború után például a legképtelenebb fantazmagóriákat eszelték ki. Egyik este megjelent egy tökrészeg leszerelt grúz kapitány, aki azt hangoztatta, hogy Szevasztopolnál három török pasát látott, amint a hasistól teljesen elrévülten saját ujjaikat vágták le szablyáikkal, majd a fájdalomnak semmi jelét sem mutatva nyersen elrágták és lenyelték őket, mindenki a másikét. Milyen mély delírium kell ahhoz, hogy ilyen képzelgések bukkanjanak fel a tudattalanból? Ezektől a pogány kutyáktól minden kitelik, győzködött a grúz kapitány részegen. Én csak legyintettem, és kértem neki még egy vodkát. Szablyák, hát persze. Egy másik beszámoló egy brit gyalogosról szólt, akinek egy orosz hadihajóról érkező robbanólövedék repesze eltalálta és csaknem tőből leszakította a bal lábát. A katonát halottnak gondolták és ott hagyták társai a tengerpart közelében. De nem halt meg, mesélte nekem egy erre járó és ugyancsak igen részeg angol utazó, hanem a hullákon és leszakított végtagokon és kifordult beleken és emberi ürüléken keresztül elmászott a tengerig, ott a sós víz valamennyire fertőtlenítette a sebét és lassította a vérzést, majd, mivel remek úszó volt, erős kartempózással visszafelé úszott a tábor felé, az est már kezdett leszállni, a csata hangjai is csitultak, a lámpás hölgy, az angyali Florence pedig elindult szokásos esti körútjára, mikor is az életben maradt sebesülteket kutatva járta végig az elcsitult csatateret, a tengerben úszó katona meglátta őt, felé kiáltott, a lámpás hölgy meghallotta, odaszaladt hozzá, és kihúzta a vízből. Aztán a lehető legszakszerűbben ellátta azt a hatalmas tátongó sebet. Sikerült megállítania a vérzést. A katona megmenekült, hacsak fél lábbal is. Az angolok minden halvérűségük ellenére, vagy éppen azért, imádják a melankolikus heroizmust, ez az ő gyengéjük, grófom. Kész Tennyson. Hősköltemény. És mi a tanulság, kérdezte önmagától Herz doktor. Az a tanulság, grófom, hogy az angolok teljesen másként rúgnak be, mint mondjuk a grúzok, és ezek is teljesen másképp, mint mondjuk a németek és így tovább. De voltak ezeknél nagyobb ívű, jóllehet, a hősiességet tekintve mégis jóval szerényebb igényű elgondolások is. Egy pesti aranyifjú arról akarta meggyőzni bepezsgőzött asztaltársaságát, hogy az egész krími háborút valójában amerikai zsidó bankárok provokálták ki, hogy utána Amerika potom áron megvásárolhassa az oroszoktól Alaszkát. Alaszkát, grófom! Persze hogy ez a grandiózus elképzelés pont egy illuminált honfitársunk fejéből pattant ki! No de nem is erről akartam mesélni, grófom. Szóval tegnap este lent ücsörögtem, mindenki a nápolyi katasztrófáról hadovált, kivéve egy visszafogott urat, a harmincas évei közepén járhat. Nyúlszőr kalapot viselt, és elegánsan franciásra volt vágva és pödörve a bajsza. Mégsem hatott piperkőcnek. A sarokban sörözött egyedül hallgatagon. Mérhetetlenül szomorúan nézett maga elé, és időnként kikért egy pálinkát az arra járó pincérlánytól. Kíváncsivá tett ez a visszafogott, mégis nyomban fölismerhető szomorúság, úgyhogy úgy döntöttem, mellé szegődök kicsit. Odaléptem az asztalához, bemutatkoztam, és megkérdeztem tőle, hogy zavarná-e, ha csatlakoznék hozzá egy ital erejéig. Az úr levette fejéről nyúlszőr kalapját, letette az asztalra, majd udvariasan megkért, hogy üljek le. Kiderült, hogy rendőrnyomozó, de az is egyből világossá vált, hogy nincs mitől tartani, fogalma sincs a mi ügyünkről. Szerelmi bánat, amint sejtettem is, de nem akármilyen. Elmesélte, hogy beleszeretett egy fiatal özvegyasszonyba, egy bárónéba, grófom, akinek megígérte, hogy visszaszerez számára egy szobrot, mondta a doktor, és letette az üres poharát. A gróf már csaknem elbóbiskolt az egyre sűrűsödő gőzben és a képtelen történetek kavalkádjában, de most, a szobor szó hallatán magához tért. Milyen szobrot, kérdezte a doktortól. Ez a legjobb az egészben, mondta a doktor, nem is gondolnád, grófom. A szomorú nyomozó elmondása szerint a kétszer is ellopott arany szobor Sivát, a hindu istent ábrázolja. Sivát! Most gondold el, grófom. És a nő valamiért nem tud nélküle élni, de a nyomozó nem tudta kideríteni, hogy miért. Pedig hát ezért lennék nyomozó, hogy ezt kiderítsem, vagy nem, kérdezte tőlem szomorú kutyaszemeivel a nyomozó, és kiitta pálinkáját, mondta a doktor. Megnyugtattam, hogy ne eméssze magát, a női lélektannal kapcsolatban másként van ez, mint a bűnügyek felderítésével, mondta a doktor. De vigasztalhatatlan volt. Mindenesetre a szobrot először meg is szerezte az asszonynak, hogy aztán újra ellopják, és állítólag ugyanaz a csirkefogó, aki elsőnek is ellopta – és épp ennek a nőnek lopta. A fickó is, a szobor is eltűnt. A nyomozó keserűen azt mondta, hogy most már minden mindegy, csak annyit szeretne, hogy ez a szívtelen tolvaj meglakoljon a bűnéért, nem is a lopásért magáért, mert a lopás, köztünk szólva, mondta nekem a nyomozó, valójában nem is igazi bűn, a tulajdon, a mértéktelenül felhalmozott vagyon, az maga a lopás, és ha a tulajdon lopás, akkor nincs is mit ellopni valójában, hanem csak okosan használni mindazt, ami épp a kezünk ügyébe kerül, nem igaz, doktor, mondta csak úgy mellékesen a nyomozó, én meg csak hüledeztem, hogy miket mond egy császári rendőr, hát nem fél, kérdeztem magamban, de persze csak bólogattam halkan, mert ő láthatólag nem félt, talán provokátor, gondoltam magamban, de gyors második meggondolásra annak sem igen tűnt, mert nem várta meg, hogy reagáljak a tulajdonnal mint lopással kapcsolatos eszmefuttatására, hanem rezignáltan úgy folytatta, hogy azért lakoljon meg ez a szívtelen tolvaj, mert tönkretette az ő szerelmi reményeit, hiszen a hölgy ezek után hallani sem akar többé róla, a nyomozóról, mondta a doktor. Most gondold el, grófom, egy anarchista rendőrnyomozó, aki szerint a lopás nem is igazi bűn, mivelhogy a tulajdon maga a lopás, hogy mik vannak! És ezt minden feszélyezettség nélkül ki is mondja. De szerelmi ügyekben szigorú, mert azt mondta, hogy ezek után semmilyen más büntetést nem tud elképzelni a tolvajnak, csakis a halált, hiszen a megrövidített hölgy is halálra sebezte az ő, mármint a nyomozó szívét. A nyomozó újra szomorú hallgatásba merült, folytatta a doktor. Néhány perc közös hallgatást követően, melynek során feltehetőleg mindkettejük a női szív rejtelmeiről filozofált, mesélte a doktor, belépett a kávézóba egy keménykalapos férfi, hosszú posztókabátot viselt, amelynek a mellén egy galamb volt, tudod, grófom, olyan, mint a mi Schmidtünknek, aztán ez a posztókabátos gyors és határozott léptekkel az asztalunkhoz sétált, és valamit a nyomozó fülébe súgott, amit én nem hallottam. A nyomozó visszatette a fejére nyúlszőr kalapját, felkapta felöltőjét, és se szó, se beszéd, a keménykalapossal együtt kisietett a kávézóból, fejezte be a doktor. Hogy hívják a nyomozót, kérdezte a gróf. Mielőtt a doktor válaszolhatott volna, észrevették, hogy valaki belép a gőzfürdőbe. Hermann alakja bontakozott ki a gőzből, ahogy közelebb ért hozzájuk. János elaludt, mondta Hermann. Hermann, kérsz egy pohár bort a nagy izgalmakra, kérdezte tőle a doktor. Elfogadom, köszönöm, mondta Hermann és leült. A doktor kiment a borért. A gróf szintén felállt. Kicsit levegőznöm kell, mondta Hermannak, és pár pillanatra egyedül hagyta a jószívű óriást a gőzfürdőben. Nemsokára visszatért a doktor egy pohár borral a kezében, és Hermann felé nyújtotta. Köszönöm, doktor, mondta Hermann, és egy nagyot kortyolt a borból. Igyál csak, Hermann, mondta a doktor. Majd hirtelen felé fordult, fürkészve nézte egy darabig a tagbaszakadt alakot, már amit kivehetett belőle a lassan tejszínűvé váló gőzben, majd ezt kérdezte tőle: Mit gondolsz, Hermann, léteznek-e a számok vagy sem. Hermann majdnem kiköpte a szájából a bort. De mégis lenyelte végül nagy nehezen, és aztán: Hogyhogy léteznek-e, kérdezett vissza, persze hogy léteznek: egy, kettő, három… Jól van, jól van, állította le a doktor, várjál, megkérdezem máshogy. Kifejtem egy kicsit a kérdést. Rendben van, az ember számára, az ember fejében léteznek a számok. De vajon a természetben léteznek-e, kérdezte a doktor. Van-e a természet számára értelme a számoknak, sorjázta kérdéseit kíméletlenül a doktor. Hermann szinte szédülni kezdett tőlük. Nem elég ez a késelés meg ez a gőz meg a bor, gondolta Hermann, még a doktor is pont most bolondult meg. Vegyük például, folytatta a doktor, miközben végignyújtozott háton a gőzfürdő kövezetén, az időt. Persze az idő szigorúan véve nem természeti kategória. De érinti a természetet. Mit tudunk az időről, kérdezte a doktor, de rögtön meg is válaszolta saját kérdését: Kétségkívül azt, hogy telik. Ez igen kevésnek tűnik, holott nem az. Számokkal mérjük az időt. A számok mértékegységek mennyiségeit képviselik. A mértékegységek közül vannak teljesen önkényesen szabványosítottak, míg mások bizonyos természeti ciklusok tökéletlen emberi fordításai, Hermann. Másodperc, perc, óra, ezekről beszélek. Ezek mind teljes mértékben önkényesek. A másodperc az önkényesen szabványosított és ezáltal uniformizált ütem. Holott a tér különböző dimenzióiban, mint az orgona sípjaiban, a mozgások kaotikus sokfélesége folytán a rendezett specifikus frekvenciák számtalan variációjú ütemben zengenek és fénylenek. A naptári nap fogalmában próbálja meg magának lefordítani az ember azt, hogy milyen ritmussal forog a bolygó, amelyen él, Hermann. A naptári évvel a nap körüli keringés ritmusát próbálja lefordítani. De kérdés, hogy a bolygó számára jelent-e valamit egy nap. Azt már nem is kérdezem, hogy a világmindenség számára ez mit jelent. Maradjunk a bolygónál. Jelent-e a Föld számára az bármit, hogy egy év. Vagy tizenkét év. Vagy százezer. Az ember számára ezek látszólag nyilvánvaló jelentéssel bírnak. A Föld számára ez talán nonszensz, nem tudjuk. És engedjük meg, hogy a Földnek is van szempontja. Minden emberi tudomány, amelyeket nyugodt szívvel nevezhetünk a mérhetetlen valóságról készülő tökéletlen fordításoknak, Hermann, valamiféle rendet szeretne megtartani. De semmilyen emberi tudomány nem képes a rendet megtartani. A matematika végső soron igen haszontalan valami, mondta Pascal, mondta a doktor. A hierarchia kényszere uralja a természettudományokat, erősebb náluk. A természetnél viszont nem erősebb a hierarchia kényszere, és a természet rendje mélyen anarchikus. Minden hierarchikus kényszer által uralt természet-modellt fölbomlaszt végül majd a természet anarchikus rendje. Ez a nagy távlat. Mi készítjük elő ezt a távlatot. Az emberi fejekben készítjük elő. Egyelőre a hierarchia uralja az emberi fejeket, Hermann. De mi felszabadítjuk őket, Hermann, és anarchikus fejeket csinálunk belőlük, mondta a doktor, majd elhallgatott. Hermann is hallgatott. Nézett maga elé. Nem lehetett eldönteni, hogy gondolkodik-e vagy csak bámul üres fejjel. Ebben a közös, csaknem meghitt csendben tért vissza a gróf a gőzbe. Nagyon átszellemültetek, úgy látom, mondta a gróf mosolyogva. A doktor is elmosolyodott, de Hermann mintha észre se vette volna a gróf visszatértét. Csak feltettem egy filozófiai kérdést Hermannak és magamnak, ezen gondolkozunk, mondta a doktor. Tudod, hogy mennyire szeretek a gőzben filozofálni, grófom, mondta még. A gróf halkan felnevetett: Fecsegni szeretsz, doktorom. Hermann váratlanul megszólalt: A természet számára semminek sincs értelme, mondta. A gróf Hermannra nézett. Mivel fertőzted meg ezt az ifjút, doktorom, kérdezte még mindig vidáman. A doktor is elmosolyodott újra, de csak annyit mondott: Most én megyek ki egy kicsit levegőzni. Hermann és a gróf hallgattak egy darabig. Miről fecsegett neked ez a vén kuruzsló, kérdezte aztán a gróf. A számokról meg az időről próbált valamit mondani, mondta Hermann. Főleg az időről. Érdekes volt, bár nekem egy kicsit zavaros. Hm, nyugtázta a gróf. Az angyal a Jelenésekben megesküszik, hogy nem lesz többé idő, mondta a gróf. Na, ne kezdd már te is, nézett rá Hermann, és jól meghúzta a borospoharat. A gróf pohara csaknem érintetlenül állt még. Most ő is belekortyolt. Ne is törődj vele, Hermann, mondta a gróf, csak fecsegek én is. Megint hallgattak egy darabig. Mik lehettek azok a galambok, kapitány, kérdezte végül Hermann. A galambok a rohadékok kabátjain. Ki kellett volna szednünk belőlük, mondta Hermann bosszankodva. Ne fájjon a fejed emiatt, mondta neki a gróf. Nekünk Jánost kellett mihamarabb ellátnunk, ezért siettünk a doktorhoz. Lesz még rá alkalmunk, hogy megfogjuk azokat a galambokat, ne félj, mondta a gróf, és rákacsintott Hermannra. Na, azt remélem is, mondta Hermann, újabb nagy korty. Vagy szétröppennek majd maguktól, ha eljön az idő, tette hozzá rejtélyes mosollyal a gróf, és ő is belekortyolt a borba. Visszajött a doktor. A kávézóban lassan előkészítik az ebédet, mondta doktor Herz. Mi még maradunk egy kicsit Hermannal, ő csak nemrég érkezett, mondta válaszul a gróf, mire a doktor megvonta a vállát, ahogy jólesik, mondta, és kiment.