Egy ideig nem kellett befizetnem az iskolai ebédre, ami igazán szerencsés fordulat volt a kis életemben, hálás voltam érte. Nem annyira az ételektől undorodtam, hanem a zsírosan maradt bádogedényektől, zsíros bádogbögréből ittunk, zsíros bádogtányérból ettünk, zsíros bádog evőeszközökkel, a kanálnak olyan éle volt, mint egy késnek, a kés viszont nem vágott el semmit, a villának olyan hegye, hogy távdobálást rendeztek vele, és minden további nélkül bele tudták vágni a hirdetőtáblába, de ezekről az asztali tréfákat űző iskolatársaimtól is undorodtam. Az ebédnek nevezett pokoli felfordulás nem volt józan ésszel felérhető. Mit művelnek egymással és az ételekkel ezek az esztelen vadállatok, miközben a felügyelő tanárok nem kevésbé esztelenül ordítoznak, holott egyáltalán nem érdekli őket, hogy mi minden meg nem esik itt a gyerekek között. Csupán e csaknem ehetetlen ételeket előállító két szegény szakácsnőt sajnáltam. Bármit tettek, bárhová mentek, bárhová vitték a mágikus egykedvűségüket, őket érdemes volt követni, majd mindent eltűrni a látványukért, akár a látványuk miatt érzett undoromat legyűrni, akár zsíros bögréből inni miattuk. Paprikás zsírtól bűzlöttek a bögrék. Két óriás. Szódával mosták el az edényeket az óriások és a konyhalányok, de bizonyára nem volt elég szóda, nem volt elég meleg víz. Semmi nem volt. Ekkora nőket én soha korábban, soha utána. Elég volt a meztelen karjukat látni, amint a bögréket a paprikás lében lögybölik. Ikrek lehettek. Elefántlábakon vitték nagy döcögve hihetetlen méretű testüket. Hiányzott a szemöldökük, egy szál, annyi nem volt. Minden áldott nap húztak helyette egy nagy ívet szemöldökceruzával a hájas homlokukra, ami persze mindennap másként sikerült, a csücsöri kislányos ajkukat bíborszínű rúzzsal festették ki. Egyszerre voltak erősek és hájasak, minden látható és láthatatlan bőr végsőkig feszült és zsírosan fénylett a tesrükön, roppant méretű edényeket, félmázsás liszteszsákokat, talán még súlyosabb krumpliszsákokat emelgettek, savanyúkáposztás- és csalamádéshordókat gurítottak. Nem tálaltak, nem adagoltak, nagy kanalukkal belecsapták az ételt a tányérjainkba, majd kilökték elénk a pultra. Krumplis tésztát. Grízes metéltet. Káposztás cvekedlit. Ezek voltak a napköziben a visszatérő étkek. Nem lehetett tudni, hogy most melyik, mert nemcsak egyformán néztek ki, hanem egyformán csinálták. Rádobták a sült szalonnát az undorítón bűzlő krumplifőzelékre, sárgarépafőzelékre, ha volt éppen hozzá sült szalonna. Utánacsapták a szaftot. Zsírból, lisztből és hagymából gyártották a szaftot. Majd mindent leöntöttek vele. Nem volt apelláta, hogy az egyik gyereknek így, a másiknak úgy, az egyiknek többet ebből, a másiknak kevesebbet. Ilyen jellegű alázatos kérésekre egyáltalán nem reagáltak. Rábaszták, odacsapták, odalökték, odabaszták. Én nem mondom, hogy nem éppen ebben nyilvánult meg a humanizmusuk. Ök voltak a napi realitásunk, amivel az embernek szembe kell néznie. Amint tehették, szétterpesztett lábakkal hirtelen leültek. Ajkuk felett gyöngyözött, a sok törölgetéstől szétkenődött vagy lekopott a bíborszínű rúzs. A kis kontyba tűzött, ritkás hajzatuk alól csorgott az izzadság. Néha láttam őket, amint templomba mennek. Csak nagy hirtelen tudtak leülni, inkább lezöttyenés lett. Lábukat nem tudták összezárni. Jól meg kellett gondolniuk, hová ülnek, mert bármi nem bírta volna ki a súlyukat. Két konyhalány hajolgatott helyettük. Ha valami leesett a bádoggal fedett asztalukról, akkor meg sem kíséreltek lehajolni.
A város sűrűjéből jöttek fel a hegyre reggelente, a fogaskerekű vasúton két helyre nem tudtak ketten leülni a terjedelmes ülepükkel. Négy hely kellett nekik. Ezeknek az ülepeknek a mozgását oly dermedt érdeklődéssel követtem, néha egészen közelről, hogy majd előreestem. Még télen is könnyű ruhákat viseltek, kabátot csak a leghidegebb napokon. Ülephegyeik egyszerre mozogtak. Magas szárú cipőket viseltek, de ebbe is alig fért be a lábuk, nem is tudták tisztességesen befűzni cipőiket. Ha tehettem, mentem utánuk. Az is sokáig tartott, amíg a Városkúti úti megállótól végre feljutottak az alattomos emelkedőn a Diana utcai iskoláig. Nem csak a kapaszkodás esett nehezükre, fújtattak, talán még kínosabb lehetett nekik egy jeges lejtő, egy fagyott hóbucka, maga az ereszkedés. Nem tudtak minden további nélkül átlépni bármin. Mindent együtt csináltak, de soha nem kapaszkodtak meg egymásban. Szerencsére nem a főbejáraton kellett bejönniük az iskolába, mert akkor az emelkedő után még előttük állt volna a lépcsőmászás, föl az emeletre, le az alagsorba, hanem a Felhő utcai hátsó bejáraton jutottak el a konyhába. A konyha egy szélesen nyitható tolóablakkal kapcsolódott a siralmas ebédlőhöz, ahol hosszú tábori asztaloknál, tábori padokon ültünk, s a hirdetőtáblából minden délben kiálltak a villák. Tolakodó volt az illatuk. Vitték a bőrükön életük valamennyi megfőzött ételét.
Soha nem szóltak, se egymáshoz, se másokhoz, soha semmiféle érzelem vagy indulat nem vált láthatóvá a kereken fénylő arcukon. Egyetlenegyszer láttam őket a templomból kilépő hanga templomszolgával beszélni.
Ha valami maradt a kondérok alján, akkor az egyik konyhalány kiáltotta ki helyettük a tolóablakon, hogy repeta, gyerekek, repeta van.
Nádas Péter: Világló részletek II, Jelenkor, 2017, 450-452.