Most kell erősnek lennem.
A hajnali derengésben.
Körülöttem kialvatlan vendégmunkások
bámulják a becelofánozott Lottó szeleteket.
A buszra várunk, de látom az arcukon,
hogy lélekben már a futószalag
mellett sorakoznak a konzervgyárban.
Beletörődtek, hogy bármi
megtörténhet velük, a pincepörkölt
és az aprópecsenye sohasem fogy el.
Most kellene erősnek lennem,
mert eszembe jutottál.
Hogy tényleg te itt voltál-e,
vagy csak nem vettem észre,
hogy egyedül vagyok a városban,
aminek létezéséről megfeledkeztek
a térképészek, kalandorok
és meteorológusok.
Most akarok erős lenni,
a délelőtti verőfényben.
A sáskahabbal teli, kiszáradt szökőkút előtt.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el,
mióta egyedül hagytál a lépcsőházban,
ahol úgy préselődtem össze,
mint a sajnálkozó tekintetek
között egy mozgássérült kislány
porcelánt is kettéroppantó,
pikkelyes félmosolya.
Most kell erősnek lennem.
Mert hosszú az útja egy piros nyakkendőnek.
Most.
Amikor a szív egy pont is lehetne akár.
Bajtai András: Ébredések
Bajtai András: Kerekebb napok, Kalligram, 2014, 32-33.