Az Egy nap élet a kortárs költészet egyik klasszikusa, Kemény Istvánnak pedig alkalmasint egyenesen a legnépszerűbb verse. A harmadik helyen végzett azon a listán, amelyet 2017-ben egy irodalmi folyóirat állított össze huszonkét kritikusnak, szerkesztőnek a legutóbbi harminc év verseire leadott szavazatai alapján.[1] Az első a Hogy elérjek a napsütötte sávig lett Petritől, pályahossznyi előnnyel, több mint kétszer annyi – összesen négyszáztizennyolc – ponttal, mint Parti Nagy Lajostól a másodiknak befutott Rókatárgy alkonyatkor. A Parti Nagy verse által begyűjtött kétszáz és a Kemény-vers száznyolcvanhét pontja közti különbség olyan csekély, hogy alighanem el is olvad, ha tekintetbe vesszük, hogy a szavazást az a Jelenkor szervezte, amely az erős pécsi kötődésű Parti Nagynak, aki egy fontos időszakban a lap szerkesztője is volt, úgyszólván hazai pálya.
Az Egy nap élet sikerét az is jól mutatja, hogy tíz másikkal együtt ennek az „ikondarab”-nak[2] a hangfelvétele is szerepel a Petőfi Irodalmi Múzeum Pimmédia elnevezésű oldalán, a költő előadásában,[3] hogy éppen ezt a címet viseli Lázár Bence Andrásnak a Keményt ötvenedik születésnapja alkalmából köszöntő verse is, [4] illetve egyik sorát már ballagási meghívók mottójául is használják.[5]
Kemény maga is ezt a versét választotta, amikor a Noran kiadó a Költők könyve című antológiába kért csaknem száz szerzőtől egy-egy művet. A kiadó, vagyis a szerkesztő, Kőrösi P. József kérésére a kötetben szereplő költők hosszabb-rövidebb indoklást is írtak, amely Kemény esetében kissé furcsára sikerült: „A jobb verseim közül leginkább ez emlékeztet egy jó versre.”[6] Arról lehet itt szó, amit spanyol nyelvű kötetének megjelenése után a költő egy interjúban mondott: „Tizennyolc éves korom körül volt a fejemben valamiféle versmodell, elképzelés arról, milyennek is kell lennie a jó versnek, majd nem sokkal azután, húszéves koromban, megírtam az első olyan verset, amely megfelelt ennek a modellnek.”[7] Amikor tehát Kappanyos András azt írj, hogy az Egy nap élet „nagy vers, amely félszegen, kényszeredetten viszonyul önnön nagyságához”,[8] akkor talán nem is annyira a vers, mint inkább a költő feszengéséről van szó, ezt pedig nehéz máshogy magyarázni, mint annak tétova tudomásulvételével, hogy a verse nemcsak a jó versről már a pályája elején kialakított saját modelljének, hanem minden bizonnyal más típusú ízlésnek is megfelel.
Ez egyébként érthető. Az Egy nap élet ugyanis nem tipikus verse Keménynek, akivel kapcsolatban rendkívül gyakran hangzik el Ady neve[9] – kiadta válogatott verseit,[10] nevezetessé vált esszét is írt róla[11] –, míg ez a verse, ha a Nyugat első nemzedékének élménykörében maradunk, dallamosságával, fesztelenségével (sőt tulajdonképpen már formájával, félhosszú mivoltával[12]) szemlátomást sokkal inkább idézi fel Kosztolányi világát.[13]
Adyval kapcsolatban egyébként Mészáros Sándor jelentett be különvéleményt, amikor a Kemény ötvenedik születésnapja alkalmából szervezett konferencia egyik – később az Élet és Irodalomban közölt – főreferátumát tartva ezt mondta: „a versek újraolvasásakor sem fedeztem föl semmiféle érdemi hatást: sem poétikait, sem nyelvi-stilárist, sem szintaktikait, de még az ismétlések vagy a refrénszerű megoldások esetében sem látok kapcsolatot. Örülnék, ha valaki meggyőzne az ellenkezőjéről, és szövegszerűen kimutatná ezt a hatást. Annál is inkább, mert az elmúlt két-három évtized magyar lírájára alig van számottevő hatással Ady Endre.”[14] Úgy tűnik, a meggyőzéssel maga a költő örvendeztette meg Mészárost, akinek a cikke később még egyszer megjelent, mégpedig a Műútnak a többi konferencia-előadást is közlő számában.[15] Ha ugyanis az Ady-szekptikus mondatok olvastán a lapban egyet visszalapozunk, akkor ott Kemény Kishit című, versét találjuk, ilyen strófákkal: „A te virágaid / mind vadak, de / én se leszek már / szelíd és senki, / virágozz vadul / tovább, Kishit, / én meg rohanok / újjászületni.” Az Adyra valló poétikai, nyelvi-stiláris és szintaktikai jegyek elég világosak, és még ismétlés is van a versben: a Kishit például tizenötször fordul elő, néhányszor megkettőzve, egyetlen refrénszerű sort alkotva.[16]
A Költők könyve nemcsak egy-egy verset és a költők versválasztásának indoklását tartalmazza, hanem minden egyes darabhoz miniesszé is tartozik, amelyet a költő által felkért barát, pályatárs vagy kritikus írt. Kemény esetében ez a személy Szilasi László volt, aki sokkal kevésbé beszélt a versről, mint inkább általában Kemény költészetéről. Mint – ha úgy tetszik, a fent idézett, későbbi interjúval összhangban – írja, „Kemény korán, úgyszólván fellépésekor megalkotta saját összetéveszthetetlen hangját.” Szilasi szerint ennek a hangnak a következők a jellemzői: „erős allegorikus és szimbolikus indíttatás, precíz és szívós empirikus érdeklődés, jól felismerhető, argumentatív célú retorikus műveletek, az életművön kívüli magasrangú szövegvilágok bevonására irányuló hajlandóság, elegáns és értékes tárgyi világ, a történetiségre valló (talán nyomdahiba, és helyesen: való – K. I.) egyértelmű nyitottság, szociológiai, vallomásos, önéletrajzi és filozofikus hajlam”.[17] Ez a – kitűzött céljának megfelelően – Kemény egész költészetére vonatkozó felsorolás nem találja telibe az Egy nap élet-et, mert az elején és a végén olyan ismérvek állnak, amelyek többé-kevésbé szinte minden költőre jellemzőek, a közbülsők pedig nem igazán illenek erre a versre: az empirikus érdeklődésről, az argumentáló retorikus műveletekről, az idegen szövegvilágok bevonásáról, az elegáns tárgyi világról és a történetiség iránti fogékonyságról valószínűleg keveseknek ugrik be elsőre Keménynek éppen ez a verse.
Miután írása elején Kappanyos András a vers félszegségét (ez sem tipikus Ady-vonás) említi, rögtön rátér a formára:[18] „Már a versforma is mintha ki akarna térni a meghatározás elől: hosszú és rövid sorok váltakoznak, de a méretük nem állandó, és ha jobban megnézzük, kiderül, hogy a hosszú (rímtelen) sorok végén található sortörés metrikailag (és egyébként értelmileg is) irreleváns: az utolsó egy vagy két szót metszi le, többnyire három, de olykor négy vagy két szótag terjedelemben, néha pedig szót választ ketté. Ha ettől a (pusztán vizuális) sorvégtől eltekintünk, akkor 17 és 19-es szótagszám közötti sorokat találunk. Meghatározó jegyük a (vizuálisan nem jelzett) középmetszet, a metszet előtti, 9 vagy 10 szótagos félsor mindig »női« végződésű (azaz csonka jambus), a metszet utáni, 8 vagy 9 szótagos (rímet hordozó) félsor mindig »hím« (azaz teljes jambus), a szótagszámtól függetlenül. A forma belső logikája távoli rokonságban áll a nibelungizált alexandrinussal, ahol a metszet előtti és utáni félsor egyaránt megnyújtható egy »plusz« szótaggal, csak míg ott a nyújtás a félsorok végén történik, azaz nem változtatja meg a lejtést, itt (metrikai értelemben) az elejükön, mintegy felütésszerűen, aminek következében eldönthetetlen, hogy jambikus vagy trochaikus verssel van-e dolgunk. Ez tehát egy háttérbe húzódó, szinte elmaszkírozott versforma, amely utat ad a már-már prózai olvasásnak, kivéve persze a meglehetősen szembeötlő rímeket.”
Kappanyos tehát metrikailag úgy értelmezi a verset, mintha az nem hosszú és rövid sorok váltakozó párjaiból, hanem a kettőből összeragasztott nagyon hosszú sorokból állna. Vannak versek, amelyek esetében a hatás fontos tényezője a sorok különlegesen nagy terjedelme. Füst Milán, Juhász Ferenc vagy éppen Karinthy Frigyes egyes versei juthatnak az ember eszébe, ezek azonban szabad versek. Kötött formában ritka a hosszú sor.[19] Amilyen gyakori például a magyar költészetben a jambus, éppoly ritka, hogy a verssorok meghaladják a hatos-hetedfeles terjedelmet. Inkább az ötös, hatodfeles a jellemző, gondoljunk csak Vörösmarty A merengőhöz írt versére, a Mostan színes tintákról álmodom vagy A Dunánál soraira, az Apokrifre vagy Tandori Hommage-ára. A ritka kivételek közé tartozik Kormos Istvántól a Vonszolnak piros delfinek és Weörestől a Bolero. Az előbbi versformája a rendkívül ritka nyolcas jambus, amelyet pontosan a nyolcadik szótag után álló középmetszet tagol, kellő szilárdságot adva a különben szinte parttalanul áradó versnek, amely áradást még a nagybetűk és a központozás hiánya is erősít:
vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia
Weöres versének sorai váltakozó hosszúságúk, jellemzően nyolcas és hetes jambusokból állnak, amelyeket olykor más láb is helyettesíthet: az ilyenkor bevett jambuspótló spondeuson kívül a nyolcadik sorban creticus van („ben vagy egy”), a kilencedikben egymás után anapesztus és creticus („piros ernyő alatt”), a tizedikben proceleusmaticus („ahogyan a”). Állandó sormetszetet nem lehet találni a versben, a kínálkozókat bejelöltem. A vers kivételes hatásához, úgy tűnik, jelentős mértékben hozzájárul a metrikai szilárdságnak és bizonytalanságnak ez a különös elegye. Mivel a sorok teljes jambussal (emelkedően) érnek véget, és azzal is kezdődnek, ha valaki bírná szusszal, egy levegővel, egyfajta legatóban is végigmondhatná, mintha a vers csak egyetlen rekordhosszúságú szó lenne, ellentétben Kormoséval, amelynek minden sora csonka jambussal (ereszkedően) fejeződik be, azaz a sorvégek után szünetet kell tartani.
Mind elmegyünk, ||a ringatózó fák alól|| mind elmegyünk,
a párás ég alatt ||mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ||ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, ||a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, || a napsütés is elmarad
és lépdelünk ||a csillagok mögött ||a menny abroncsain,
tornyok fölé, ||olyik még visszanéz ||és látni vágy,
hullott almát a kertben, ||vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, ||piros ernyő alatt, ||de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, || mind ballagunk
mindig másként ||a csillagok mögött, ||a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, ||mind elmegyünk.
Kappanyos András javaslata szerint Kemény verssorainak struktúrája a következő:
Harmincháromból huszan maradtunk, || tizenöt év után szép ez is,
Egy óra múltán a kocsmáros behordta || fölöslegessé vált székeit.
Férfiak és nők, fiúk és lányok, ||június, este, sátortető.
Könnyű zsivaj volt, nagy szavakkal|| előre föl nem törhető.
S máris megy kettő: „tudod, a kölkök ||nélkülem nem alusznak el”,
A másikért meg itt a férje: ||a sövény fölött már ott a fej,
Valaha fontos a harmadik volt: ||pohárral áll, hogy menni fog,
Az asztal mögé bezárva ültem, ||mutattam: „kibújni sem tudok”.
Kemény verse azonban Kormoséval, de még Weöresével összevetve is sokkal több szólamú. Van benne például egy bízvást bravúrosnak nevezhető sorpár, amelyben nemcsak két teljes kérdés-feleletre, hanem ezeken kívül még az elbeszélő közbevetésére, sőt annak megismétlésére is jut hely: „Mutatta: »hány van?«, mutattam: »három. Hát neked?«, »jön a harmadik«.” Az Egy nap élet-ben egyáltalán nem érzem nyomát annak a – Kormos és Weöres versében jól kitapintható – mondóka- vagy ráolvasásszerű monotóniának, amely az esztétikai élmény szempontjából indokolná a sorpárok hosszú sorokká történő egyesítést.
Valójában a niebelungizált alexandrian is csak olyan távoli rokona ennek a versformának, hogy például Radnóti klasszikusa és Kemény verse nem is emlékeztet egymásra különösebben:
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer
Egyszercsak mégis délelőtt van, öten maradtunk, részegek.
Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők vagyunk,
Szavakba öntjük a közös eszmét, ami csak annyi: még igyunk.
A niebelungizált alexandrinhoz akkor már sokkal közelebb áll Tóth Krisztina A világ minden országa című versének formája. A sorok szerkezete szokatlan, különösen a második félsoroké rubatósan tétova, sőt, helyenként olyan keresetlen, hogy olykor szinte az elengedett ritmus már-már szervezetlenségnek tűnő laza össze-nem-fogása tűnik az egyik legfőbb szervezőelvnek. Minden sor várakozást gerjeszt, és nemcsak a szerkezetével, hanem a hosszával is: az olvasó szinte alig tudja kivárni a minőségüket és terjedelmüket tekintve is szintén szeszélyes, hol tiszta, hol asszonánc formában jelentkező, hol két, hol akár három szótagos rímeket.
Forgott a nyárfavatta, | nem volt kitáblázva az égető,
aztán feltűnt a műút végén | a csavart kéményű pléhtető,
és tudtam, hogy az az, | valaki mobilozott az udvaron,
a kapu tárva-nyitva állt, | köszöntem, gondoltam, úgy hagyom,
megállított egy férfi, | kérdeztem, hogy jutok az irodába,
szóval maga jött egyre, | akkor a maga nagymamája,
éppen időben, mondta, | már be van kezelve a néni,
nem mertem rákérdezni, | hogy ezt pontosan hogy is érti,
de még igazolnom kellett, | hogy a magyar állam polgára,
s az elhunyt ily módon | jogosult a hamvasztásra.
Kemény verse azonban szemlátomást nem egészen ilyen. Már a sorpárok nagyon hosszú sorokká való egyesítése is felvet bizonyos kételyt. Ez esetben ugyanis a többnyire három szótagos rövid sorok akkor is nyomtalanul feloldódnak egy nagyobb egészben, ha értelmileg egyébként külön egységet képeznek. Kappanyos szerint „a hosszú (rímtelen) sorok végén található sortörés metrikailag (és egyébként értelmileg is) irreleváns”, ez azonban távolról sem mindig van így: a vers elején és a második rész kezdeténél többször szintaktikailag is értelmes helyen van a sorvég. Az első hosszú sor végén lehet kis szünetet tartani, a második után nem lehet, a harmadik után kell, majd a negyedik után megint nem lehet, az ötödik után lehet, a hatodik után megint kell:
Harmincháromból huszan maradtunk, tizenöt év után
szép ez is,
Egy óra múltán a kocsmáros behordta fölöslegessé vált
székeit.
Férfiak és nők, fiúk és lányok, június, este,
sátortető.
Könnyű zsivaj volt, nagy szavakkal előre föl nem
törhető.
Nagy szavak váltak könnyű zsivajjá, tizenegy autó
odakint,
Huszan maradtunk: húsz ruha és pénz, tizenegy autó:
a valamink.
Hasonló a helyzet a vers második részének az elején, ahol csak a második hosszú sor után nem lehet szünetet tartani, az első és a harmadik után kell:
Egyszercsak mégis délelőtt van, öten maradtunk,
részegek.
Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők
vagyunk,
Szavakba öntjük a közös eszmét, ami csak annyi:
még igyunk.
Ezzel tehát érdemes óvatosan bánni, bár alapvetően igaz, hogy a rövid sorok egy metrikai egységet képeznek az előttük álló hosszabbal, és akár egy sornak is lehet őket venni (ekkor azonban, legalább a kiemelt esetekben, érdemes cezúrát feltételezni). Különösen igaz ez szóbeli előadás esetére: aki nem olvassa, hanem hallja a verset, könnyen gondolhatja, hogy nagyon hosszú, párrímes sorokból áll. És ahogy egyes hosszú sorok végei legalábbis megengedik vagy az írásjelhasználat révén – vesszővel, kettősponttal – felajánlják a rövid sor előtti megállást, más esetekben egyenesen kikényszerítik a továbbhaladást, a rövid sorral való egyesítést. Összesen kilenc olyan sor van a versben, amely emelkedően végződik, ezeken a sorvégeken ráadásul többnyire enjambement van, és az utolsó két szótag ritmusa ti-ti: ezeken a helyeken a hosszú sorok vége valóban inkább csak metszetet, mintsem valódi sorvéget jelent.
Ez a ragasztgatás mindenesetre némi veszélyt is jelent a hosszabb sorok helyes értelmezésére nézve, mert így elsikkad a struktúrájuk egyik fontos eleme: a versforma tényleg olyannyira el van „maszkírozva”, hogy az álarc mögött nem könnyű felismerni a hosszú sorok sajátos szerkezetét. Ezek ugyanis három részre tagolódnak, amit talán egy József Attila-vers átalakításával lehetne a legjobban érzékeltetni:
Mikor az uccán | átment a kedves, | galambok ültek
szép ez is
Mikor gyöngéden | járdára lépett, | édes bokája
székeit
Mikor a válla | picikét rándult, | egy kis fiúcska
sátortető
Lebegve lépett | – már gyúlt a villany | s kedvükre nézték
törhető
És ránevettek, | senki se bánta, | hogy ő a szívem
odakint
Akit ringattam | vigyázva, ölben, | óh hogy aggódtam
a valamink
De begyes kedvük | szivemre rászállt, | letörte ott az
alusznak el
És ment a kedves, | szépen, derűsen, | karcsú szél hajlott
ott a fej
De formai tekintetben még közelebbi rokona a versnek a Fonográf zenekar Lökd ide a sört[20] című dala, amelynek a szövegét Szörényi Levente zenéjére Bródy János írta (itt csak a verzéket idézem):
Amíg a munka | becsület dolga | én tisztességgel
megszomjazom.
De amíg élek, | bár rövid az élet, | én vizet már
nem iszom.
Az Arany Ökörben, | haveri körben | a sikereim
mind értékelik,
Mer’ az a férfi, | aki nem dől ki, | vigasztal
ez a hit.
Szabad időmben | a törvényes nőmmel | jogok alapján
rendelkezem.
S ne mondja senki, | hogy mit kéne tenni, | amikor
én fizetek.
A két szöveg között – Bródynak ezt az alkotását nem nevezném versnek, bár Kemény bizonyos szkepszissel tekint az írott költészet és a költőket megillető pillantással a könnyűzene némelyik alkotója felé[21] – érdekes módon még némi tematikai rokonság is felfedezhető: Bródy dalszövegének szereplői is egy iszogató társaság tagjai, és a helyszíne ennek is egy kocsma, továbbá bizonyos mértékig a számvetés, a létértelmezés gesztusai is felismerhetők benne.
Ami a Kemény-vers hosszabb sorainak hármas tagolódást illeti, nemcsak a második harmad sor (a kappanyosi értelemben vett hosszú sor fele) lejtése ereszkedő, hanem három kivétellel ugyanez mondható el az első sorharmadról is.[22] Ami az egyes alkotórészek terjedelmet illeti, a József Attila-versből készült hibridtől eltérően – és Bródy szövegéhez hasonlóan – ezek a harmadok nem mindig egyforma hosszúságúak, bár messze ez a változat a leggyakoribb, vagyis amikor a hosszú sorok három öt szótagos egységből épülnek fel (1):
Férfiak és nők, | fiúk és lányok, | június, este,
Nagy szavak váltak | könnyű zsivajjá, | tizenegy autó[23]
Huszan maradtunk: | húsz ruha és pénz, | tizenegy autó:
Valaha fontos | a harmadik volt: | pohárral áll, hogy
Mutatta: „hány van?”, | mutattam: „három. | Hát neked?”, „jön a
És ezzel átbújt | mellém az asztal | alatt, hogy „még egy
Átmásztam én is, | hogy elszökésre, | menekülésre
Szavakba öntjük | a közös eszmét, | ami csak annyi:
Itt volna vége, | de életemmel | nem szolgáltam rá
Ha délelőtt volt, | hát délután lett, | haza a hatvan-
S nyers boldogság, vad | reménytelenség | együtt se tett ki
Annak a napnak | a délutánján | fél kettő körül
Erdőbe mennénk | a gyerekekkel, | úgy élnénk le a
S ha alszanak már, | kilenc után, el | mezítláb akkor
Ezekben a sorokban az is jobban látszik, hogy a vers alapvetően jambikus lejtésű: a metszetek előtti utolsó teljes láb mindenhol jambus, kivételt csak a másodikként és tizenegyedikként idézett sorok első harmada képez („vak vál-”, „-dogság”: ezek spondeusok), valamint az elsőnek és ötödiknek idézett sorok második harmada („és lá-”, „-tam há-„), de az első és második, valamint a rövid páros sorokkal kiegészített harmadik sorharmadok ereszkedő jellegét ezek a kivételek sem változtatják meg.[24]
A második leggyakoribb sortípus – 1.1 –, amikor a második harmad öt helyett négy szótagos. A tizenhárom sor közül összesen hétnek olyan az első harmad sora, hogy az utolsó teljes láb nem jambus – például a másodiknak idézettben: „csak még” –, de az első harmad sor így is mindenhol, kivétel nélkül ereszkedő lejtésű:
Könnyű zsivaj volt, | nagy szavakkal | előre föl nem
Egyszercsak mégis | délelőtt van, | öten maradtunk,
Repülő zúg a | másik égen, | kezdődő, pontos
Fagyiért jön be | egy család, a | kocsmárosné a
Betelt a hetünk, | és az Isten | mégis csak teremt
Mért mondjam ennél | pontosabban, | hogy nemsokára
Az a nap kéne | mégis, egyben, | legalább az a
Bolyongásvégi | nagy türelmet | vinnék haza a
E típus további módosulásának – ha úgy tetszik, a változat változatának – tekinthető az, amikor a második harmad négy, a harmadik pedig hat szótagos (1.1.1).
A másikért meg | itt a férje: | a sövény fölött már
Mesélt, mesélve | újra átbújt, | s még mindig mesélve
Egymás nyitott-könyv | -életéből | kihullott könyvjelzők
Már annyit éltem | volna eddig, | hogy elég is lenne,
Legvégül még ki | futni innen, | mint bölcsnek hitt, öreg
Még egy változat van, amely egynél többször fordul elő, az (1) típusnak az módosult formája, amikor az első és a második harmad öt szótagos, de a harmadik egy szótaggal hosszabb (1.2):
Harmincháromból | huszan maradtunk, | tizenöt év után
Az asztal mögé | bezárva ültem, | mutattam: „kibújni
Valami szél jött | és bodzaszag volt, | eltelt a második
Hisz máskor úgyis | csak semmit mondok, | és nekem is semmit
Ezeken kívül a versnek mindössze öt olyan hosszú sora van, amely egyedi, tehát nem alkotnak külön típust, vagy csak öt egyelemű halmazt adnak ki – a sort három részre tagoló metszet azonban ezekben is jól érzékelhető. Ebben a sorban a harmadik harmad négy szótagos: „S máris megy kettő: | »tudod, a kölkök | nélkülem nem”. Ebben a második harmad hat szótagos: „Azon a napon | mesélés utánig | megtartana a”. Ebben az első harmad hat- a második négy szótagos: „Órára, tükörbe, | más szemébe | estig már nem pil-”. Itt a második harmad hét a harmadik hat szótagos: „Egy óra múltán | a kocsmáros behordta | fölöslegessé vált”, végül pedig itt a második harmad négy, a harmadik harmad hét szótagos: Figuráit ki | rakja lassan | a gyümölcsfák közé a”.
Ha már ennyit számolgattunk, érdemes a versben szereplő számokról is ejteni néhány szót. Annál is inkább, mert cikkében Kappanyos nagyon leleményesen elemzi őket, még ha a számszerű életrajzi adatok ismerete olyan tudást feltételez is, ami nem áll minden olvasónak rendelkezésére. Hadd legyek akkor én is személyes: bennem csak akkor tudatosult, hogy Kemény 1961-ben született, amikor ötvenéves lett, és – a dél-budai viszonylatokban kevésbé lévén járatos – a „haza a hatvanegyesen” megfogalmazást sem kapcsoltam össze a villamosvonallal, hanem valami elsőrendű út számának gondoltam. (Nem tudván, hogy a 61-es főút Dunaföldvártól Nagykanizsáig tart.) Kappanyos maga is hivatkozik Bob Dylan Highway 61 Revisited című lemezére: anélkül, hogy ismertem volna a lemezt, valami ilyesmire gondoltam – és most már csak azt nem tudom, hogy Molnár Ferenc alternatívájában gondolkodva szépen tévedtem, vagy csúnyán találtam rá egy igazságra. Petri Hogy elérjek a napsütötte sávig című versében ugyanakkor, Kappanyos érvelésével ellentétben, az utolsós sornak – „nyári hajnal, kilencszázhatvanegy” – nincsenek tömegközlekedési vonatkozásai, a helyet ebben a tekintetben tehát nem is látom közvetlenül idetartozónak, és éppen ezért úgy érzem, a „Petri-villamos” ötletes metaforája eléggé alaptalan.
Más szempontból azonban mégis csak van köze ennek a Petri-sornak Kemény verséhez. Az egyik vers számnévvel kezdődik, a másik számnévvel ér véget. Sőt, az Egy nap élet első sorában nem is egy, hanem mindjárt három szám szerepel, amivel alighanem csúcstartó a magyar költészetben. Úgy érzem, ez a megoldás ott a figyelemfelkeltő késleltetés eszköze, mint amikor Berzsenyi A felkölt nemességhez című nagyszabású ódáját így kezdi: „Mint majd midőn” (és a kitörni készülő vulkánnak ez után a három pöffenése után csakugyan megtörténik a fenséges erupció: „lángszárnyakon eljövend / A nagy birónak cherubim angyala / És kürtje harsány hangja a mély / Sírba leszáll hidegült porunkhoz”). Petri esetében a helyzet ennek fordítottja, a számnév ott inkább egyfajta utópöffenés. Nála az utolsó sor valójában inkább utolsó utáni, mert a pince infernójából való fenséges felemelkedést leíró két hármas rímre végződő hat sorral (sőt, talán már az első öttel) a vers lényegében befejeződik, de valami mégis hiányzik a végéről:
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek
A két háromsoros egységre tagolódó hat utolsó sor verstanilag is hiányérzetet hagy maga után (nekem például nem ugrik be egyetlen petrarcai típusú szonett sem, amely CCC DDD rímeléssel végződne, pedig ez elvileg lehetséges volna), és világos, hogy ezt a feloldozó, fenyegető szélzúgást és tajtéksistergést sem lehet már fokozni. Szerencsére elég, ha a vers csak nem vesz vissza belőle. Ennek a célnak pedig kiválóan megfelel egy olyan sor, amely csak a semleges datálást tartalmazza, és amelynek végén egy hosszan kitartott, hat szótagos számnév úszik bele a napfelkeltébe.
Kemény versének azonban nem csak az elején szerepelnek számok, hanem már a címében is (az „egy” nem névelő, hanem számnév),[25] és később is gyakran fordulnak elő, Kappanyos András pedig leleményesen és meggyőzően végzi el a tanulmánya címében ígért „utánaszámolás”-t. Talán csak egy további mozzanatra érdemes felhívni a figyelmet: általános emberi tapasztalat, hogy amikor nem értünk valamit, mert új, vagy nagyon bonyolultnak tűnik, akkor a számokhoz fordulunk segítségért. Amikor az ember megérkezik külföldre, gyakrabban teszi el a blokkot, rendszeresebben összesíti a kiadásait, akkurátusabban tartja számon a pénzügyi egyenlegét, és méri a különböző útvonalakon megtett időt, mint akkor, amikor már berendezkedett. Még a humán tudományban sem ritka, hogy amikor a kutató nem ért egy művet, akkor megméri, megszámolja. Horatius egyik ódájának szakirodalma például rendkívül gazdag az olyan elemzésekben, amelyek a tényleg elég monoton módon leltárszerű verset abból kiindulva próbálják – csekély eredménnyel – megérteni, hogy háromszor öt, vagy inkább ötször három strófára osztható, vagy esetleg valami más struktúrába rendeződik.[26] Úgy érzem, Kemény versében is megvan a számolásnak ez ősi, birtokba vevő, de általa teljesen birtokolni nem tudó – különösképpen az élet birtokba vételére szükségszerűen alkalmatlan – vonása.
Végül még egy olyan pontot látok, ahol érzésem szerint Kappanyos András érvelése kiegészíthető. A vers utolsó előtti sorában szereplő „kifutnak” szó magyarázatáról van szó. Kappanyos az „öreg férfiak”-kal kapcsolatban a „szökés”-ként értelezett „kifutás” háromféle lehetőségét vázolja fel. Az egyik az „alkotó őserő megtestesítője”, amely „valóban tovább él”, Kappanyos ezzel kapcsolatban a Picasso kalandjai című film záró jelenetét idézi fel, amikor is „a művész elkészíti a maga élethű »hulláját«, megissza a képeinek életet adó, fiatalkori szerelmétől kapott varázsszer maradékát, és a falon át távozik.” A második lehetőséget „az Ifjúság című film főalakja, a Michael Caine által alakított fiktív zeneszerző testesíti meg”. Ez a „vágytalan és bánattalan”, szemlélődő ember azonban – mondja Kappanyos – „valójában nem kifelé fut, hanem vissza, abba a korba, ahol még van nyers boldogság és vad reménytelenség”. A harmadik ajánlat Tolsztoj nevezetes szökésére utal. A nyolcvankét éves író cselekedetéről Kappanyos ezt írja: „Nyilván abban a reményben indult el, hogy tartogat még számára valami mást az élet”. Ez azonban nem biztos, mert ez alkalmasint csak az egyik allehetőség a harmadik lehetőségen belül: egy ilyen végső kifutásnak ugyanis éppenséggel az is oka lehet, hogy az ember az adott körülmények között már nem tud folytatni magából valami nagyon fontosat, és akkor a kívülről drasztikusnak tűnő, de belülről kisebbiknek látott rosszat, a körülmények megváltoztatását választja.
De talán mégsem erről vagy nem csak erről van itt szó. A Kalligramban jelent meg annak a tanulmánynak a fordítása, amelyet eredetileg a Revue des Deux Mondes-ba[27] írt Keményről Guillaume Métayer.[28] Az írás két helyen említi az Egy nap élet-et, az utolsó sorokról szólva ezt mondja: a „vers végén a »bölcsnek hitt, öreg férfiakra« alkalmazott »kifutni« ige egyúttal valamiféle »nekiindulást« sejtet, amely talán a bretoni »hagyjatok fel mindennel. Menjetek világgá!« keményi változata.”
Különös megfogalmazás ez, hiszen a „kifutni” a „nekiindulást” nem „sejteti”, hanem nyíltan utal rá, mintegy annak szinonimája. És tényleg valami más van itt a dolog mögött: amit ugyanis a szó mégis sejtet, az nem általában valami elindulás, hanem konkrétan a hajók kifutása. Amit egyébként Métayer éles szemmel vesz észre, de a cikk fordításában ez elsikkad. A francia eredetiben ugyanis a „démarrage” szó szerepel, amelynek eredeti jelentése: eloldani a hajót a parthoz erősítő köteleket (ezek neve: amarres). Métayer magyarázatának külön érdeme, hogy ezzel becsatornázza az Egy nap élet-et a Kemény-verseknek abba a sorába, amelyekben a bárka, az özönvíz – a Tudod, hogy tévedek-től az Apa barátai-ig – fontos szerepet játszik.
Nem esett még szó arról, hogy mi teszi Kemény versét félhosszúvá. Ha Kappanyos András soregyesítő ajánlatát elfogadnánk, akkor a vers mindössze harminchat sort számlálna, ami két-három szonett terjedelme. Igaz, ha szavalatként halljuk a verset, akkor a hangzó soroknak ehhez a közepes számához a sorok különös hosszúsága társul, ha pedig olvassuk, akkor hetvenkét nyomtatott sorral találjuk magunkat szembe, tehát a vers rövidnek semmiképpen sem nevezhető. Egy szemináriumon az egyik hallgató a rövid sorokat a vers gerincének nevezte.[29] A metafora igazán tetszetős: hiszen e sorok nyomtatási képéhez hasonlóan a gerincnek sem önálló, hanem legfőképpen strukturális jelentősége van, illetve éppen az a sajátos szerepük, amit a szerkezet kialakításában, illetve megtartásában betöltenek.
Az Egy nap élet-nek vannak epikus vonásai, de nyilvánvalóan nem tartozik a félhosszú verseknek abba a szélső értékű csoportjába, amelynek legjellemzőbb példáiként Kálnoky László novellisztikus Homálynoky Szaniszló-verseit lehetne megemlíteni. Egy ilyen terjedelmű és alapvetően – bár kitérőkkel, késleltetésekkel, megszakításokkal – egy irányba haladó vers, ha nem szorítkozik belső, gondolati vagy külső, tárgyi leírásra, és nem alkalmaz valamilyen avantgárd technikát, akkor több-kevésbé szükségszerűen tartalmaz elbeszélő jellegű részeket. Az érdekes az, ahogy a vers ezekkel az elemekkel, fogásokkal bánik.
Az Egy nap élet első sorairól is elmondható, hogy aki olvassa, annak rögtön világossá válik, hogy itt „nem rövid elintézéssel”[30] lesz dolga. „A rendes kávéházból jöttem ki, késő éjjel” – így kezdődik Szép Ernő Egy magános éjszakai csavargás kimerítő leírása című verse. „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. / Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam / a munkát” – írja Kosztolányi a Hajnali részegség elején, és érdemes felfigyelni a közbevetésre „– háromkor –”, amely tulajdonképpen ugyanannak a „kimerítően” részletező gesztusnak a megnyilvánulása, amely a Kemény-vers számolgatásában is felismerhető. Karinthy ezekkel a szavakkal kezdi Mindszenti litánia című versét: „Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni”.
Látható, hogy a félhosszú vers egyik tipikus alaphelyzete a befejezés, a távozás, de legalábbis az addig végzett cselekvés szüneteltetése. Kemény versében az érettségi találkozóig eltelt idő az, ami véget ért. És ez azért mégsem egy kávéházi este vagy egy munkával töltött éjszaka volt, úgyhogy jogosan merül fel a kérdés: mi következik utána? Hát, tulajdonképpen semmi különös, csak megint maga az élet, vagyis az élet másik fele, amely azonban már mégsem ugyanaz, mint az első volt, mert a versben leírt fél napnyi kitüntetett jelentőségű szünet egzisztenciális felismerésekben olyan gazdag, mint Szép Ernő versében a séta, Kosztolányiéban a levegőzés az ablakban, vagy Karinthy esetében a testvérre való emlékezés.
Persze ezek a felismerések lehetnének akármekkorák: ha nem a megfelelő költői színvonalon lennének megfogalmazva, esztétikai szempontból használhatatlanok volnának. Másrészt nyilván nem elég ezeket a – főleg a vers második felében, harmadik harmadában megfogalmazott – „felismeréseket” „megfelelő” formába önteni, mert ahogy a Pápai vizeken ne kalózkodj!-ban Esterházy írta: „a kicsiny dolgok igaziságát is meg kell teremteni, egyébként felette piti az életvitel”. Amikor például az egyik első távozóért megjönnek, azt így adja tudtul a vers: „A másikért meg itt a férje: a sövény fölött már / ott a fej”. Egyetlen hangon múlik itt a művészi hatás, a „fej”-ről lemaradt e betűn. Mert e nélkül a birtokos toldalék nélkül, amely a kettőspont utáni tagmondatot grammatikailag hozzákapcsolná a mondat első feléhez – konkrétan a benne szereplő férj nyakához –, a fej tényleg mintha külön életet élő létformaként lebegne a sövény fölött.[31]
Egy másik osztálytárs kezében még pohár van, de már felállt, mert indulni készül: „Valaha fontos a harmadik volt, pohárral áll, hogy / menni fog”. Arra a kérdésre, hogy milyen kötőszó kell ebbe a mondatba az „áll” után, valószínűleg minden magyar nyelvtani teszt megoldókulcsában a „mert” válasz állna, csakhogy Kemény megfogalmazása egyfajta grammatikai hapax legomenonként nem slamposság, hanem a sietősséget érzékeltető ellipszis: pohárral áll, hogy (mármint: ezzel jelezve, hogy) indulni készül. A harmadik gyerekét váró osztálytársról szóló négy sor ismét bravúr: „És ezzel átbújt mellém az asztal alatt, hogy »még egy / pillanat«, / Mesélt, mesélve újra átbújt, s még mindig mesélve / elszaladt.” A „hogy” megint kiegészíthető: „mondván, hogy”, de ami különösen érdekessé teszi, az az indázó szerkezet, amelybe az átbújás kétszeres és a mesélés háromszoros ismétlése is belefér. A jól elhelyezett sokszoros szóismétlés egyébként mindig nagy költői erőről árulkodik, elég itt Kormos idézett versének ötödik sorára utalni – „s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak” –, ahol a négyszeres szóismétlés bravúrja már a Magyar Remekírók XX. szádi magyar költők című antológiája szedőjének már túl sok volt, és egy „kezek”-et kihagyott a sorból.[32] De a szóismétlésnek ugyanez a hatásmechanizmusa Heltai Jenő Csavargó című versében is:
De addig élni… élni, élni!
Különbül, mint a többi bamba!
De térjünk vissza a bujkálós osztálytárs képéhez: a vers első fele ugyanis voltaképpen ezzel fejeződik be, azt érezheti az olvasó, hogy eddig tart az első ihletmenet. Ismételjük meg:
s ezzel átbújt mellém az asztal alatt, hogy „még egy
pillanat”,
Mesélt, mesélve újra átbújt, s még mindig mesélve
elszaladt.
Itt nem látszik további lehetőség a fokozásra, a téma további variálására, új melléktémát pedig – már szinte zenei értelemben használva ezt a szót – nem érdemes bevezetni, mert az első huszonnyolc mikrorealista sor lépcsőjén a vers eljutott arra a pontra, ahonnan egészen új távlatok nyílhatnak. A kérdés csak ennek módja. A vers beszélője – jegyezzük meg, mert nem utoljára – kifut a képből. Ekkor nemcsak az olvasó téveszti szem elől, hanem neki magának is filmszakadása van, amit még a két rímelő sorpár közé elhelyezett sorejtés is érzékeltet, vagyis az, hogy régi hívórímre már csak az új szakaszban érkezik a válaszrím. Az érettségi találkozó portrégalériáját nyilván még hosszan lehetne bővíteni, de a félhosszú vers rugalmas, ugyanakkor gazdaságos szerkezetének szempontjából itt már fölösleges volna újabb „nagy szavakat” kiemelni a „könnyű zsivajból”. A vers beszélője tehát osztálytársával együtt átmászik az asztal alatt, és eltűnik a szemek elől, hogy már csak reggel kerüljön elő, az öt elszánt részeg egyikeként. (Lehet, de nem hiszem, hogy muszáj itt Petrire gondolnunk, bár az talán megérdemli az említést, hogy a Napsütötte sáv…-ban is egy iszogatással kezdődő éjszaka után következik be a létélmény. Ami egyébként bizonyára sok olvasó tapasztalatával egybecseng, ha nem is tudják versben megragadni.)
Ez az a pont, ahol ez a nagyszerű vers – igaz, csak egyetlen sorpár erejéig – érzésem szerint mégsem tűnik olyan jónak. „Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők / vagyunk”: ez mondat meglepően – különösen az eddigiekből áradó gráciával összevetve meglepően – nehézkes, ráadásul azt állítja, hogy az egyik ember a másik életének a könyvjelzője, miközben a másik ember pedig az övé. Gondolhatnánk, hogy ez valamelyik részeg osztálytárs találónak érzett megfogalmazása, de erre semmi sem bátorítja az olvasót, illetve értékelhetnénk különleges borgesi tükörstruktúrának is (én a te könyvjelződ, te az enyém, miközben mind a saját könyveink is vagyunk), de alighanem inkább csak arról van szó, hogy képzavarral állunk szemben.
A mondat egyébként nem is viszi előre a verset, és csak annyi a szerepe, hogy legyen mire rímelnie a következő, sokkal mértéktartóbb retorikájú sorpárnak – „Szavakba öntjük a közös eszmét, ami csak annyi: / még igyunk” –, és hogy azzal együtt fenntartsa a szereplők folyamatos színpadi jelenlétét. E sorok nélkül ugyanis a versnek ebben a második szakaszában a társaság már teljesen eltűnne, a beszélő egyedül maradna a kelő nappal, a repülővel és a fagylaltozó családdal, ami ekkor még túl korai volna.
Néhány osztálytárs tehát még feltűnik a reggelben, de szerepük csak ennyi. Nincs új üzenet (a közös eszme csak a további ivás): mintha egy színdarab első felvonása egy összejövetel utáni búcsúzkodás kezdetével érne véget, a második pedig azzal kezdődne, hogy a főszereplő az utolsó távozó vendég után becsukja az ajtót. Ekkor a főhős már egyedül maradhat a „kezdődő, pontos napsütés” által megvilágított külvilággal, kezdhet magához térni, befelé fordulni. Itt ér véget a második ihletmenet, bár baj lenne, mert hiányérzetet – mármint esztétikailag nem hasznosuló hiányérzetet – hagyna maga után, ha a versnek tényleg „itt volna vége”.
Ekkor mindenesetre már olyan utat járt be az olvasó a főszereplővel, hogy elfogadja tőle az olyan nagy szavakat is, mint ez sor: „Mért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára / meghalok”.[33] És ez szinte csakis félhosszú versben képzelhető el, mert az ilyen kijelentéseknek térre, szövegkörnyezetre van szükségük. Ahogy a Példabeszédekben áll: „Mint az aranyalmák ezüsttányérokon, éppen olyan a szó, amit jókor mondanak.”
A vers harmadik szakaszát nem szeretném magyarázni, még akkor sem, ha nyilvánvalóan a többi rész íródott ezért, és nem ez a többiért. Úgy gondolom, hogy a korábbi részek a költészet mechanikája[34] szempontjából (és most nem az iskolás verstanra, vagy a „pièce bien faite”-ek írásához szükséges kézügyességére gondolok) semmivel sem maradnak el a harmadik szakasztól, de itt olyan közvetlen formában jelenik meg a gondolati tartalom, hogy ezt a mintegy húsz sort – hangozzék ez bármilyen furcsán – a vers szorosan vett szerkezetének szempontjából fölöslegesnek látom magyarázni. Mégpedig azért, mert innen nézve az egész vers tulajdonképpen ennek a húsz sornak az előkészítése, és esztétikai értékét mi sem mutatja jobban, mint hogy minden addigi könnyedsége ellenére sem roppan össze a létértelmezés gesztusainak súlyát hordozó harmadik szakasz terhei alatt.
Idézzük inkább fel Heltai fentebb már említett dalszerű versének a kifutását (sőt, „kifutását”), amely meglepően hasonló Keményéhez:
De addig élni… élni, élni!
Különbül, mint a többi bamba!
Legyen övék a csönd, a béke,
Én mosolyogva, fütyörészve
Megyek a szép bizonytalanba.
A félhosszú versek között is találni hasonló befejezést, például Szép Ernő Néked szól-jának végén, amely mintha tankönyvi példája volna Füst Milán híres definíciójának a jó versről: „valahol nagyon magasan kezdődik, megy egyre feljebb és feljebb, míg a végén eltűnik fészkes fenében” – illetve a poros alkonyatban:[35]
De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,
De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget
Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban.
_____________________________
[1] http://www.jelenkor.net/visszhang/759/a-nagy-verslista (2017. dec. 19-i állapot)
[2] Térey János 2000, Mi lett Önből? Avagy: Kemény István, és akiknek nem kell, Beszélő, 5, 7–8., 181–183.
[3] https://pim.hu/hu/pim-media/kemeny-istvan A Vers éjfél után című műsorban Rékasi Károly előadásában a tévében is elhangzott, például 2011. december 27-én az m2 csatornán (http://nava.hu/id/1303348/), illetve Tóth Krisztina is elszavalta. A művészi színvonal egyértelműen az utóbbi esetében magasabb: a színész a negyedik sor után például oda nem való módon, röviden felnevet. (https://www.youtube.com/watch?v=EK6UCH28z5s és https://www.youtube.com/watch?v=Wb28oht60HA – 2017. október 19-i állapotok.)
[4] Lázár Bence András 2011, Egy nap élet, Jelenkor 54, 10, 1012–1013. A versben, amely egyébként a Valami a vérről című, válogatott és új darabokat tartalmazó kötet kivételével cím szerint megidézi az ünnepelt minden verses könyvét, Kemény versének záró soraival ér véget. Egy másik vers is viseli ugyanezt a címet, ráadásul idézőjelbe téve, bár a továbbiakban nem utal Kemény versére. Ez már nem is a vers, hanem egyesen a cím folklorizálódására utal: Fekete Vince 2014, „Egy nap élet”, Látó, dec., 33–34. Ehhez lásd még: Csobánka Zsuzsa 2014, Két nap élet, Fejlesztő Pedagógia, 25, 4., 47–51. A Kemény-recepció, illetve -hatástörténet legjobb összefoglalása: Benedek Anna 2012, Kemény zakója, Műút 2012035, 45–53. Az „osztálytalálkozó” szó (45.) talán ebben a cikkben sem csupán az azonos című versre utal, hanem a – vele egyébként már Térey által összefüggésbe hozott (Térey János 2000, Mi lett Önből? Avagy: Kemény István, és akiknek nem kell, Beszélő, 5, 7–8., 181–183.) – Egy nap élet-re is.
[5] Autopszia.
[6] Kőrösi P. József (szerk.) 2003, Költők könyve – 93 vers, portré, (ön)életrajz, miniesszé, Budapest, 94.
[7] „Cuando tenía alrededor de dieciocho años había en mi mente algo así como un modelo sobre la poesía, una idea de cómo debía ser un buen poema y poco después, a los veinte años, escribí el primer poema siguiendo ese modelo.” http://elblogdebailedelsol.blogspot.cz/2012/02/un-discurso-para-los-vivos-sobre-la.html
[8] Kappanyos András 2016, Egy nap élet – Utánaszámolás = Balajthy Ágnes–Borsik Miklós (szerk.), Turista és zarándok – Esszék, tanulmányok Kemény Istvánról, Budapest, 297.
[9] A számos hivatkozás közül szinte találomra egy politikai publicisztika: Mink András 2006, Másik pillantás a hídról, Beszélő 11, június, 16–23., egy pedagógiai cikk: Arató László 2014, Ady az iskolában – recepciós apályban és dagályban, Iskolakultúra, 24, 3, 3–16. Ady neve még Kemény prózájával kapcsolatban is felmerül: „Ady jelentősége a Kemény-életműben Ady jelenkori irodalmi recepciójának kvázi-hiánya okán teljes tanulmányt igényelne, ami fontos adóssága a szakmának” (Szávai Dorottya 2013, Konfesszió, metanarratív képződmények és megkettőződések Kemény István Kedves Ismeretlen című regényében, Iskolakultúra, 23, 9, 89–95.). L. még: Benedek 2012, 45–52.
[10] Ady Endre 1999, Válogatott versei, összeáll., utószó: Kemény István, Budapest.
[11] Kemény István 2006, Komp-ország, a hídról, Holmi, 18, 2, 220–226. = Kemény István 2017, Lúdbőr, Budapest, 26 –39.
[12] A félhosszú vers fogalmát – saját akkori műhelyproblémáitól bizonyára nem függetlenül – Tandori dolgozta ki: Tandori Dezső 1981, Az erősebb lét közelében, Budapest. Ez az elemzés az általa lefektetett alapokra támaszkodik.
[13] Ehhez még l.: Szávai Dorottya 2013, 90.
[14] Mészáros Sándor 2011, Kemény pro, Élet és Irodalom, 55, 43., (október 28.), 16.
[15] Műút 2012035 (új folyam 57/5), 26–28. (27.)
[16] A kérdéshez l. még a következő PhD-értekezés Ady Endre poétikai és szellemi öröksége Kemény István verseiben című fejezetlétét (68 –95.): Fekete Richárd 2011, Kétkedő komolyság, Kemény István költői ethosza, Doktori értekezés, Pécs.
[17] Szilasi László 2003 [cím nélkül] = Kőrösi P. József (szerk.), Költők könyve – 93 vers, portré, (ön)életrajz, miniesszé, Budapest, 95.
[18] Kappanyos 2016, 297.
[19] Somlyó György Szemfényvesztő fügefa című kötetében (Budapest, 1963) szerepel néhány olyan vers, amely nagyon hosszú, párrímes sorokból áll (Csak a béke… Halálhír, A díva halála, Velence), de ezekben a sorok metrikai szerkezete rendkívül laza. Az ilyen versek első példája talán a fiatal Weöres Cselédlányok című darabja: „A ház mögött, a táj fölött már égési-sebtől üszkösült az éj, / de a nehéz-szagú szobában még sötétben tapogatott a két kelő fehérszemély.”
[20] https://www.youtube.com/watch?v=WhZtgwcNBbw (2017. dec. 19-i állapot)
[21] Kemény István 2011, A költészet megkopasztása = Lackfi János (szerk.) 2011, Születik vagy csinálják? Budapest, 35. = (átdolgozva) Kemény István 2017, A lúdbőr, Budapest, 160.
[22] A kivételek: „Az asztal mögé | bezárva ültem, mutattam”, „Betelt a hetünk, | és az Isten mégis csak teremt” és „Azon a napon | mesélés utánig megtartana a”.
[23] Az autó szó au-ját diftongusnak veszem, a Youtube-on megtekinthető, fent idézett előadásában Tóth Krisztina is így mondja.
[24] Sőt, ha a versnek mind a harminchat hosszabb sorát a rövidek nélkül, az enjambement-okat figyelembe nem véve, teljesen önálló egységnek értelmezzük, még úgy is huszonöt helyen találunk ereszkedő sorvéget.
[25] Tóth Krisztina helyesen, számnévként ejti ki, Rékasi Károly hangsúlytalanul, határozatlan névelőként. Természetesen a Pimmédia oldalán meghallgatható előadásában maga Kemény is számnévként hangsúlyozza. Erre persze lehetne azt mondani, hogy mióta az irodalomtudomány szemében „a szerző meghalt”, ez nem számít, csakhogy a tudományszak újabb keletű, mediális érzékenységének tükrében a szerző előadására okosabb úgy tekinteni, mint speciális, az írott változatnál jelekben sokkal gazdagabb „kéziratra” (a zenetörténészek ezt egyébként mindig is tudták), úgyhogy talán mégsem kéne automatikusan legyintgetni.
[26] Q. Horatius Flaccus 1950, Oden und Epoden, Kiessling, Adolf – Heinze, Richard (erkl.), Berlin, 59.; Nisbet, R. G. M. – Hubbard, Margaret, A Commentary on Horace Odes Book 1, Oxford, 145.
[27] Métayer, Guillaume 2008, István Kemény, un poète du xxie siècle, Revue des Deux Mondes 27, Mars, 70–88. (az idézet helye: 82.)
[28] Métayer, Guillaume, Kemény István és a történelem, avagy a mítosz örök visszatérése, ford. Kalligram, 2008, május @@@ megjelent még: Balajthy Ágnes–Borsik Miklós (szerk.) 2016, Turista és zarándok – Esszék, tanulmányok Kemény Istvánról, Budapest, 141–179.
[29] Krupp József szíves szóbeli közlése.
[30] Tandori 1981, 16.
[31] Bartók hallására jellemző, amit egy fényképésznő visszaemlékezése szerint maga a zeneszerző mesélt: „Londonban egy fotográfus csak azért kínozta hosszú ideig, hogy a haj”, és itt az emlékező is kitűnő hallásról tesz tanúbizonyságot: „– nem úgy mondta, hogy a hajam, ez túl közvetlen lett volna –”, tehát hogy a haj „fehérségét tompítsa vagy eltüntesse.” Kálmán Kata 2012, „Fényképezésem Bartók Bélánál (Részlet egy Móricz Zsigmondról írott naplóból), Közreadja Varga Katalin, Holmi 27, 129.
[32] Vas István (szerk.) 1985, Magyar költők, 20. század, Budapest, III, 609.
[33] Ahogy A föltámadás szomorúsága című Ady-versről mondja Tandori: „Ennek a versnek valóban éltető eleme a terjedelem. Másképp – tényleges lassúság nélkül, jelzésekkel – ez a téma nem oldható meg.” (Tandori 1981, 66.).
[34] A fogalmat Ferencz Győzőtől kölcsönöztem: Ferencz Győző 1997, A költészet mechanikája – Verselemzések, Budapest.
[35] Az idézet forrását nem sikerült megtalálnom, de lásd pl., itt: http://folyometer.blog.hu/2012/04/16/merites_1 (2017. dec. 19-i állapot)