Hány sorig rövid egy vers? És hány sortól hosszú? Milyen hosszú a félhosszú? „A tárgy vagy a feldolgozás módja határoz? A nagy lélegzet, mely mégsem jut el a hosszú versig, motiválná a félhosszú verset? Vagy a rövid vers terjeszkedése volna csupán? Hogyan állunk a drámaisággal, a szakaszossággal, netán a szaggatottsággal? Mondhatjuk-e: a félhosszú verset a látásmód (anyagkezelés) határozza meg?” – teszi fel a kérdéseket Tandori Dezső Az erősebb lét közelében című könyvében ezzel a „kényszerkategóriával” kapcsolatban.[1] Talán lélegzettel lehetne mérni, hogy egy levegővel végigolvasható-e: „a hosszú vers (egy példát: T. S. Eliot Átokföldje) nem olvasható el »egy lélegzetre«, legföljebb egy ültünkben, s ennyire külformai jegyekig ne kalandozzunk.”[2] Tandori tanácstalansága nem agnoszticizmus, mert amikor azt mondja: „Nem mérhetőek”, rögtön hozzáteszi: „a valós hosszúsággal semmiképp.”
Kosztolányitól Tandori a Szeptemberi áhitat és a Hajnali részegség legfőbb evidenciáin kívül is több mint húsz verset sorol a félhosszú kategóriába, a bemutatkozó kötetet leszámítva költői pályájának minden szakaszából, még úgy is, hogy a Számadással és a Száz sor a testi szenvedésről című verssel érthető módon nem foglalkozik, mert az előbbit „inkább hosszú verssel rokon együttesnek” az utóbbit pedig „dalnak, füzérnek” érzi. A Most elbeszélem azt a hónapot… kezdetű versről, Kosztolányi leghosszabb lírai alkotásáról sem ír, mindössze annyit, hogy hosszú versnek tekinti. Annál érdekesebb, hogy Szép Ernőről írva az Itt volt bent a szívemben című, Kosztolányiénál másfélszer hosszabb versével és a szintén – ha nem is ennyivel – terjedelmesebb Adjátok visszával kapcsolatban megengedőbb: „a félhosszú versek elemei legföljebb bővebben sorjáznak, de – terjedelmük ellenére – vitatható a művek kategóriája”[3]. Az elhatárolás mellett ezzel mintha azt is sugallná, hogy ezek a Szép Ernő-darabok nem csak a terjedelmük szerint eshetnek elbírálás alá, vagyis nem feltétlenül minősülnek hosszú versnek, és belformai jegyeik alapján mégis csak tartozhatnak a – történetesen hosszú – félhosszú versek közé, vagy ahogy máshol mondja: „mint hosszú vers nem tárgyunk, mégis hadd idézzünk elemeiből (melyek jellegzetesen indáznak ide másunnét, ebbe a szerves egészet végképp nem alkotó műbe)”.[4]
De a Most elbeszélem azt a hónapot… című vers mellőzése pusztán a terjedelem alapján is érthető, hiszen a majdnem háromszáz sor a szóközökkel együtt több mint tízezer írásjegyből áll, vagyis hosszabb, mint például az Esti Kornél nem egy fejezete. Emellett huszonhárom szakaszra oszlik, ami szintén nem kevés, hiszen nemhogy az ennyi versszakból, hanem már az ennyi sorból álló verseket sem tarthatjuk különösebben rövidnek. Címéhez híven elbeszélő formájú, de a megszólalás alaphelyzete, a közlendő természete és a közlés formája révén nyilvánvalóan nem olyan művekkel tart rokonságot, mint a nála egyébként nem is nagyságrendileg, hanem csak ötször hosszabb János vitéz vagy a Keveháza (amely rövidebb is nála), de még a novellisztikus Homálynoky-versektől is távolabb áll. Kosztolányi versei közül talán a Hajnali részegség – mint a mások félhosszú versei és Kosztolányi sok rövidebb darabja között is gyakori „noktürn” rokon példája[5] – juthat az olvasó eszébe, vagy még inkább egész kötetek A szegény kisgyermek… és a Bús férfi panaszai. A vers éppen az utóbbi gyűjteményben jelent meg, és zaklatott, de az egység képzetét mégis mindvégi fenntartó szerkezetével, sokféle melléktémájával mintha csak a kötet szerkezetét ismételné meg kisebb nagyságrendben.
Tandori talán azért is tekint el a vers elemzésétől, mert nemcsak nagyon hosszú, hanem jól megragadható, egyenes irányú – a félhosszú versektől ilyen formán inkább idegen – cselekménye is van.[6] Ennek jelentőségét azonban nem szabad túlbecsülni. Ha a huszonhárom szakasznak még csak nem is az első gondolatát, hanem csak az első értelmes tagmondatát egymás alá másoljuk, tulajdonképpen megkapjuk a vers vázát:
Most elbeszélem azt a hónapot,
mikor torokgyíkban feküdt fiam
Ó, isméred-e
azt a szorongó, szörnyű életet,
mely lomha medrén hömpölyög közönnyel
Szegény,
hogy ráaléltál végül a kilincsre,
ahol az orvos volt
Otthon pedig eközben
házunkra szállt a Rém
A doktor a betegszobába ment
Istenem
Reménység
De virradatkor
ott álltam a kórházban, várakozva
Végre elröpült a szó
Bódulva, fulladozva, mint iszákos
korcsmába tér, játékosboltba mentem
Azóta nem volt se reggel, se este,
se dél, se délután, csak egy idő volt:
a nagy virrasztás
Mért sírsz olyan nagyon halkan fiam
Így ér a reggel
Jaj istenem, mi lesz
Könnyű, fehér árnyként az ápolónő,
az ágya mellett ül
Mert láttam én a gyermek-temetőket
Egy percre elmegyek
Ha nő a láza, csak beszél, beszél
Hosszú napok és hosszu-hosszu éjek,
hosszú hetek gyötrődve múltak el
Ott künn az élet ment tovább az útján
Majd jött a gyógyulás
De nem pihentem
Az életem hevert megint előttem
A vers, mint ennyiből is kiderül, a költő kisfiának súlyos betegségét mondja el, amelyben tartalmilag végig ott a tragédia lehetősége, de a szerkezetben betöltött szerep itt fontosabb, mert a betegség olyan, mint Szép Ernőnek az Egy magános éjszakai csavargás kimerítő leírása című versében az utcai séta: minden ehhez képest, ezzel kapcsolatban, ennek idején történik. Nem is igazán témája, mint inkább közege a versnek: ez is elég élesen megkülönbözteti például a Kálnoky nevével jellemezhető, tisztábban epikus terjeszkedésű, anekdotikus daraboktól. E közeg sajátos fizikája az oka, hogy Kosztolányi költemény se füzérszerű nem lesz, se szét nem esik: éppen a helyszínek szerint is indázó, több mellékszereplőt mozgató, ritmusváltásokkal előadott történet biztosítja azt a centrifugális erőt, amely megakadályozza, hogy saját terjedelmének súlya alatt a vers egyszerűen összeomoljon.
A valamin túl esett ember itt sóhajnak is nevezhető „nagy lélegzet”-ével[7] kezdődik, de aztán sok kisebb – bár, félhosszú versről lévén szó, még mindig elég nagy – levegővétel van benne: végül is éppen ez a zihálás bizonyul az egyszavastól („Istenem.”) huszonhét sorosig terjedő szakaszokból álló vers legfontosabb ritmusképző tényezőjének. A saját történetét előadó, egyes szám első személyű narrátor tulajdonképpen sosem tudja igazán kifújni magát, mert – az elbeszélő költeményeknek a cselekménybe ennyire soha bele nem merülő megszólalójától eltérően – a torkát egészen a vers utolsó szaváig elszorítja a rettegő aggodalom.
A vers első sorának az olvasóhoz forduló gesztusa majd a Hajnali részegségből lesz ismerős („Elmondanám ezt néked”) Kosztolányi minden későbbi olvasójának. Azonnali különbség, hogy a Most elbeszélem azt az hónapot…-nak nemcsak az első sorából, hanem a versből végig hiányzik az elbeszélést hallgató másik fél, az, akit a Hajnali részegség nemcsak megszólít, de valamelyest a kontúrjait is megrajzolja – még ha a vonásait már nem is –: „Hisz ismered a házam”. A Hajnali részegség monológ ugyan, de nem valami sötét színpadon, a fejgép éles fénykörében előadott magánbeszéd, hanem egy friss („Múlt éjszaka”), igaz, nem mindennapi tapasztalat tétova körülményességgel induló („Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam”) egyre lelkesültebb („Szájtátva álltam”) megosztása. A költőnek annyi levegője marad a végén, hogy – a félhosszúak több más darabjához hasonlóan – kétszer is be tudja fejezni a verset, hiszen az akkor sem okozna csalódást, ha a „Szóval bevallom néked, megtörötten / földig hajoltam, s mindezt megköszöntem” sorokkal érne véget. Kisebb szabásban egy költő itt talán el is némulna – és a vers örök becse akkor sem lenne csekélyebb. De hát éppen az ilyen megoldások mutatják, hogy egy tartomány fölött használhatatlan a szabásokat latolgató szemmérték, mert Kosztolányi még mindig tudja folytatni, és egész kódát ír a vers végére, amelynek például ezért is kell félhosszúnak lennie: hogy elérjen a saját kódájáig.
„Nézd csak” – tér vissza a hétköznapi hanghoz egy olyan köznapi kifejezéssel, amely efféle magyarázó használatban szinte germanizmusnak is bélyegezhető, hogy aztán néhány soron belül felépítse a vers modelljét, kicsinyített mását – mert fokozni persze már itt nem lehet –: a porból és göröngyök közül a váratlanul megtapasztalt létet az azúrnak eldaloló ember képét megénekelve.
A félhosszú versek legfőbb tétje ezt a létélményt, ezt az „öröklétkész állapot”-ot[8] megragadni. Ennek egyik leginkább elterjedt irodalmi eszköze a dal, amely azonban lényegében érzéki eszközökkel közvetíti az élményt – ha tudja. Mert ritkán tudja: létrejöttében ugyanis jelentős szerepe van a véletlennek (nevezhetjük ihletnek is), amit az olyan költők csodálata is jól mutat, mint az Apollinaire egyetlen ötsoros dalát, az Adieu-t évekig fordító Vas Istváné.[9] Nem tűnik magától értetődőnek, de talán a félhosszú vers a legrövidebb olyan irodalmi forma, amely az intenzív élményt („ez erősebb lét közelét”) nemcsak közölni tudja, mint a dal, hanem fogalmilag is képes megragadni, mégpedig egyrészt a maga teljességében, másrészt a maga egyszerűségében. És ez valódi paradoxon.
Talán éppen ennek feloldásához van szükség a versben a megszólított személyére, akihez a költő a mindenségről szóló szavait a közvetlen egyszerűség gesztusával címezheti. Félhosszú versben legtöbbször Karinthy szólít meg konkrét illetőt. Ilyen a halott testvérnek írt („Elza fiam, meghaltál te is, lehet már veled beszélni”) Mindszenti litánia vagy akár A refromnemzedékhez címzett vers is, amely már a címben megjelöli a megszólítottak körét, illetve az Évtársaim emlékkönyvébe alcímmel megjelent Karácsonyi karének, amelyben a költőnek Füst Milántól és Kosztolányitól kezdve Móricz Zsigmondon és Adyn át Hatvany Lajosig a Nyugat első nemzedékéknek szinte minden jelentősebb tagjához van egy-két személyes szava. Füst Milánnak az akkor már csaknem húsz éve halott Kosztolányit és Karinthyt névvel is megidéző, Emlékezetűl című kései félhosszú versét – „Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok” – akár a Karácsonyi karénekre adott válaszként is olvashatjuk. Szép Ernő talán nem is csak a saját pályáján első, 1910-ben írt, nagy félhosszú verse már a címben megszólítja a címzettet, saját magát: „Csúnya és ártalmas dolog, hogy a felkelő nap rád süt és te még tétlenül heversz ágyadban” (Szent Ambrus), de későbbi verseiben is szívesen tisztázza már az első sorban, hogy kinek ír: Néked szól („Néked ki száz év múlva sétálsz a sétaúton / S botoddal, ha szokás lesz akkor is bottal menni, / Unottan piszkálsz száraz levelek közt”, Berzsenyi és Horatius tulajdonképpen magától értetődően ebbe a körbe kívánkozó episztoláiról már nem is beszélve. (A félhosszú versek és az ódák, himnuszok szerkezeti és hangnemi összefüggései is érdekesek, különösen Pindarosnál – de erről majd máskor.)
A megszólítás Kosztolányi gyakorlatában is a személyesség szívesen használt eszköze: ennek különleges esete a Halotti beszéd, amely konkrétnak feltételezett személyről szól, ugyancsak konkrétnak feltételezett hallgatókhoz. Felfogásában és helyenként szóhasználatában is érdekes előzménye[10] ennek a kései darabnak a Legenda című, kevesebbet emlegetett szonett, amelynek nincs ugyan a vers terében megszólított közönsége, de a szöveghez a Nyugat 1923. évi 23. számában fűzött jegyzet olyan világossá teszi a körülményeket, hogy a mediális állapotra utaló rövid megjegyzést joggal tekinthetjük a vers elválaszthatatlan részének, nélküle ugyanis egy fontos, minden teljesebb igényű értelmezésnek támaszt, sőt alapot nyújtó mozzanat veszne el belőle: „Felolvastatott az Ady-ünnepen.”
Akármennyi példát lehet idézni ebből a maga korában és még sokáig csak Szép Ernőéhez és Karinthy kései lírájához hasonlítható mértékben dialogikus költészetből, még a félhosszú versekkel rokonságot nem tartó olyan darabokból is, mint az első, Négy fal között című, igazán zsengébb kötet verse, a Lámpafény („Ó lámpafény, oly szép vagy, méla, halvány, / mint a beteg ajkán a bús mosoly”). De ilyen az utolsó kötet záró darabja, az Ének a semmiről is, amelyben a „semmiző semmi” halálon túli üressége csak azért nem ijesztő – hiába akarja nekünk Kosztolányi szinte egy ingatlanügynök szótárát mozgósítva, az „otthonos”, „régi”, „végtelen”, „bő” jelzőkkel eladni –, mert a világ maga mégsem üres: a korábbi emberek nem semmisültek meg nyomtalanul („néma sírjukban” a halottak „kibírják” a nemlétet: nyilván közben ők is „elnyúlnak” a „delejben”), de különösen azért nem, mert itt van az élő ember, a másik, akit a vers a végén nyíltan meg is szólít: „Pajtás, dalolj hát, mondd utánam”.
„Mi fájt szivednek és szivemnek / Caesar, Napoleon korában?” – áll Kosztolányi lírájának végpontján. Ha a másik személy, a másik személy „szíve” hiányozna innen, attól a vers még mindig lehetne jelentős alkotás, de aligha Kosztolányi, hanem inkább a másféle önérzékenységekre fogékonyabb Szabó Lőrinc tollából.
Rilke Első duinói elégiájával kapcsolatban írja Tandori: „A félhosszú vers egyik jellemző eleme itt a hirtelen felütés. »Hogyha kiáltanék, ki hallana engem / az angyalok rendjéből?« Maga az első sor még nem okvetlenül ígér szaggatottságot; hiszen így akár egy dal, egy rövid vers is kezdődhetne. Csakhogy a második sor már olyan fogalmat hoz be, amely – neve bármi közismert – nem értelmezhető homogénül.”[11] Kosztolányi verse sem árulja el a tétjeit az első sorban. Valóban: „így akár egy dal, egy rövid vers is kezdődhetne” – ahogyan egyébként kezdődik is, mégpedig a „Már elmondtam, mint kezdtem el…” kezdetű párrímes, kétsoros szakaszokból álló darab. Éppen ez a társalgási hangütés teszi lehetővé, hogy a vers második sorában aztán a „torokgyík” nagyobbat szóljon, mint az ágyúszó, akkorát, mint egy asztaltársaságban elhangzott udvariatlanság.
A vers első képe: az apa orvosért fut.
Az olvasót majd a második szakasz szólítja meg:
Ó, isméred-e
azt a szorongó, szörnyű életet,
mely lomha medrén hömpölyög közönnyel,
a kocsikat, a víg csilingelést,
a boltokat, a kávéházi zajt,
a kacagókat, és a fecsegőket,
akik szivarral sétaútra mennek,
s az ablakokban a meleg derengést,
amely aranyt szitál az estebédre?
Csupán te futsz versenyt – tovább – a lázzal,
hogy el ne késs, mert vágtat a halál,
s vágtatni kell tenéked is.
Tandori azt írja, „Pilinszky Apokrifjában a sokszoros »ismeritek«” A világosság udvara című – félhosszú – Babits-versben „leli meg ősét”[12] („Ismeritek a bérházak fonákját (…) Ismeritek a négyszög-mélyedést (…) Ismeritek zugán a tört árnyékot”), de talán Kosztolányi verse is felvehető az előzmények közé. Mindenesetre az „Ó, isméred-e” után az olvasó nincs többé megszólítva, mert a szakasz utolsó három sora, szinte észrevétlenül, már a beszélőre állítja át a fókuszt: azt, hogy a többiek komótosan végzik mindennapi rutinjukat, miközben neked a szó szoros értelemében „halálos” problémád van, mint egy tipikus élethelyzet leírását még érthetjük az olvasóra, de a második versszak egyes szám második személyű mondatának konkrétumát – „Szegény, / hogy ráaléltál végül a kilincsre, / ahol az orvos volt” – már semmiképp.
Ez a harmadik versszak az első, amelyben a félhosszú versek egyik sajátos motívuma, a létre az önelidegenedésig friss szemmel való rácsodálkozás először – de nem utoljára – megfogalmazódik:
Szegény,
hogy ráaléltál végül a kilincsre,
ahol az orvos volt, s megáhitottad
nyugodt szobáját és az esti békét,
komor szakállát és okos fejét,
ámulva, hogy egy másik ember ő
és nem te vagy.
A másik ember létén történő – tulajdonképpen a saját léten a másik ember létére való ráismerésből fakadó – elámulást Szép Ernő így fogalmazza meg: „Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam esni: / Oh élsz te is? Hogy hínak, mondd? Mit gondolsz magadba? / Tudod hogy egyszer élünk?” Ennek a létszépségnek itt, Kosztolányi vershelyzetében még nagyobb személyes tétje van.
Ennyi egyelőre elég is ezekből a távlatokból. A negyedik szakasz a betegség sújtotta otthonban játszódik, eszközeit, miliőjét a Szegény kisgyermek panaszaiban megszerethettük, megszokhattuk, akár anélkül is, hogy meg kellett volna unnunk (elég a Múlt este én is jártam ott… és az Ó, a halál… lázas betegségére, A kis mécs… vagy az Én félek… éjszakai „rémei”-re emlékezni): „Otthon pedig eközben / házunkra szállt a Rém.” Ahogy „sötét talárjában, piros szemével” a kisfiú ágyára ül, abban van valami némafilmesen régimódi, de a versszak utolsó sorainak képét száz év alatt sem kezdték ki az ízlés változásai: „térdére tette és ringatta lágyan, / mint a tulajdon, édes gyermekét.”
Az orvos az ötödik szakaszban még mindig mintha a Kisgyermek…-kötetből lépne elő, bár az ottani reflektálatlanságtól élesen elüt a megfigyelés szinte hideg pontossága ebben a borzongatóan nagyszerű – mert az apának a gyermek válságos helyzetéhez valahogy nem illő módon, költői minőségében is éber megfigyelőképességéről tanúskodó – sorban: „Fehér fogán ezüst kanálka koccant”. A versszak a sötétben való várakozás képével ér véget, hogy aztán az egyszavas hatodik szakasz után („Istenem.”), a „Reménység”-gel folytatódjon a hetedikben:
Szüntelenül dajkáltam ezt a szót,
mint a bolond. Jártam le-föl ijedten.
Itt kezdődik a tehetetlenségnek aztán az egész versen emlékezetes képek soraként véghúzódó leírása, amely sokszor a céltalan ide-oda mozgásban kap kifejezést. És: „már a ház sem volt a régi többé.” Mint a bútorok Van Gogh Arles-i hálószoba című képén, amelynek első változata, lilás világoskékjeivel, narancssárgáival lehetne akár egy mesekönyv illusztrációja is, és mégis valami lidérces lebegés járja át (mert a dolgoknak nincs árnyékuk): „Vak székek és sohajtó asztalok, / síró kilincsek és sötét-nagy ajtók / csak hánykolódtak s nem pihentek el, / mint máskor, amikor leszállt az éj.” A kisfiút „gyorsvonat”-ként „szilaj erővel” „ismeretlen partokra” ragadó láz leírása már Kosztolányi gyakorlatában kipróbáltabb eszközökkel történik: ez a lanyhábban ábrázolt „ferde-furcsa táj” a Szegény kisgyermek… világából köszön vissza („én is láttam gyerekkoromban, / torz éjszakáimon”).
A nyolcadik szakasz: a kórház. Míg az orvos a mikroszkópba néz, a diagnózisra váró apa önmagába: „Én meg remegve szívemet figyeltem, / és láttam önmagam a földgolyón, / magamba rogyva és kétségbeesve”. De ez inkább még csak tudósít, nem ábrázol. Két közbevetett sor után azonban –„mert végtelen és hosszú az a perc, / amelybe fordul a sötét kerék” – a várakozás ideje alatt figyelmét kínjában banális dolgokkal elfoglaló apa ábrázolása már felismerésszerűen költői:
Az egyszeregyet mondtam olaszul
és angolul néhány virág nevét,
szájam haraptam, hogy a fájdalom
enyhítse azt, mi fáj, s az ablakok
rácsát megolvastam figyelmesen,
minthogyha attól függne élete,
hogy el ne vétsem.
Végül „elröpült a szó”, amelyet a második sorból már ismerünk, de még egyszer nem hangzik el a versben. Ekkor, a kilencedik szakaszban kezdődik az őrült, zaklatott futam. A félhosszú versek egyik jellemző közege az utca, az idegen járókelőkkel, akikben az ember hirtelen a saját egyszeriségét ismeri fel. Most azonban más a helyzet, ahogy a narrátor az orvosra várva – „Jaj, doktor úr, fordítsa föl a kártyát, / mutassa meg” – önmagának megfogalmazza: „én kissé nagyba játszom”. Az emberek, saját életükkel, most idegenek maradnak: „Az úton loholtam, / hol annyi arc volt, annyi-annyi sors, / s én egyedül, mint árva remete.” És a következő sorokat Rilke is írhatta volna: „Ki értené, ha fölkiáltanék, / vagy porba hullnék?” A vers ezután természetesen alábbszáll – „Volna itt egy ember, / testvér, ki rám hajolna könnyesen?” –, hiszen a „ki értené?” irányában innen nemigen lehetne tovább gondolkozni. Jönnek az emlékek, a „mocskos ősz sötét párázatán” megelevenednek a gyerek tavaszi születésének a képei, amelyek sorában a „kék szemét bandzsítva rám nyitotta” sor édeskésségét már nyomban feledteti a következő, a szokatlan kifejezés pontosságával: „felém ölelt kis, röpködő kezével”. A következő sor is váratlanul józan: „Hogy építettem ezt az életet”, amikor pedig „évekig megszokni sem lehetne, / mit perc alatt kellett megérteni.”
Vágás következik, tizedik versszak. Az apa játékboltba megy, de az üzlet kínálatáról nem mondható el, hogy „csodaszép és csodajó, / nyitható és csukható, / gomb és gömb és gyöngy, gyürű” – a narrátor helyzetében most minden értelmetlen. „Az ócska gyáriárú szívemig fájt” – ez a sor még csak a szecessziósan furcsa indájú megfogalmazásával szeretteti magát, de a folytatás már, a tételes felsorolással, valósággal előkészíti a mondat végének kiábrándultságát, amelyet majd a gondolatjelek közé szinte mellesleg vetett, mégis (vagy éppen ezért?) igazán drámai közbevetés tesz még reménytelenebbé:
amint figyeltem furcsa zagyvaságát,
bajszos huszárt, kis tengerészt, bohócot,
négert, vasútat, gépkocsit, hajót,
nagy életünk tündéres, csöppnyi mását,
mely – itt s amott – örökre céltalan.
A tizenegyedik szakaszban ugrunk az időben, amely a maga folyamatszerűségében szinte meg is szűnt létezni: „Azóta nem volt se reggel, se este”. És a tér is elveszíti a koordinátáit; ha az előbb Van Gogh került szóba, itt már szinte Salvador Dalí víziói omlanak el:
néha a szekrény röpülni kezd,
hullámzik a megbolygatott tükör,
az asztal egyik lábát emelinti,
s az öblös és zöld kályha a sarokban
lassan megindul, mint az elefánt.
A következő versszakban a narrátor a beteghez fordul, őt szólítja meg – „Mért sírsz olyan nagyon halkan fiam?” – de ez az egyoldalú párbeszéd a történéseket természetesen nem előrébb viszi, hanem a vers kereteit mintegy befelé tágítja. Az apa a csendes sírás helyett szívesebben hallana ilyen vádló kiabálást: „ezt adod nekem?” A következő sorok kicsit túlbeszélik a vádat – „Ezt a nyilallást, ezt az émelyítő, / forró zavart” –, „a balog rebengés”-t a „láz piros párnáin” soknak (vagy kevésnek) is tarthatjuk, de az „én szülőm” megszólítással a vers ismét erőre kap. Ahol aztán közvetlenül szólal meg az apa, ott még nagyobb az átélés: „Mert csak hazudtunk, hogy veled megyünk, / de egy tapodtat sem tehet a lábunk, / az úton, ahol most te tébolyogsz.” A szakasz ismét magasan ér véget – és csak azért kár, hogy az utolsó sorok bevezetése („társalkodol a láthatatlan Úrral”) kissé rutinszerű ecsetvonásokkal van felhordva –, amikor arról van szó, hogy a beteg gyerek éppen egy erősebb létforma színe előtt áll, „ki mint egyenlő néz szemedbe most, / mint egy emberre, mint akárki másra”.
A következő szakaszokban aztán ismét a hétköznapok képei sorjáznak: egy olyan reménytelen és sötét reggel, amilyennek addig a reggelek hajnalig tartó munka után vagy korai vonathoz sietve sem látszottak. Aztán a rettegés, hogy mi lesz, ha „újra kezdődik a tegnap”, a beteg állapotának súlyosbodásától való félelem: „Már a rosszat is / úgy elfogadnánk, mint ami mienk, / csak megmaradna és ne lenne rosszabb.”
Ekkor szólal meg a tizenhatodik versszak: „Mert láttam én a gyermek-temetőket, / hol törpe sírok rendre púpozódnak”. Kosztolányi ezután rögtön kicsit elcicomázza a képet (a hantok „kis csúnya játékok”, amelyeken „zöld gyíkok rohantak” és „részeg legyek zsibongtak”), de itt egy darabig az is elég, ha a költő csak arra vigyáz, hogy az első két sor döbbenete kitartson a következő versszakig. „Én a szivemben életet neveltem, / s úgy láttam őt is, mint örök hegyet, / vagy a napot, a halhatatlan-égőt” – ezek a sorok magas szinten felelnek meg a célnak, a következők pedig: „De most a lecke megtanít örökre, / s bármerre fordul életem sora,” – ezzel a záróképpel még fokozzák is a hatást: – „eltörte a torkomban a kacajt”. Ez a kacaj – mondják a strófa utolsó sorai – „mint repedt harang, sikoltani / fog, hogyha kedvem a magasba hág, / s a szájamon oly bölcs lesz a mosoly, / mint a sírás”, de ez a befejezés már nem ad hozzá a feszültséghez, hanem a maga bőbeszédűbb voltában is inkább csak megőriz, fenntart valamit belőle a vágásig.
Mert ez a feszültség a következő versszak elején ismét éles váltással megy át új feszültségbe: „Egyszerre elmegyek”. Mint kiderül, a távozás teljesen hiábavaló, az apának nincs sehol nyugalma, hamarosan vissza is tér, már az utcáról lesve a házat: „hogy nincs-e nyitva egyik ablaka, / valami baljós jellel”. Utána a kisfiú szólal meg, de mintha csak félrebeszélő álmában idézne emlékeket,
„egy hároméves élet roncsai”-t. Talán csak az idő múlásáról szóló tizenkilencedik szakasz az egyetlen, amely az egész vers sérelme nélkül maradhatna el, mert mintha csak annyi lenne a szerepe, mint a mesék „telt-múlt az idő” mondatának. A következő versszak ugyanis már a téli utca életképeit festi, szinte egy ünnepi képeslap élénk, békebeli színeivel:
Egy délután meg leesett a hó,
szétbontogatta vattaszőnyegét,
olyan idilli volt s karácsonyi,
a dombokon szánkázni kezdtek el.
Sivalkodó örömmel szállt a szán,
piros fiúkkal, akik integettek,
prémes kabátban, hógolyó röpült
s szikrázva porzott a vidám napon.
A szobába elhatoló „harsány, pogány zsivaj”-ra a beteg is felfigyel. Ez a hirtelen gyógyulás első jele, bár akkor még „a vánkosára visszadőlt, / tűrő, öreg mosollyal, mint ki tudja, / hogy elrohan az élet és kacag.” (Azért ne menjünk el szó nélkül az élet elrohanásának megállapítása után, hátravetett „és kacag” mellett.) Ez késleltetés megint. De a történendők lassú kibontakoztatása a félhosszú vers elemi hatáseszköze: látható, ebben a versben ez feszül szinte az elviselhetőség határáig, annyira, hogy sok rész-szépsége ellenére – nem mintha egészként viszont elrontaná Kosztolányi – a terjedelme bizonyára jó néhányakat eltántorít attól, hogy végigolvassák.
De már csak három szakasz van hátra. „És jött a gyógyulás” – kezdődik a huszonegyedik, amelyben még annak a kijelentésnek is sajátos súlya van, hogy „leültem csöndesen a székre”, hiszen a versben a bútorok addig saját életet éltek, de a házban most már „többé nem fülelt a Rém, / ki fölborított széket, ágyat, asztalt”. A narrátor a széken lehunyja a szemét, de a következő szakaszból kiderül, hogy nem tud elaludni, ehelyett egy maró szivarra gyújt, megünnepelve azt az érzést, hogy belényilallt „a vad öröm, / a végtelen”, amelyet – és ennél nem lehet vadabb – „a halál fogant”.
A huszonharmadik versszak az az ünnepi kóda, amely felé a vers az elejétől kezdve, kitérőkön, késleltetéseken, kanyarokon és lapályokon keresztül tart:
Az életem hevert megint előttem,
és mámoros, tört szavakat dadogtam,
úgy boldogoltam ottan önmagam,
hogy nem kell eztán úgy szeretnem őt,
fájásig és az ér-megpattanásig,
csak mint a vérem és a gyermekem,
és élni, újra élni, élni, élni.
Vége lehetne itt, a vége előtt, ami oly sok más félhosszú versnek is lehetősége, de a katasztrófa annyi leltározó részletezése után a boldogságtól sem lehet megtagadni, ami neki jár:
Aztán pihenni, és jóllakni, enni,
majd inni bort, rumot, vörös rumot,
könnyezni is tán a veszély letűntén,
álszent könnyekkel, és imát susogni,
megáldani a biztos tudományt
és a kezet, amely reá vigyázott,
himnuszt jajgatni, vígságot riadni
És ekkor, a vers legutolsó szavaként hangzik el az, amivel Rilke a Duinói elégiákat kezdi. A vers kezdettől fogva roppant feszültségből táplálkozik, emlékezhetünk: a higgadt modorú első sor után úgy süvít a másodikban a „torokgyík”, mint Rilkénél az „angyalok rendje”. A rilkei „kiáltás” azonban nem első, hanem utolsó gesztusa Kosztolányi versének, de talán nem erőltetett a gondolat, hogy ha valaki a végére érve újra kezdi, annak az első sorok újraolvastán is ott cseng a fülében. Mintha a megszólaló hangja a vers legelején csak azért tudna olyan társaságian higgadt lenni, mert a megírás ideje előtt – az újraolvasás szempontjából – a nulladik sorban, és még előtte hosszan, már kiordította magát:
s végül lerogyva, láztól elcsigázva,
megrészegülten és egész betelten,
kimondhatatlan, állati örömmel
üvölteni.
Nem Kosztolányi az, aki az üvöltésről, kiáltásról, ordításról szükségképpen elsőnek jut eszünkbe, pedig a „Szájtátva álltam / s a boldogságtól föl-fölkiabáltam” nem csak a végső évek emberi alapállását foglalja össze. Hiszen már az Úgy írom, néked, kisfiam, e verset… utolsó versszakában is ezt olvashatjuk: „halál helyett kiáltsd ujjongva, élet”. A Magánbeszédet főleg a befejezése miatt szokás idézni, ahol a vers úgy enyészik leheletté, romlik semmivé, hogy az utolsó szavai már alig hallhatók: „De megvesztem azért, mi elveszendő, / imádtam én a legtöbbet, mi széthull / s romlandóbb, mint a málna, vagy a hal.” De az elnémulás előtt, a vers közepén az „eszelős gyűjtő, felsült, rossz üzletember, nagyralátó fajankó” még ezt mondja: „Mostan természetesen kiabálok”. És ha más is ennek a kiabálásnak és a Hajnali részegségének az intonációja, a kiváltója mégis ugyanaz: a hirtelen léttapasztalat. Pontosabban a Magánbeszédben ennek a megélt léttapasztalatnak a keveslése késztet kiabálásra, míg a Hajnali részegség azt mondja – a hangsúllyal az első szón: „most világolt föl értelme ennek a régi nagy titoknak” –, hogy élni sose késő. Az Utolsó kiáltásról vagy a Harsány kiáltások tavaszi reggel futamairól most ne beszéljünk, ahogy a Számadásról se, amely szép, József Attila-i kopárságú kezdete után –„ Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, / nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van – / boldog akartál lenni és hiába, / hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan” – a végén legfeljebb a valódit mondja, vagy inkább csak a szépet, de biztosan nem, a Kosztolányi-vers saját értékbecslése szerint sem az igazat: „Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog”.
Az Ordítás az erdőben… így kezdődik: „Uram, irgalmazz! Add nekem kegyed! / Elmúlt megint egy év a régi csendben! / De most fölordítok egyszerre! Negyven!” Érdekes, hogy ez a „negyven” az ordítás fortissimója nélkül fájdalmasabban szól abban a versben (Ha negyvenéves), amelyet Halász Gábor elsőként idézett ugyan az Összegyűjtött költeményekről szóló, összesen hat versből idéző kritikájában,[13] de inkább csak az utóbbi tíz években vált olvasottabbá a kevésbé formásra alakított Kosztolányi-versekre is fogékony közönség körében:[14]
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltünődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
Ezt a tizenöt sort akár a legrövidebb félhosszú versnek is tarthatjuk: az olvasó megszólítása (a vers nem ad rá okot, hogy ne halljuk önmegszólításnak is), az éjszakai jelenetezés, az egyáltalán nem gyors elintézést ígérő kezdet, a hálószobától a csillagokig terjedő, legnagyobb távlatok hirtelen váltogatása,[15] a befejezés csattanó nélkülisége és még sok minden köti bele – csekély nyomtatott terjedelmének következtében mondhatni észrevétlenül – a félhosszú versek nyalábjába. A terjedelemre is félhosszú versek plasztikus frízei között olyan, mint egy odavetett tollrajz.
Sajátos egyensúlyi állapot képződik meg a szemünk előtt („Ez a forduló az, mikor az életed új útra tér”), amelyben nem a hiány, az üresség hagyja a nullán állni a mérleg nyelvét, hanem mintha arról lenne szó, hogy – akár a nyugalomban lévő test esetében – az együtt ható nem csekély erők egy pillanatra kioltanák egymást: „Még bús se vagy”. Füst Milán Magányos lovas című versében van hasonló energiák – „a néma mozgalom” – fókuszában, vagy ott a középponttól mégis inkább távolabb rajzolva, az „Arany Partok” „fanyar”, „sárga táj”-ára ért alak: „És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan”.
Básti Juli minden szentimentalizmustól mentes előadása[16] nagyon jól adja vissza ezt a különös egyensúlyt, amely még csak nem is baljós. „Ez a forduló az, / mikor az életed” – épp csak egy kis szünetet kapunk itt az „új út” előtt. Csak a – Hajnali részegség-gel összevetve, de önmagban is – elképesztő sűrűségű csillagcsodálós mondatban, annak is inkább csak az első szavaiban van némi fény, de sem igazi világosság, hanem olyan, mint egy monokróm, sötét akvarellen a sok szürke és fekete között az üresen hagyott papír világító fehérsége. És talán tényleg van ebben a versben valami sötét akvarelszerűség, ahogyan például az utca félhosszú versekben oly gyakran visszatérő zaját sem írja le, hanem a vízfesték egyszeri, végleges felhordhatóságának és javíthatatlanságának tudatában éppen csak megemlíti, foltszerűen. Básti Juli előadásának egyik megvilágító erejű részlete a következő sor – „Minden zajról tudod, hogy mit jelent” – amelyben minden egyes szóra külön, súlyos nyomaték esik. „Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes”, illetve – és ekkor derül ki (hiszen az élet éppen most tér új útra), hogy az egyensúly pillanata elmúlt – „Majdnem nyugodt.” A következő sóhaj mintha az új útra kelésnek szólna, a vers iróniája, hogy ez éppen valaminek a folytatásával – méghozzá éppen az alváséval – veszi kezdetét: „A fal felé fordulsz. Megint elalszol.” Az alvás tehát nem a vége, hanem a kezdete valaminek: ezért nem kell a mondat végén levinni a hangsúlyt.
__________________________________
[1] Tandori Dezső 1981, Az erősebb lét közelében, 26.
[2] Tandori 1981, 9.
[3] Tandori 1981, 139.
[4] Tandori 1981, 155.
[5] Tandori 1981, 79.: „Az éjszaka (tehát a napszak) is alkalmasabb közege a vallomásnak.”
[6] Tandori 1981, 54: „érdeklődésünk az ilyen jellegű költeményeknek szól itt; amelyek külső formájukra is hosszabbak az átlag dalnál, vagy bonyolultabb építkezésűek az egyenesvonalú vagy indázó »füzérnél«).”
[7] Tandori 1981, 8., 16., 165., 224.
[8] Tandori Dezső 1991, Kosztolányi Dezső (Az élhető líra III.), It 71(21), 23.
[9] Vas István 1987b, Mit nehéz fordítani = Vas István 1987a, Igen is, nem is, Budapest, 173–1754.
[10] Bojtár Endre felismerését ismerteti Veres András, Kosztolányi Ady-komplexuma – Filológiai regény, Bp., 2012. 123.
[11] Tandori 1981, 15–16.
[12] Tandori 1981, 107–108. Borbély András az ÚjNautilus honlapján egy 2013. nov. 17-ére datált szép bejegyzésben bontja ki a két – „a térhez” mindkét esetben „létállapotot kapcsoló” – vers motivikus, sőt mélyebb rokonságát, aminek értékét alig csökkenti, hogy nem tesz utalást Tandori felfedezésszerű gondolatmenetére. (http://ujnautilus.info/babits-mihaly-vilagossag-udvara-borbely-andras-jegyzetevel, 2017. dec. 19-i állapot.)
[13] Halász Gábor 1935: Az ötvenéves költő, Nyugat 28, 495
[14] Borbély Szilárd húsz éve még az Élet és Irodalom kimondottan „kevésbé ismert” versek felfedezésére indított Visszanéző rovatában elemezte a verset: Borbély Szilárd, Ha Kosztolányi…, ÉS 1998 augusztus 28., 23. Németh G. Béla a kilencvenes évek közepe táján egy pécsi egyetemisták előtt tartott előadásában az egyik hallgatójának „egykorú jegyzetei” szerint „rémületesen nagy vers”-nek nevezte. Halmai Tamás 2000, „Ha félsz, a másvilágba írj át”. Versnyelv és világkép a Kosztolányi-líra utolsó szakaszában, Prae, 3–4, 149–75. A Korunk a 2000-es évek elején számos írót megszavaztatott a huszadik század tíz legszebb versének ügyében, Kukorelly Endre listáján Kosztolányi az ötödik, méghozzá nem is egy, hanem tíz verssel, amelyek egyike a Ha negyvenéves: Kukorelly Endre, 10 (Vagy majdnem) kedvenXc versem a 20. századból = Csörsz Rumen István – Hegedüs Béla – Vaderna Gábor – Ambrus Judit – Bárány Tibor (szerk.) 2009, Margonauták – Írások Margócsy István 60. születésnapjára, Budapest, 670–671 = Kukorelly Endre, 2016, Porcelánbolt – Kedvenxcekről – Olvasókönyv, Budapest, 19–21.
[15] Tandori írja Radnóti Levél a hitveshez című versével kapcsolatban (Tandori 1981, 221): „a tulajdonképpeni rövid vers az emberi sors »nyitottságából« táplálkozva (a végsőből) bemérhetetlen távlatúvá nyílik”.
[16] https://www.youtube.com/watch?v=P4ti7kbpkLk (2017. dec. 19-i állapot.)