„Sohasem érkezni meg sehova, azonnal indulni, ki se csomagolni. Csak pipálni, pipálni kifelé a füzetből az egyes tételeket. Amikor mind elfogy, akkor vajon mi lesz? Ki maradok, amikor kiürül a leltár? És minek is?” — Antal Balázs naplóbejegyzését idézem másfél hónappal ezelőttről, amikor már épp nagyon közel vagyok ahhoz, hogy kimondhassam, kész az egész, persze ez így pontatlan, csak annyi történt (történik még épp egy rövid ideig), hogy a végére érek a listának, kipipálvák a tételek.
Mint az már tudott, pár héten belül megszűnök szerkesztőként működni (bár meglehet, patetikusan hangozhat, mégis úgy érzem, a létezni pontosabb lenne itt), addig viszont megjelenik még az idei utolsó Műút-szám, illetve a Műút-könyvek sorozatában — Antal Balázs Vad című friss verseskötete (melyről amúgy épp előző naplóbejegyzésemben írtam) mellett — Palágyi Ildikó Brigitta Ha belefulladsz, megöllek című kisregénye és Demus Gábor Egy gang sarkából című verseskönyve; az itt látható két kép ezek borítóiról való. (Valamint szintén szerkesztésemben feLugossy László új kötete a MissionArt Galéria gondozásában lát napvilágot hamarosan.)
E bejegyzés címe már szeptember eleje, a kilépésről, az ún. irodalmi közéletből való kettőt hátralépésről szóló döntésem óta megvolt, bár akkor azt hittem, egy Babits-átirat lesz, ki bír csak minek-kinek a kije-mije lenni, aztán inkább elengedtem (ezt is), mert „a gyomrom szeretném kivenni és valahol otthagyni” — hogy ismét Balázst idézzem, ezúttal a múlt heti naplóját.
„Egyszer minden feladat véget ér, és akkor abból kéne élni, amit mellette elérni sikerült. Megtartani. Mert csak az maradhat. És ha az sincs, legvégül abból tudni meg, vajon jó helyen voltam-e. Az lesz a kései bizonyosság. Nem lehet előre sejteni belőle semmit. Vagy de. De nem akarom. Mert tudom, hogy van alku. És hogy megköttetett” — ez is tőle, a korábban említett bejegyzésből; van alku, megköttetett, ezt nagyon pontosan látom, ám én sem vagyok hajlandó a része lenni. S hogy ennyit idéztem eme utolsó naplómban Balázst, annak az is oka, hogy januártól már ő sem lesz a Műút szerkesztője — de erről talán ő fog majd még írni december végén.
„A magam részéről: a konzisztencia révén érzett reménytelenség. De a fene enné meg, tessék írnom, azért még!” — ez pedig már (megint) Tandori.
Köszönöm.
Csősztök.