friss műút

-ról, -ről

Váró Kata Anna

Váró Kata Anna

A Debreceni Egyetem adjunktusa. Film- és színházkritikus.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Film

Váró Kata Anna: Fő a változatosság
14. Jameson CineFest — Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál
2017. november 29.

A miskolci nemzetközi fesztivál immár 14 éves sikertörténete jól mutatja, hogy érdemes volt az internetes letöltések okozta forgalmazói válság kellős közepén mégiscsak a mozi mellett voksolni, és színvonalas, A-kategóriás fesztiválok szerkezetét koppintó, évről évre újabb kiegészítő programokkal gyarapodó filmfesztivált létrehozni, amit az eseménynek otthont adó vidéki nagyvároson túl a magyar filmes szakma, valamint a szaksajtó is magáénak érez. Bár a nemzetközi fesztiváltérképen még kicsiny pont a CineFest, hazai viszonylatban jelentős filmes esemény, amely versenyfelhozatalába és versenyen kívüli programjába egyaránt a világ legrangosabb fesztiváljainak kínálatából szemezget. Mivel röviddel a Velencei Mostra után Telluride-dal és az Oscar-verseny utolsó, és egyben legfontosabb állomásainak tekintett, Torontói Nemzetközi Filmfesztivállal egy időben zajlik, van olyan film, ami az említett fesztiválokkal azonos időben kerül a Miskolcra látogató közönség elé. Idén még le sem csillapodtak a velencei Lidón Darren Aronofsky anyám! (mother!) című filmje által gerjesztett kedélyek, a CineFest nézői a világpremier után pár nappal már saját maguk dönthették el, hogy mestermű-e, vagy zavaros művészi vízió a Requiem egy álomért (Requiem for a Dream, 2000) és a Fekete hattyú (Black Swan, 2010) rendezőjének legújabb alkotása. A lázálomnak tűnő, sokak számára zavaros alkotást valójában egy nagyon is kézenfekvő kulcsa: a Biblia, kezdve rögtön Mózes 1. könyvével, a Teremtés könyveivel, de megjelennek az anyámban! az özönvíz, a sáskajárás és a pusztulást hozó háborúk is, és a mindaz, amit a Földanya — mert mi másra is utalna a cím — a világ keletkezésétől fogva a testén hordozott. Az október közepén moziba kerülő alkotás a művészi és isteni teremtés (az angolban mindkettőre a „creation” szó használatos) összekapcsolása, az élet örök körforgása, az anyatermészet pusztulása és reményteli újjászületése.

Az idén 21 filmből álló CineFest versenyprogramban az anyám! volt a legfrissebb alkotás, de nem az egyetlen olyan, amely A-kategóriás nemzetközi filmfesztivál versenyprogramjában mutatkozott be. A cannes-i versenyprogramból érkezett a New York-i alkotópáros, Ben és Joshua Safdie remekbe szabott gengszterfilmje, a Jólét (Good Time), amelyben egy balul elsült bankrablás után Constantin Nikas (Robert Pattinson) megpróbálja a rablás során megsérült, szellemi fogyatékos bátyját (Ben Safdie) kiszabadítani a rendőrség felügyelete alól, ám az események egyre jobban kicsúsznak az irányítása alól. Az őrült éjszaka története az idei cannes-i verseny egyik legmaradandóbb zsánerfilmes élményét hozta, amiben az Alkonyattal világsztárrá vált Pattinson végre komoly színészi feladatot kapott. Nem kis várakozás előzte meg a Vakító napfényben (A Bigger Splash) rendezőjének, Luca Guadagninónak a legújabb alkotását, a Szólíts a nevedent (Call Me by Your Name). A meleg románc a legjelentősebb amerikai függetlenfilmes fesztiválon, a Sundance-en debütált, és azóta is szinte kizárólag szuperlatívuszokban nyilatkoznak róla a kritikusok. A Szólíts a neveden a nyolcvanas évek elején Olaszországban nyaraló, tehetős zsidó értelmiségi család házába invitálja a nézőt. A család tinédzser fia, Elio (Timothée Chalamet) és az Elio apjához (Michael Stuhlbarg) érkező fiatal amerikai kutató, Oliver (Armie Hammer) között szövődik a nyár folyamán gyöngéd szerelem. André Aciman azonos című regényének forgatókönyv-változatát az a James Ivory jegyzi, aki Ismail Merchant producerrel együtt számos kosztümös adaptációt rendezett, közöttük az E. M. Forster regényéből készült Maurice-t (1987), amely szintén egy fiatalember felnőtté válásának története, akinek saját szexuális vágyaival és azok megélésének lehetetlenségével kell szembenéznie. Bár sokáig úgy volt, hogy Guadagnino és Ivory együtt ülnek majd a rendezői székbe, a forgalmazó tartott tőle, hogy két dudás sok lenne egy csárdában, így a rutinos adaptációrendező Ivory megelégedett a forgatókönyv gondozásával, és a rendezést teljes egészében átengedte fiatalabb kollégájának. A CineFest idei versenyében egy másik hasonló témájú, de a férfiak közötti szerelemet sokkal explicitebb módon ábrázoló alkotás is helyet kapott Francis Lee rendezésében. Az Isten országa (God’s Own Country) egy angol farmer (Josh O’Connor) és egy romániai vendégmunkás (Alec Secareanu) története, háttérben a vidéki Angliával, a farmerélet nehézségeivel és a kelet-európai vendégmunkások kiszolgáltatott helyzetével, akiknek még a legkeményebb fizikai munka és a legmostohább körülmények is jobb megélhetést biztosítanak a szigetországban, mint odahaza a végzettségüknek vagy szakértelmüknek megfelelő állás. A bevándorlók, sőt a menekültek helyzete is előkerül Jonas Carpignano A ciámbra című filmjében, ahol a különböző etnikumú csoportok egymástól elkülönülve, de mégis valamifajta sorsközösségben osztoznak a szegénységgel szemben és a megélhetésért folytatott küzdelemben a Calabriában élő cigány közösségel. A dokumentarista-realista stílusban forgatott film középpontjában egy tinédzser cigány fiú, Pio Amato (Pio Amato) áll, aki itt próbál boldogulni és mielőbb felnőtté válni, hogy végre megkötések nélkül járhassa a saját útját. Érdekes és sok esetben ismerős történet ez az olaszországi cigányság helyzetéről, de sajnos nem válik előnyére, hogy az elbeszélés egy kicsit széttartó, bizonyos epizódok feleslegesen elnyújtottnak tűnnek. Szintén ráfért volna egy jó dramaturg vagy egy kiadós forgatókönyv-fejlesztés az egyébként ígéretesnek hangzó, A bosszú angyalára (M. F. A.) is. A rape-revenge narratíva mindmáig az egyik legkedveltebb hollywoodi kaptafa, főleg mert nem tud nem aktuális lenni, különösképpen, mivel az Egyesült Államokban lassan már nincs olyan egyetemi kampusz, amely ne került volna be a híradóba ott elkövetett nemi erőszak miatt. Az erőszak, vagy inkább a bosszú, mint művészi kifejezésforma is érdekes felvetés, Natalia Leite filmje viszont nem tud élni az említettekből fakadó helyzeti előnyével, így a Noelle-t megformáló Francesca Eastwoodra marad, hogy mentse a menthetőt. Clint Eastwood lánya az idei CineFest egyik legnagyobb sztárvendége volt, akivel sajnos nem sikerült találkoznom, de a lelkes sajtóvisszhangokból ítélve jelenlétével kellőképp elvarázsolta a fesztivál közönségét és a sajtósokat is, akik így hajlamosak voltak megbocsátani neki ezt a nem éppen sikerült filmet.

A versenyprogram sokszínűségét dicséri, hogy a legkülönbözőbb műfajú és stílusú filmek kaptak itt helyet. Olyannyira színes és szerteágazó a válogatás, hogy nehéz lenne benne trendeket felfedezni, sokkal inkább az a törekvés látszik, hogy a változatosságot — legyen az műfaji, geográfiai vagy tematikai — helyezze előtérbe. Ennek jegyében a kortárs problémákkal foglalkozó filmek mellett nem hiányozhattak a kosztümös alkotások sem a kínálatból. A brit filmgyártásban mindig is meghatározónak számító kosztümös filmek, legyenek azok adaptációk vagy történelmi filmek, több nagy sikerhullámot megértek a szigetország filmgyártásának kezdete óta, és számos változáson mentek keresztül, népszerűségük viszont a kezdetektől fogva jóformán változatlan maradt. A brit kosztümös irodalmi adaptációkat William Oldroyd Lady Macbeth című filmje képviselte a versenyprogramban, mely egy 19. századi orosz regényt, Nyikolaj Leszkov Kisvárosi Macbethjét (angol nyelven Lady Macbeth of the Mtsensk District-jeként vált nemzetközileg híressé) ültette át a kor vidéki Angliájára. Leszkov története a nők kiszolgáltatott helyzetéről már sok művészt megihletett: Sosztakovics operát komponált belőle, de született balett változata is, Andrzej Wajda pedig Kisvárosi Lady Macbeth (Sibirska Ledi Magbet, 1962) címen vitte vászonra. Oldroyd adaptációjának legnagyobb erénye, ahogy az őt körülvevő ridegséget ábrázolja, amely mindörökre megváltoztatja a fiatalon érdekből férjhez adott hősnő (az év szigetországi felfedezettjének tartott Florence Pugh) életét. A Lady Macbeth nem a nosztalgiát ébresztő vidéki Anglia románca, sokkal inkább a zord vidéken feltörő szenvedélyek és gyilkos ösztönök kegyetlen világa, mint ahogy azt a filmmel sok mindenben hasonlóságot mutató Andrea Arnold-féle Üvöltő szelek (Wuthering Heights, 2011) alapján készült adaptációban is láthattuk. Teljesen más volt a hangneme és az ábrázolásmódja a zárófilmként vetített, azóta a mozikat is megjárt Viktória kiránynő és Abdulnak (Victoria and Abdul), amely sokkal inkább illeszkedik a David Lean-féle Út Indiába (A Passage to India, 1984) vagy a Hőség és por (Heat and Dust, James Ivory, 1983) által képviselt gyarmatábrázolásba. Stephen Frears filmje valós történeten alapul, és helyenként még élvezhetőnek is mondható, de mind megközelítésében, mind finom utalásaiban és fanyar humorában messze elmarad attól, amit az író-rendező A kiránynőben (The Queen) vászonra vitt. Ha Judi Dench, aki immáron második alkalommal bújt Viktória királynő bőrébe — először 1997-ben a Botrány a birodalomban (Mrs. Brown, rendező: John Madden) című filmben —, nem lenne ilyen lenyűgöző színésznő, a film méltán kaphatná a „sleeper”, azaz „altató” jelzőt.

Kosztümös, de nem adaptáció a kegyetlenségével sokakat elborzasztó, hamarosan a magyar mozikban is látható Megtorlás (Brimstone) című versenyfilm. A Martin Koolhoven által írt és rendezett western/thriller nem a vadnyugati hősök világát, hanem a vadnyugat kegyetlenebb, az első telepesek vallási fanatizmusa által meghatározott miliőjét mutatja. A film tanúsága szerint a bigott vallásosság és a puritanizmus álcája mögé rejtett beteges hajlamok a vadnyugat törvénytelenségében szabadon burjánzhattak. Az érdekes történetvezetésű, ám túlságosan hosszú és gyakorta már-már a nézhetetlenség határát súrolóan brutális Brimstone esetében azt kívánom, több jelenetét bárcsak sose láttam volna. Az egyetlen, ami megérte a szenvedést, az Guy Pearce, aki vérfagyasztóan zseniális a perverz és szadista tiszteletes szerepében, de az általa üldözött néma szülésznőt alakító Dakota Fanning is hasonlóképpen remekel Martin Koolhoven filmjében.

A mexikói Michel Franco April lánya (Las Hijas de Abril/April’s Daughter) című filmje egy tizenhét évesen teherbe esett lány, Valeria (Valeria Becerril) története, aki testvérével és szerelmével él a tengerparti házukban, mígnem anyja (Emma Suárez) Valeria nővérének, Clarának (Joanna Larequi) a hívására haza nem jön, hogy „segítsen” megesett lányának. Ez a segítség azonban hamarosan egyik lánynak sem lesz kedvére, főleg nem Valériának, aki kétségbeesve próbálja helyreállítani saját korábbi, idilli életét szerelmével és a kisbabájával. A mexikói film nem érdektelen ugyan, de nem is tartozott a versenyprogram krémjébe, nem úgy, mint orosz versenytársa, a Szívritmuszavarok (Arrhythmia) Boris Khlebnikov rendezésében. Utóbbi kíméletlenül őszintén beszél a mai orosz mentősök életéről, a fiatal orvosok helyzetéről, a rájuk nehezedő nyomásról és az ennek következtében egyre többeknél problémát jelentő alkoholizmusról és magánéleti problémákról. Khlebnikov filmje Oleg (Aleksandr Yatsenko) és Katya (Irina Gorbacheva) párkapcsolatának nehézségei mellett alapos betekintést nyújt a mentőorvosok mindennapjaiba és az egészségügy helyzetébe, ahogy azt néhány évvel korábban a román Cristi Puiu tette a Lăzărescu úr halála (Moartea domnului Lăzărescu, 2005) című alkotásában.

Idei miskolci tartózkodásom igencsak rövidre sikerült, így külön öröm volt számomra, hogy Ruben Östlund A négyzet (The Square) című, idén Cannes-ban aranypálmával kitüntetett alkotását már láthattam májusban a Croisette-en. Kimaradt viszont Bruno Dumondt-nak a Jeannette: Jeanne D’arc gyermekkora (Jeannette, l’enfance de Jeanne d’Arc/ Jeannette:  The Childhood of Joan of Arc) című musicalje, a CineFest fődíjával jutalmazott Western Valeska Grisebach rendezésében vagy a Pedro Pinho által rendezett, szintén díjazott portugál alkotás, A zérus gyár (A Fábrica de nada / The Nothing Factory).

Megjelent a Műút 2017063-as számában

Szólj hozzá!