A kegyetlen tengerfenék (3. rész)

„Nincs út a férfiúsághoz. A férfiúság az út” — idézi mottóként Nagypál István Richard Rohr-t Keserűmandula című novellája elején. Ez a felismerés, illetve megcélzott norma azonban nemcsak az említett novella egyik központi elve, hanem Nagypál A fiúkról című kötetében is meghatározó szerepet játszik. Ez a kötet első látásra a költői kommentár műfaját sugalmazza, hiszen a három egységre bomló mű (Demián; Arne; Törless) három regény (Herman Hesse: Demián; Siegfried Lenz: Arne hagyatéka és Robert Musil: Törless iskolaévei) központi alakja köré szerveződve fürkészi az önformálás, az identitáskeresés, az agresszió és a gyöngédség viszonyrendszereit. Az értelmezéstriptichon elvét azonban el kell vetnünk: e szövegek nem megvilágosítani vagy árnyalni készülnek egy architextust, hanem hálózatszerűen továbbszövik, motivikus szálakon indulva tévútra viszik vagy tovább terelik a regényírók által érvényesített beszédmód karakterjegyeit vagy motívumait. Az összeolvasás termékeny lehet ugyan, de sokkal inkább elbizonytalanít, mint megerősít. Ez a leginkább nem is a motívumrendszer vagy egy-egy szólam párbeszédképességén múlik, hanem azon a narratív bizonytalanságon, mely rendszerint nyitva hagyja például a nemiség vagy a karakter behatárolhatóságának kérdéseit. A szöveg ilyen irányú semlegesítése viszont a szöveg mozgékonyságát és az értelmezhetőség olvasati dinamikáját nagyban növelheti.

5. Miért vagyok kíváncsi és utálatos? (Nagypál István Törless-ciklusa)

„Nincs út a férfiúsághoz. A férfiúság az út” — idézi mottóként Nagypál István Richard Rohr-t Keserűmandula című novellája elején.[1] Ez a felismerés, illetve megcélzott norma azonban nemcsak az említett novella egyik központi elve, hanem Nagypál A fiúkról című kötetében is meghatározó szerepet játszik.[2] Ez a kötet első látásra a költői kommentár műfaját sugalmazza, hiszen a három egységre bomló mű (Demián; Arne; Törless) három regény (Herman Hesse: Demián; Siegfried Lenz: Arne hagyatéka és Robert Musil: Törless iskolaévei) központi alakja köré szerveződve fürkészi az önformálás, az identitáskeresés, az agresszió és a gyöngédség viszonyrendszereit. Az értelmezéstriptichon elvét azonban el kell vetnünk: e szövegek nem megvilágosítani vagy árnyalni készülnek egy architextust, hanem hálózatszerűen továbbszövik, motivikus szálakon indulva tévútra viszik vagy tovább terelik a regényírók által érvényesített beszédmód karakterjegyeit vagy motívumait. Az összeolvasás termékeny lehet ugyan, de sokkal inkább elbizonytalanít, mint megerősít. Ez a leginkább nem is a motívumrendszer vagy egy-egy szólam párbeszédképességén múlik, hanem azon a narratív bizonytalanságon, mely rendszerint nyitva hagyja például a nemiség vagy a karakter behatárolhatóságának kérdéseit. A szöveg ilyen irányú semlegesítése viszont a szöveg mozgékonyságát és az értelmezhetőség olvasati dinamikáját nagyban növelheti.

Szöllősi Barnabás így jellemzi a kötet harmadik, Törless-ciklusát: „A kötet legsikerültebb része sajnos egyben a legrövidebb is. A katonaiskola kegyetlenségei helyett Törless neve a fiúk egymásrautaltságát reprezentálja. Összezárt hálótársak intim pillanatai sorakoznak ebben a ciklusban: ügyetlen, kamaszos próbálkozások a fiúszerelemre. Nagypál hangsúlyosabban idézi meg Saint-Exupéry kis hercegének elemi szelídségét, mint Musilt, ám ez is inkább véletlenül talált kép (Törless utazik), amely nem szervesen épül bele a szövegekbe, hanem kitett szerzői koncepcióként vonul rajtuk végig.”[3]

A 12 elemű Törless-sorozat egy megérkezési jelenettel indul („a vonatról leszállsz”), és egy intim („az ágyad szélén ültél”) jelenettel zárul: a „furcsa hely” meghódításának traumákkal teli útját dokumentáló sorozat stációkra bomlik, melyek azonos verstani kiszerelést (4×4 soros versek) kapnak. Ez a verstani szögletesség, kockaszerűség egy virtuális sakktáblává alakítja a ciklus tereit, ahol sorsfordító játszmák játszódnak le. A fekete-fehér kockák mozaiktereit olykor a szöveg jelképisége is kirajzolja: s a fekete-fehér kontraszt szimbolizmusa is működik. A fehér a tisztaság képzetét, illetve illúzióját kelti, az ártatlanságét, például: „nyakadban fehér- / gallér, úgy nézel ki, mint aki / ministránsfiúnak készül”, máskor a beláthatatlan tér és az intimitás együttesére utal, miközben erotikus színezetet is nyer: „Nézlek, Törless, ahogy vizsgálod / a vakító fehérséget, miközben a / lepedődbe kapaszkodsz, jó lenne / megfogni most a hideg lábadat”.  A papír és a létezés közös fehérségének feltöltése analóg struktúraként értelmeződik. Az explicit módon alig megjelenő fekete ellenben a csábítás, a szeretet bizarr magánrítusaihoz tartozik: „Aztán cukrot, azt a feketét osztogatta / nagyapád a templom fala mellett”. A fekete-fehér ritmikája a Törless kényszere című versben a legerőteljesebb: „A csuklódnak ütögeted a lámpád, mert / fénye hol kihuny, hol pedig felvillan”. Ebben a villogós, hol fényes, hol sötét térben a játék válik kardinálissá, mint a létezés modellálásának eszköze, a férfiasság demonstrálásának terepe. Nagypál sorozata két hang játszmája: a fehér hangé és a feketéé, Törlessé és cimborájáé, osztálytársáé, szeretőjéé. De ennél radikálisabb szereposztás is elképzelhető a megidézett Musil-mottó jegyében: „S mint a szerelmesek egymással, úgy mentem én át önmagammal a poklon”. Ebben az értelemben az én és önnön tükörképe, vagy árnyképe (a fekete és fehér) diskurál egymással. Ez az egymásba vetülés, tükörképszerűség, mellérendelődés a sorozatot igen otthonossá teszi a meleg diskurzus költői artikulációiban.

Törless bőröndjével kapcsolatban hangzik el a következő gondolat: „lenyelte / a földgömb felét. Ott most sötét van. / Most engem is próbálsz beetetni. / Mondtam neked, biztosan nem kígyó / vagy kalap, ezt mondd a hercegnek”. Ez a Saint-Exupéry-féle kisherceg-motívum azért válik jelentőssé, mert az értelmezés problematizálására irányítja a figyelmet: a látszat és a valóság ellentéte helyett a fikció megragadhatóságának ellehetetlenülésére az írás, a művészet aktusában. A „próbálsz beetetni” frappáns szójátéka pedig a későbbiek során érzéki töltetet is nyer: a vágy alaktalansága a kalaphoz és az elefántot nyelt kígyó vagylagos megjelenítéséhez és értelmezéséhez hasonló verstárgyat kreál. A kis herceg ugyanakkor rájátszik Musil iskolájának társadalmi környezetére is, mely például a Törless szorítása című versben jut érvényhez. Ugyanitt jelenik meg ismételten a kalap motívuma is, immár egészen más kontextusban: „szeretnél játszani majd, / kihúzni a kalapból / a »lefekszem veled« cetlit”. Szöllősivel ellentétben tehát A kis herceg motívumrendszerét én nem látom esetlegesnek vagy szervidegennek.

A csigalépcső spirálszerűsége („a lépcső köréd csavarodik”) és a kiálló szegecsek a gerinc vagy a DNS-struktúráit idézhetik: Nagypál számára a tér a legtöbbször magán a testen keresztül látszik. A Törless elbújik című vers tere is végeredményben a testre irányuló érzékiség terét képezi meg: a rejtőzés, vagy elbújás (a coming out törvényszerű ellentéte) az intim egymásra találásban oldódik fel, abban a tükörpozícióban, melyben a két fiútest saját azonosságára ismer: „Aztán / megfogod a nadrágom szárát, lehúzod / a kezem. Hozzád bújva látok mindent”. Nagypál költői nyelvének finomságait jelzi a bújás kétértelműségének frappáns érzékeltetése: a vers dramaturgiája az elbújástól a hozzábújásig tartó grammatikai moduláció rajza mentén érvényesül. A szöveg banánhéj-struktúrája („Látom, most elbújsz — hozzád bújva látok mindent”) a chiazmus modifikált (kontrasztív) változatán alapszik, ahogy a fiúk egymás iránti vágyát és vágymegnyilvánulását is jól modellálhatja ez az alakzat. Ez a meleg költészet képiségére olyannyira jellemző alakzat a finom modifikációt és az azonosságot éppúgy magában hordozza.

A Törless kitalálja című versben szegre felszúrt levél, illetve fehér galléros ministránsfiú a szakralitás auráját is bevonja az értelmezésbe: a szöveg testének szöggel való átlyukasztása („valami levélfélét / húztál elő, a zsebedből, nézted, / a szegre felakasztottad, újra / nézted az átszúrt betűket”) a test mártíriumára céloz. A nyitóvers cirkuszi plakátján lévő elefánt fejébe vert szögek nyilvános képe itt az intim, a szövegbe zárt létezés traumájával kerül párhuzamba. A csokinyúl majszolása viszont a húsvét profán ellenképét villantja fel: a szent test és az írás „elpusztítása” groteszk színezetet nyer.

A homoszociális térben kibomló erotikus-érzelmi játszmák lélektanáról írt Törless kérdése című szöveg a vágy mintázatainak bonyolult rajzolatait tárja elénk:

Miért vagyok kíváncsi és utálatos?
Lefekszem vele is az ágyban, meg-
kérdezi, jól csinálja, tetszik nekem?

Ilyenkor a radiátorra támaszkodom,
és számolom a lehullt dióleveleket
az ablakból, ahogy a perceket vele.
Lemerül az elemlámpája, néz engem.

Aztán az ágy alá rúgott szőnyeget
szorongatom, ahogy most kezedet.

A játszmák nem mindig nyernek bonyolult pszichodramatikus mélységet, nem mindig nyitnak örvényt, a legtöbbször megmaradnak puszta fiziológiai cselekményekként, részeként annak a játéknak, mely az ártatlanság vagy a pótcselekvés illúziójára épül, miközben a test kiszolgáltatottjává válik ennek a játszadozásnak, kényszeres függőségbe kerül a stratégiai lehetőségek korlátozottsága ellenére. A játszma annál izgatóbb, minél nehezebben megvalósítható a játék maga, vagy minél igényesebb retorikát, jelrendszert kell kimunkálni ahhoz, hogy az ártatlanság és az integritás maszkulin ideálja megőrződjön. Ennek a retorikának az olvasó szemszögéből kifejezetten humoros aspektusai vannak:

Ágyam fölé hajolsz, miközben lehunyt
szemmel próbálok pihenni, suttogva
kérdezed tőlem, van-e kedvem csinálni
affélét a paplan alatt? Sátorozni szeretnél.

Az „afféle” egyszerre válik a megnevezhetetlenség és egyszerre a metaforikus megnevezés igényének kódjává. Az aktus maga a rejtőzés, a sötét oldal tereiben realizálódhat, kívül a látható világon: nincs közvetlen vizualitása, csak burka. A lét maga is „kolostorba” kényszerül a Törless nyugalma című versben, ám itt a térről való megfeledkezés egy természetes gesztus váratlan megjelenéséhez vezet: „Mégis szeretsz / Törless, a pad végére leülök, meg- / fogom a lábadat, megmasszírozom. / Aztán nehezen a támlába vésem a / nevünket, elfelejtve a kolostort”. A titok alternatív nyilvánosságra hozásának ez a természetes kényszere ellentétes Törless fehér papírfecnijeinek terével, melyet „szüntelenül teleír” a titkaival. Ez a versciklus is ilyen kettős természetű: a titokra épül, de a titok tarthatatlanságára is. A kötet két másik sorozatában is számos a nemiség, a homoerotika vonatkozásrendszerét érintő elem van, de a Törless-sorozat koncentrált testpoétikájával ezek az egyébként szintén jelentős szövegkonglomerátumok nem veszik fel a versenyt.

 

6. Más nóta

Kiss Judit Ágnes Két magyaros nóta című versének második része (Más nóta) már a címében is utal a másság tematizálásának igényére. Az autoritatív én groteszk magabiztossága bizonytalanul lebeg az agresszió és az elkeseredett kifakadás retorikai csapdái fölött: „Az a sok mélymagyar? ki az? / Én szartam a spanyolviaszt!” Ebbe a dackonstellációba illeszkedik a leszbikus szféra megidézése is:

Meleg nyárban tudjuk jól, hogy megy ez,
Gyermekemnek juszt is két anyja lesz!
Apának meg jöhet bárki,
Másságomat tolerálni.[4]

Kiss plasztikusan kezeli a nyelvi regiszterek beszédmódmegidéző gesztusait: a meleg jelző a cím más jelzőjével közös értelmezési horizontba kerülve a homotematika terepére vezeti át a verset, mely az emancipációs törekvések, a tolerancia, a családvállalás teljes problématömkelegét zúdítja az olvasóra. A szubkulturális lét emancipációs gesztusainak dacos önmegvalósításba való átfordítása tragikomikus színezetet nyer az utolsó strófában:

Ha nem tetszik, amit itthon teszek,
Fejlettebb országban boldog leszek.
Píszí, love, szeretet,
Hányjunk romakereket!

A költemény kijátssza a nyelvhasználati korrektség sterilitásának ideálját, és a folyamatos önkorrekció beteges torzulásait rögzíti. A természetes nyelvi megnyilvánulás jogossága minden dac ellenére a sérülékenység lehetőségeit is megidézi. A „romakerék” hányása egy rigmus zárlatába illesztve azt a permanens logikai, nyelvi, társadalmi átpördülést is jelzi, mely a látszatproblémák ellen fellépő agresszió vagy valamilyen fokú tolerancia váltakozásait mutatja fel. A környezetváltás, a léttér megválasztása és a boldogság hitének naiv automatizmusa egyszerre vállalás és feladás.

Az Édes hazám című antológia ugyancsak tartalmazza Gerevich András Verjen a sors keze[5] című, a homofóbia természetét leleplező költeményét, mely szintén a jelentéselcsúszásokkal játszik. A Gay Pride-ellenes tüntetés jelszava „A buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána!” idillbe fordul át („Meztelenül beugrom úszni a Dunába”), sőt, a hazatalálás szinte szakrális rítussá válik: „A nyári nap mossa tisztára testemet. / Itt vagyok otthon.” A Dunában való otthonra lelés záróképe kisiklatja az agressziót, a nyelvbe transzformált düh elviselhetetlen primitivizmusát.

 


[1] Nagypál István: Keserűmandula = Ne légy láthatatlan, szerk.: Sós Dóra, Queer Kiadó, Budapest, 2012, 67.

[2] Nagypál István: A fiúkról, JAK–PRAE.HU, Budapest, 2012.

[3] Szöllősi Barnabás: Nagypál István: A fiúkról, Magyar Narancs, 2012. december 6., 45.

[4] Édes hazám. Kortárs közéleti versek, szerk.: Bárány Tibor, Magvető, Budapest, 2012, 114–115. A versidézet helye: 115.

[5] Uo., 303.