Ne turkáld az ételt,

                                     a nézéséből tudom,
hiába bólogat lassan, egyenletes ütemben
némán velem szemben, ismerem mondatait.
Amit mesélek, arra általában lesüt, hallgat.
Jó, te tudod… Ismerem a folyamot, ami beáll
ilyenkor. Hártyás csöndjének elég egy repedés,
mélyén a sodrása állhatatlan. Egy utcára tőlünk,
a körúton elhalad valami nagy. Teherautó vagy
betonkeverő lehet. Mint puha, vak falakban
a gerendák reszketése, mely átsugárzik testen,
kisded álmokon, és arra riaszt gyerekként, hogy
rezeg a léc, föl-alá mellkasomból ez mormol.
A hangalak egy fekete lyuk, ha kitátom a szám,
elnyeli a szobát. A párnát meleg, ráncos oldalával
lefelé fordítom, a halántékon szűz hómező dereng,
a nyál is folytatja lassan, részvéttelen. A forgalomba
így remeg bele most a kirakatüveg, talpán a borospohár,
terített asztal fölött angyal inog, suhan át agyamon.
Emelem, kortyolok mindarra, hogy. Ha ritkán
személyesen is, általában közömbös tömegben.
Fussunk össze, mondjuk kedden, így szoktuk,
valahol a városban. Egyikünknek sem esik útba,
ahol tősgyökeresek vagyunk. Rémlik néha egy-egy
abból, mikor még otthon laktam. Tudok idézni szokást,
szólást, érzetet, mégis akár lekapott, túlhabzó pillanat,
mikor éjfélkor pezsgőt bontanak, és kattan a zár.
Mintha lecsapnák a villanyt, a vicc kihuny, pár év
és az estéből egyedül vihogásunk rögzült vonásai,
az emlékezet szabott, kilencszer tizenhármas
keretei közt. Így szemlélem egy ideje magunk.
Ha utazom hozzá, repülök. Nem szívesen hívjuk
vendégségnek, pedig. Ha ő jön, étterembe megyünk.
Aprólékosan szelem a húst, rágós. Figyelem, beszéd
közben villájáról egy kisebb rizscsomó visszahull,
hallom őrlőfogait. Lelkesen bólogatok neki, holott
magamban a magamét darálom ugyanúgy. Nem
tagadom, le se tagadhatjuk egymást. A csillár élesen,
közel, arcunkba vág, ha óvatlanul állunk fel. Tört-
fehér abroszon a desszertvilla megnyúlt, halvány
ágai. Mintha lenne még miről, ücsörgünk egy darabig.
Mesél. Hozzák a feketét, túl égett, keserű, hogy lehet
ezt szeretni?!  Mit mondhatnék, nekem sem ízlik
feltétlenül. Hogy lettünk mégis ennyire, mikor.
Van-e rá ige, mód, jó szó, bármi magaslat, ami
segít belátni. A földnyelv, amit laktam, fakó
hamu alatt, de fortyog szakadatlan.