friss műút

-ról, -ről

Havasréti József

Havasréti József

(1964) 1990­-ben diplomázott a pécsi egyetem bölcsészkarán, a PTE BTK médiatudományi tanszékének oktatója. Írásai, kötetei a magyar neoavantgárd kultúra története, a populáris kultúra műfajai, illetve a két világháború közötti magyar irodalomtörténet témaköreiben jelentek meg.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Havasréti József: Egy „felépített ember” naplója
(Király István: Napló 1956–1989. Magvető, 2017)
2017. október 23.

1.
A Kádár-korszak emblematikus irodalomtörténészének számító Király István naplóinak kiadása nem maradt visszhangtalan a nyilvánosságban. A közösségi médiában is sokat foglalkoztak vele, már az első komolyabb ismertetések megjelenése előtt. A viták nagyjából két probléma körül bontakoztak ki. Király pozíciója a népi–urbánus-vita erőterében („sötét antiszemita volt” versus „egyetlen antiszemita megjegyzés sincs a szövegben”), illetve irodalmi tevékenységének megítélése kapcsán. Utóbbi esetben leginkább Király oktatói munkája került előtérbe, a hozzászólások a „ma is abból élek, amit tanultam tőle”, illetve a „mindig a hátsó sorba ültem a teremben, hogy ne fröcsögjön rám a nyála” jellegű megjegyzések közötti skálán mozogtak. Mondhatnánk, hogy Fb-posztoktól ne is várjunk többet, de ezek a kitételek — úgy is, mint a „nép hangja” — arra utalnak, hogy Király érdemi aktualitása szinte a semmivel egyenlő, a hivatásos irodalomtörténészeket leszámítva azoknak mond valamit a neve, akiket tanított, vagy akik számára megmaradt irodalompolitikai mumusnak. Joggal mondhatjuk, hogy a napló megjelenéséig leginkább előítéletek és legendák formálták az utókor számára Király alakját. Életrajzának akár csak vázlatos ismertetésétől is eltekintenék itt, Babus Antal kiváló, noha itt-ott apologetikus felhangokat sem nélkülöző pályarajzát ajánlom az olvasóknak (Napló, 901–935), illetve nem foglalkozom a kiadás filológiai problémáival sem, melyek elsősorban a Király által angol nyelven írt bejegyzések magyarra fordításával és az eredeti angol szöveg elhagyásával kapcsolatosak.

2.
A naplóból jól kiderül, hogy Király közéleti-politikai tevékenységét különféle szintek és rétegek alkották, noha ezek többnyire szükségszerű átfedésben voltak egymással. Egyfelől Király a korszak jellegzetes, funkcióhalmozó csúcsértelmiségének típusát testesítette meg: egyetemi tanár, akadémikus, országgyűlési képviselő, lapfőszerkesztő, írószövetségi választmányi tag, a legkülönfélébb bizottságok tagja. Karrierje kívülről nézve irigylésre méltó, ennek fényében különösen visszatetsző az egész naplót átható panaszáradat és önsajnálat, a kisebbrendűségi komplexus számtalan megnyilvánulása. Még csak azt se mondhatjuk, hogy Király a társadalom legmélyéről vergődött fel a hatalomba (ami a kommunista elit esetében gyakran előfordult), ahol aztán feszélyezve kellett éreznie magát. Református — igaz, falusi — lelkészgyerek volt, a még nem szovjetizált Eötvös Collegiumban diplomázott, nyelveket beszélt, és így tovább.

Király — két pályatársa, a Petőfi-kutató Pándi Pál és a József Attila-kutató Szabolcsi Miklós mellett — meghatározó erővel alakította a korszak irodalompolitikáját, sőt, irodalmi közgondolkodását is: Ady-könyvei mellett politikai írásain, esszéin, vitacikkein, sőt, médiaszereplésein keresztül. Kezdetben egyértelműen Aczél fegyverhordozójaként tevékenykedett, majd, miután úgy érezte, hogy a kommunista kultúrpápa elhidegül tőle, és egyre inkább csak kihasználja, a hetvenes évek közepétől mindjobban vonzódni kezdett a magyar „sorskérdéseket” napirendre tűző narodnyik, noha az akkori hivatalosság határain belül tevékenykedő értelmiségi körhöz. A teljes képhez tartozik, hogy Királyt már korábban is foglalkoztatták ezek a problémák. Talán protestáns kulturális örökségétől sem függetlenül, valamint Révai József egyértelmű hatására mindig is valamiféle „hazafias” kommunizmus eszmekörében gondolkodott, ráadásul a narodnyik kör egyik vezéralakja, Czine Mihály a felfedezettje és sokáig bizalmas barátja volt. A naplóból kitűnik, hogy Király valójában innen is kiszorítottnak érezte magát, egyrészt túl szovjetbarátnak számított, másrészt — narodnyikként — nem volt, de nem is lehetett eléggé radikális. Nacionalistaként gondolkodott, de többnyire a hazafiság fogalmával fémjelezte saját ideológiáját. Mindez írásainak nyilvános megítélésébe is átszűrődött. Az őket követő heves viták arra utalnak, hogy az olvasók vették az üzenetet: vagy elítélték nacionalizmusát, vagy üdvözölték azt. A hazafiság címkéje alatt megfogalmazott gondolatai a legkülönfélébb módon érthető nacionalizmus rejtjelezett vagy kódolt manifesztációi voltak. A naplóból az is nyilvánvalóan kiderül, hogy — antiszemita Király ide vagy oda — idegenkedett Czine Mihály szűkebb körének arrogáns zsidógyűlöletétől is.

Újabb (harmadik) réteg a kamarillapolitika szintje. Ebben sok minden egymásra torlódott: kiváló kapcsolatai (mind kiváltságos társadalmi helyzete, mind családja, különösen felesége, Landler Mária révén) lehetővé tették, hogy belelásson egyes döntések megszületésének belső folyamatába, vagy (ritkábban) cselekvő részese is legyen e folyamatoknak. Itt említhető az Aczél György írásainak megszövegezésében betöltött bedolgozói szerepkör — bár Aczél nyilvánvalóan csak az irodalmi néger szerepét osztotta Királyra, ami rendkívüli módon bántotta őt, még 1980-ban is kesereg emiatt. (158, 166, 356–357, valamint 636) A kamarillapolitika területéhez tartozott az Aczél kegyeiért Pándi Pállal folytatott versengés is — erről különösen sok bejegyzés születik a hetvenes–nyolcvanas években. Ugyancsak itt említhető a naplóban nyomon követhető nagy mennyiségű politikai-társasági intrika, hírhordás, pletykaszövevény is.

Érdekes megfigyelni, hogy Király a napló tanúsága szerint voltaképp végig rosszul érezte magát az általa alakított vagy rá osztott szerepekben — ha csak nem feltételezzük, hogy majd ötven éven keresztül pusztán sajnáltatta magát (bár ebben is lehet valami). Korán kialakuló szociális érzékenysége, majd kommunista öntudata elidegenítette ifjúkori züllött, lumpoló életmódjától (éjszakázás, nők, szerencsejáték, ivászat). Felelős, a közösségért tenni kívánó emberré szeretett volna válni. De valami soha nem stimmelt.

Irodalomtörténészként mindig úgy érezte, hogy lebecsülik, olykor megmosolyogják — hol arrogáns, hol jóhiszemű, sőt, gyakran naiv — ideologikussága miatt. Mint Aczél György belső köréhez tartozó személy úgy érezte, Aczél csak kihasználja, valódi barátságát, szeretetét Király riválisának, Pándi Pálnak tartogatja. Országgyűlési képviselőként a közélet bohócának érezte magát; nagy terveket szőtt választókerülete érdekében, melyekből persze nem valósult meg semmi, képviselői fogadóóráit alig látogatták. Az Írószövetség vezetőségében úgy érezte, kinevetik, félreszorítják, elszigetelik. A vele kapcsolatos ellenérzések — hiszen épp funkcióhalmozó státuszából eredően számos nyilvános beszédet kellett tartania — részben sajátos előadásmódjának köszönhetőek. Tudatában volt felhevült, patetikus, harsogó, szószéki papolást idéző beszédstílusának, ez őt magát is zavarta, de nem tudott tenni ellene. (65, 232–233) Ha szűkebb társaságban elragadta a hév, ami igen gyakran megtörtént, ugyanúgy „szónokolt”, ami sokakban ellenszenvet keltett. Sok keserűséget okozott neki, hogy elterjedt róla — okkal vagy ok nélkül, erről később próbálok néhány észrevételt megfogalmazni —, hogy antiszemita. Lányai nyíltan tudtára adták, hogy jobb társaságban „ciki” Király István gyerekének lenni.

Sok tényleges sérelem is érte, a napló közel ezeroldalas szövegét olvasva mégsem mondhatunk mást — ha nem is helyes itt laikus lélektani ítéleteket hozni —, mint hogy Király István erősen paranoid alkatnak mutatkozik e feljegyzésekben. Ehhez hozzájárult mértéktelen hiúsága-sértettsége is, valamint egy sajátos szociokulturális faktor: a diktatúra árnyékvilágában működő kamarillapolitika közegében, a folyamatos hatalmi harc és intrika szövevényében szinte szükségszerűen fejődött ki benne az állandó gyanakvás, illetve a paranoid jelentéstulajdonításra való hajlam. Ha listát adnék az ezt bizonyító kifejezésekből, melyek többtucatjával sorakoznak a szövegben, egyrészt kitöltené e recenzió teljes terét, másrészt szinte parodisztikus hatást keltene. Érdekes, hogy számos hendikepjéhez hasonlóan Király ennek is tökéletesen tudatában volt.

A napló egyik tanulsága az, hogy Király élete végéig sajátos habitusának és sajátos elveinek rabjaként dolgozott, pedig épp ezek a faktorok hátráltatták vagy egyenesen gátolták a hőn óhajtott siker és népszerűség megszerzésében. Pontosan látta saját hibáit (harsogó beszédét, örökös sértettségét, rossz emlékeket idéző nacionalizmusát, konzervatív balosságát, szovjetbarátságát, az ötvenes évek iránti nosztalgiáját), de soha nem szabadult meg tőlük — talán úgy vélte, ezek feloldódnak valamiféle magasabb rendű instancia/küldetés fényében, noha csak hátráltatták. Talán ez is része volt annak, amit úgy hívott: mégis-morál. A naplóból úgy tűnik, hogy Király mindig is valamiféle kétségbevonhatatlan erejű, az őt emésztő kételyektől revelációszerűen megszabadító nyilvános — persze jellemzően politikai — visszaigazolásra vágyott, ami nem jött el soha.

Mindezzel szemben létezett egy másik Király István is: az elismeréseket, címeket halmozó; a sportember (evezett, síelt, úszott, vitorlázott, sőt, szörfölt, de néha befigyelt egy kis vadászat is; vö. 236); a világutazó (funkcióinak köszönhetően számos országba-földrészre eljutott). Megpróbálta felépíteni magát, igyekezett megfelelni az általa kreált antropológiai-morális eszmény, a „felépített ember” mércéjének. (201) Törekedett maga mögött hagyni félig dzsentri, félig polgári családi indíttatását, gyerekkori vallásosságát, lumpolásra csábító ösztönkésztetéseit, és jobb emberré, ezzel együtt öntudatos, felelős kommunista értelmiségivé válni. Mégis, megint csak a napló egyik nagy tanulsága, hogy a „felépített ember” büszke konstrukciója jobb napokon csak recsegett-ropogott, a rosszabbakon viszont erősen rogyadozott. Ércember, agyaglábakon. A „felépített ember” eszménye talán totális illúzió volt, talán nem, de érvényességét mindennap kétségbe vonta valami: egy meggondolatlan, vagy épp szándékosan elejtett sértő megjegyzés, egy elmaradt vagy viszonzatlan köszönés, kézfogás, telefonhívás. Mindent regisztrált. Számon tartotta, hányan szavaztak rá a bizottságokban, az Írószövetségben, az akadémián (mindig úgy érezte, soha nem elegen…), hányadik sorba kapott meghívót az állami ünnepségekre, hány példányban akarja kiadni könyveit a kiadója (és hány példányban riválisaiét), mekkora terjedelemben, mennyi papíron jelenhet meg a lap, amit ő főszerkeszt, és mekkorában az, amit valaki más. De ezek legalább mérhető dolgok. Ugyanakkor hajlamos volt beleveszni az olyan paranoid értelmetlenségekbe is, mint amit a következő bejegyzés példáz: „A színházban találkoztam Pozsgayval. Üdvözöltem, de nem nyújtottam kezet. Gyurkó is ott állt, mégsem köszönt nekem. (Később hallottam Czinétől, hogy azt mondta Sántának, amit én Gyurkótól hallottam.)” (377)

Ami ifjúkorát illeti, egész életét beárnyékolták az ezzel kapcsolatos pletykák. Hogy 1941-es és 1943-as németországi ösztöndíjas útjai során náci-szimpatizánssá vált (magyar-német szakos volt az Eötvös Collegiumban). Hogy nyilas volt. Hogy ő fordította magyarra Rommel tábornok naplóit, sőt, Hitler Mein Kampfját. Ezek a pletykák, akár volt alapjuk, akár nem, bizonyára (tovább) erősítették az antiszemita Király mítoszát.

3.
Király István nem volt jelentéktelen irodalomtörténész. Irodalomtudósi teljesítményének megítélése mostanra viszont egysíkúvá vált: hovatovább úgy beszélnek róla, mint valamiféle, a perifériáról a centrumba odakeveredett trogloditáról, pedig ez a kép távol áll a valóságtól. Jelentős irodalomtörténész és irodalomértelmező volt, noha fáradságos munka írásainak szakszerű rétegeit elkülöníteni az ideológiai sallangoktól, annál is inkább, mert számára az irodalomtörténet nem csak filológiát és műértelmezést jelentett, hanem világnézeti állásfoglalást. „A legfőbb mondanivaló, ahová kifuttatom mindig pátoszom: ember, ez a szó büszkén hangzik idézi Gorkijt egy színielőadás kapcsán. (129; kiemelés az eredetiben) Egyértelmű, hogy a nagy hármasból (Király, Pándi, Szabolcsi) Szabolcsi Miklós életműve állta ki leginkább az idő próbáját, könyvei a József Attila-kutatók számára továbbra is megkerülhetetlenek, ezzel szemben Király mint irodalomtudós (is) helyrehozhatatlanul kompromittálta magát. De az is valószínű, hogy mivel a kortárs Ady-kutatás lényegében stagnál, és érezhetően csökkent az Ady költészete iránti érdeklődés, emiatt is kevesebben forgatják műveit.

Megint csak érdekes látni, hogy Király tisztában volt írásainak gyenge pontjaival, de nem tudott, olykor nem is akart felülkerekedni rajtuk. „Meg kell tanulnom, hogy tényeket mondjak, ismeretanyagot adjak” — figyelmezteti még az ötvenes években önmagát. (65) A Mikszáth-szövegkiadást, mely egy időben megélhetését biztosította, nyűgnek, rabszolgamunkának fogta fel. Elejtett megjegyzéseiből látszik, hogy mindig foglalkoztatta a szakszerűség problémája, de nem tudta, merre keresse a helyes irányt. „Csak” filológus, csak történész nem óhajtott lenni, ez lángoló közéleti ambícióihoz se lett volna elegendő háttér; küldetéstudata többet követelt tőle, de ez a küldetéstudat nem eredményezett mást, mint valamiféle romlékony ideológiát. Jellemző, amit Szauder Józsefről írt: „ő csak egy nagyon magas színvonalú filológus volt, és nem olyan ember, aki szenvedélyesen kutatja a világ megváltoztatásának lehetőségét”. (394) Itt egyrészt azt mondhatjuk, hogy Király nyilván önmagára értette az utóbbiakat, másrészt, hogy meglehetősen jellemző és elszólásszerű volt ez a „csak”.

Az ideologikusan marxista irodalomtörténet-íráson kívül azonban nem ismert alternatívát. Nem maradt tájékozatlan; elkezdett érdeklődni néhány jelentős esszéista, Susan Sontag és George Steiner művei iránt; George Steinerrel egyébként személyes találkozásukkor az emigrációba kényszerített Heller Ágnesékről vitatkozva azonnal összeveszett: „Steiner: nem igaz, hogy baloldali értelmiségi. Sznob burzsoá és antikommunista”. (463) Mindezek egy átfogóbb kutatás témái is lehetnének, most csak arról írok, aminek a naplóban is fellelni a nyomát. A strukturalizmust utálta (ezzel egyébként nem volt egyedül a korszakban); még az is felvetődött benne, hogy intézkedéseket kellene hozni a térhódítását megelőzendő. „A strukturalista és információs elméleti halandzsa rémuralma. Fel kellene szólítani ez ellen. Az irodalom, a művészet nem veszhet el a műszavak ködében. Az értelmiség és a nép elszakadása jelentkezik benne” — írja 1972-ben. (239) A „felszólítás” később meg is történt (lásd a hírhedt strukturalizmus-vitát); hogy Királynak volt-e szerepe ebben, a naplóból nem derül ki.

Veres András, Angyalosi Gergely, Szegedy-Maszák Mihály újító törekvéseit idegenkedéssel vegyes érdeklődéssel fogadta, de csak annyit vont le ezekből (keserű) tanulságként, hogy írásai nem eléggé szakszerűek a fiatalok szemében. Németh G. Béla kultúrtörténeti megközelítését is elutasította, nem látott benne mást, mint hatalmi törekvést, tanszéki térfoglalást, konkurenciát. (427) Hogy mennyire személyes vonzalmai, illetve hatalmi megfontolásai alapján döntött, jól mutatja, hogy a zsellérsorból jövő, hozzá hasonlóan ékesszóló, de hozzá képest műveletlennek mondható Czine Mihály karrierjét szívből támogatta. Igaz, ebben a „népiség” és a „hazafiság” iránti zavaros vonzalmai is szerepet játszottak. Egyébként az irodalomtörténészi szakszerűség versus ideológia dilemmáját illetően ugyanúgy két szék közül a pad alá esett, mint a népi–urbánus-vitával kapcsolatos állásfoglalásaival — mindegyik oldal némi jogos gyanakvással tekintett rá. A professzionális irodalomtörténészek — jellemzően a fiatalabbak — elutasították, sőt, kinevették a könyveiben hemzsegő frázisokat, az „igazi” politikusok, valamint a kommunista irodalompolitika mandarinjai (Aczél György, E. Fehér Pál, Köpeczi Béla stb.) pedig kioktatták, maradjon a kaptafánál, az irodalomtörténetnél, ne foglalkozzék se az ötvenes évek újraértékelésével, se a nacionalizmus és a marxizmus viszonyával, se a magyarság „sorskérdéseivel”. Király naplója alapján nagyon úgy tűnik, hogy alakja-személye a hetvenes évek második felétől hovatovább mindenki számára kínossá vált, ami a legtragikusabb, még saját gyerekei számára is.

4.
Izgalmas rétege a naplónak Király szembesülése azzal a jelenséggel, amit a kommunista társadalmak új osztályának neveznek. A kommunista országok új, jellemzően bürokrata elitjének, mint „új osztály”-nak a kitermelődése a korszak számos írástudóját foglalkoztatta, Milován Gyilásztól Konrádig és Szelényiig. A probléma bizonyára értelmiségi beszédtéma is lehetett akkoriban, erre a napló több helyen utal, például a fiatal Csaplár Vilmossal folytatott beszélgetések során. De Király ismerhette Gyilász Az új osztály című, magyarul 1958-ban, Svájcban, majd itthon zárt terjesztésben megjelenő munkáját, esetleg Konrád György és Szelényi Iván könyvét (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, 1978) is. Király számára a kérdés nemcsak politikai, hanem morális dilemmát is jelentett: látta-érzékelte, hogy a politikai és gazdasági vezetők új elitjének társadalmi összetétele ellentétben áll a munkásállam doktrínájával, minek alapján a rendszer definiálta magát, de zavarba ejtette ennek az új osztálynak a kommunista eszményekkel szemben álló kiváltságos életmódja is. A helyzetet bonyolította, hogy Király maga is része volt az új elitnek; élvezte előnyeit, de olykor, a napló szerint, lelkifurdalást is érzett emiatt. Feljegyzései a korszakot illetően mind a csúcsbürokraták, mind az elit-értelmiség életstílusára fényt vetnek, illetve különféle reflexiókat is megfogalmaznak ezzel kapcsolatban — olykor persze a szimpla irigykedés nem túlságosan emelkedett perspektívájából.

Tépelődéseit az is meghatározta, hogy a társadalom értékrendjében részben maga a fogyasztói szocializmus (népszerű nevén: „frizsiderszocializmus”), részben pedig — a hatvanas évek végétől — az új gazdasági mechanizmus nagy változásokat hozott létre. Előtérbe került a fogyasztói magatartás, az ideológia iránti közöny, a politikai pragmatizmus, a technokrata magatartás — mindaz, ami szemben állt a párt konzervatívjai által hangoztatott úgynevezett munkásérdekekkel. Király idevágó megjegyzései a társadalom számára felkínált (viszonylagos) jólét, illetve az elit által megvalósított kiváltságos életstílus, valamint a tradicionális, aszketikusnak mondható kommunista munkásetika pólusainak erőterében fogalmazódtak meg, ebben is olvasandóak. Ugyanakkor találkozhat a napló olvasója a Királyra jellemző, olykor bizony képmutatásnak ható naivitással és önáltatással is.

Az első idevágó bejegyzés, még 1957-ből, a korszak egyik emblematikus presztízstárgya, a televízió megvásárlásához kapcsolódik. „Délután: televízióvétel. Szégyellem magam azért, mert pénzem van. Az emberekben haragot, csöndes dühöt vált ki. Nyugodt lelkiismerettel jól élni még nem lehet. Kísért a bűntudat.” (43–44) Nem sokkal később a szüleihez utazik, falura, a vonat fapados részében a kopott munkásemberek között tartózkodva saját jólöltözöttsége feszélyezi. „Valahogy egész más itt a levegő, mint a párnás szakaszokban. A bundád nem mered levenni: félsz tőle, hogy tüntetésnek hat a prémes kabát.” (48) Jellemző rá, hogy 1959. május elsején nem a tribünt választja, hanem az utcán együtt menetel a tömeggel. „A tribünmeghívó ellenére a felvonulókkal megyek. Így érzem jól magam: együtt kell lenni az emberekkel, a kivételezettséget nem lehet elviselni. Lakásom, életformám ezért örökös kínzó tehertétel.” (56) Ugyancsak 1959-ben, egy Kádár-beszéd ürügyén egyéni jólétnek és a haza érdekeinek konfliktusáról spekulál. Már az jellemző, ahogy Kádárról kijelenti: „Nem vállalja elég bátran a szocialista múltat, az 1949–1956 közötti esztendőket.” Majd így folytatja: „Az életszínvonal a fő kérdés. Holott perspektívát nem ad az egyéni jólét. A perspektíva forrása: a hazám lesz gazdagabb, műveltebb, modernebb, iparosított állam. Erről viszont nem lehet szólni a múlt vállalása nélkül.” (61) Itt is tetten érhető, amitől egész életében nem tudott szabadulni: az ötvenes évek, lényegében a sztálinizmus iránti zavaros nosztalgia; persze nem a terrort sírta vissza, hanem mert úgy érezte, akkor minden tisztább, egyértelműbb, elvibb, mondhatni „kommunistább” volt. (Ezzel természetesen nem volt egyedül: a párton belül mind a „munkásellenzék”, mind a kádárizmust burzsoá elhajlásnak tekintő szektás, kriptosztálinista értelmiség ezt gondolta.)

1970-ben keserűen állapítja meg: „mi is csak párttagok vagyunk már, és nem kommunisták.” (193) Szekér Gyula nehézipari miniszternél vendégeskedve (ugyanabban a házban laktak a Kossuth téren) irigykedve álmélkodik. A miniszter és felesége felháborodnak azon, hogy „mindenki csak a pénzre megy. Közben: lassan luxusmódra berendezett lakás. Légkondicionáló, fűtőberendezés, művészeti, népművészeti tárgyak. […] Önkéntelenül is az az érzésem: anyagi ösztönzés a saját részükre, s erkölcsi lefelé”. (199; kiemelés az eredetiben) A dilemmát Király itt már kifejezetten az „új osztály” fogalmán keresztül magyarázza: „az az érzésem, egy új osztály van adva itt; egy új osztály, mely keményen, erős kézzel őrzi a maga megszerzett előjogait. […] Nem tudom, hol veszett, aludt el bennük a nép iránti felelősségérzés”. (Uo.) Azt is feltételezhetjük, hogy az efféle állapotokra születtek az olyan vadromantikus ellenreakciók, mint amit Czine Mihály fiáról jegyzett fel Király: ott akarja hagyni a családot, és utcaseprőnek állni. (433)

Szinte már mulatságos az incidens, mikor a könyvkötőhöz vitt könyvek között felejti háztartási füzetét; szégyenkezik magas jövedelme miatt, amiről most már mások is tudhatnak. „Eszembe jutott, mit érezhettek, mikor ezeket a tételeket olvasták. Látniuk kellett, hogy a keresetem — egy évről van szó — körülbelül kétszázezer forint. Hogy volt egy hónap, amikor több mint húszezer forintot adtam ki.” (353) Mellesleg ez annyi, vagy még több pénz, mint amit a nehézipari miniszter és felesége együttes fizetésével kapcsolatban túlzásnak tartott. (vö. 199) Máskor — Csaplár Vilmossal beszélgetve — az új osztály és a protekció kapcsolata felett rágódik: „mindenki jobb sorsot szeretne a gyerekének, de ez azt jelenti, hogy […] egy új osztály jön létre: mindenütt azok az emberek vannak, akik protekcióval, támogatással kerültek oda”. (388)

Angoltanárával, Gabay Lászlóval beszélgetve ugyancsak előkerül az új osztály fogalma. (422) Varga Imre szobrásznál vacsorázva ismét irigykedik: „Varga Imre lakása fényűző. Most először figyeltem fel arra, hogy a lakáskultúránk milyen szegényes. Vargának gyönyörű, nagyon értékes szőnyegei vannak. A vacsora előkelő volt. […] Gazdagságot sugárzott az egész lakás.” (426) Érdekesebb, felelősebb, éleslátóbb, amit — 1977-ben képviselőként a Parlamentben ülve — az országgyűlés összetételéről fogalmaz meg. „Elfogadjuk a közérdekű bejelentésekről, javaslatokról és panaszokról szóló törvényt. Felfigyeltem rá, hogy az egész parlament védeni akarja a funkcionáriusokat. Ez az új, bürokratikus osztály parlamentje, mely nem akar önmaga ellen törvényt hozni. Jó lenne, ha a parlament tagjai között nem lennének hivatali tisztviselők.” (479)

Király itt is naiv és önáltató: míg Konrád és Szelényi a rendszer alapvető mobilizációs és hatalmi logikájának tartott tükröt, ő csupán a tüneteket és a részleteket látja, amelyek felett lehetett háborogni, de ebből a háborgásból nem következett semmi. Persze az „egalitárius” Király nem különösebben következetes. Miközben az elit és annak magas jövedelme ellen háborog, azon is felbosszantja magát, hogy elmarad az akadémikusok fizetésemelése, sőt, ennek kapcsán még moralizál is: „a differenciálás helyett megint győzött az egalizálás”. (724) A rendszer vége felé, 1987-ben, kisebbik lányával beszélgetve ugyancsak szóba kerül az új osztály kérdése: „Juli volt itt. Keményen támadja a rendszert. Semmi köze a szocializmushoz, [azt mondja:] mandarinok rendszere, olyan embereké, akik privilegizált helyzetben élnek, és most védik hatalmukat.” (788)

5.
A napló szövegének legérzékenyebb rétegei az antiszemitizmus kérdéséhez kapcsolódnak. E szempontból említhetjük Király személyes attitűdjeit, környezetének szerepét a dologban, valamint azt is, hogy a naplóban nagy részletességgel kiteregetett irodalompolitikai játszmák igen gyakran az antiszemitizmus jelenségeihez kapcsolódtak. A napló megjelenése után sokat beszéltek arról, hogy Király valóban antiszemita volt-e. Nem jelenthető ki, hogy Király egyáltalán nem volt antiszemita, ennek a napló bizonyos kijelentései is ellentmondanak. Idősebb korában, megkeseredve, az irodalompolitikai küzdőtér peremére sodródva valóban kialakult benne az elképzelés, hogy az Élet és Irodalom zsidó származású munkatársai következetesen támadják őt nacionalizmusa miatt. Ugyanakkor itt sem mutatja jelét gyűlölködésnek, inkább az áldozat szerepében tetszeleg, amire pedig mindig is hajlamos volt. Abban a totális ellenségképet gyártó, gyűlölködő stílusban, ahogy Czine Mihály, Kiss Ferenc, Csurka István gondolkodását/mentalitását jellemezhetjük, Király nem volt antiszemita. Ami a napló szövegéből valójában az olvasó elé tárul, az a Kádár-korszakra e tekintetben jellemző mellébeszélés, maszatolás, célozgatás, valamint intellektuális és érzelmi zűrzavar.

Már szó esett arról, hogy Király egy sajátos hendikeppel érkezett a kommunista kultúrpolitika színterére, az ifjúkori fasizmusszimpátiájával kapcsolatos pletykák mindig sötét háttérét képezték annak, amit tett, írt vagy mondott. 1969-ben is ezért magyarázkodik Aczél előtt, Kardos György kiadóigazgatóval történt összeütközése miatt. „Először saját múltamat analizáltam: a) nihilizmus (ennek vetülete: züllés), b) népiesség, c) dzsentroid-középosztály egyvelegéből eredeztettem magam. Innen is jöttem. Miért kapott ez a furcsa egyveleg ’45 után fasiszta jelzőt? Kihívó hangosságom, neofita buzgalmam ellen ezzel védekezett a társadalom.” (146) Egy évvel később viszont munkatársainak antiszemitizmusán ütközik meg. „Kocsis Rózsával hosszas beszélgetés. Csodálatos, hogy még egy ilyen intelligens ember is milyen mély antiszemita — helyesebben magyarkodó — indulatokat hurcol magában. Utána az Egyetemi Könyvesboltban is azt érzem: nagyon mély ebben az országban az antiszemitizmus.” (162) Király itt nem ítélkezik, csak regisztrál, de úgy tűnik, nem örült különösebben a hallottaknak.

1970. október 12. kétségtelenül az egyik mélypont, részegen zsidózik az egyetemen, Nagy Péter születésnapján. „Élet és Irodalom: »zsidófasizmus, amit ott a kritika során velem csinálnak.« Részegen fekszem a szobámban, Czine visz haza este nyolckor.” (193) A napló egészén látszik, hogy Király gyakran az őt szerinte üldöző Élet és Irodalom működését illetően fogalmaz meg antiszemitának mondható szólamokat. Érdekes kitérő, amikor az idős Komlós Aladárral beszélgetve, a Radnóti Miklóssal folytatott régi vitát felidézve rájön, hogy Komlós még mindig fenntartja a zsidóság teljes asszimilációjával kapcsolatos elutasító álláspontját. (222) 1971-ben Sánta Ferenc vendégeskedik nála. A szokásos részegségbe süppedő beszélgetés közepette Sánta az Aczél-féle kultúrpolitika egyoldalúságait szidja, Király emlékezteti rá, hogy az asszimilált zsidóság nélkül elképzelhetetlen a modern magyar kultúra; a híres író sértetten távozik, nem is nyújt kezet. (207–208)

A népi–urbánus-konfliktust illetően Király is automatikusan beleesett abba a tévedésbe, mely szerint a két oldal vitájában valamiféle — akár kívülről erőltetett — egyensúlyozó „igazságos” mechanizmus működése hozhatna megoldást. Ha rámutatunk egy „népi” értelmiségi hibájára, akkor rögtön mutassunk rá egy zsidóéra is, és viszont. Ha három urbánus vélemény hangzik el, akkor hangozzék el három „magyar” vélemény is. A Pándi Pál körüli intrikákban is ez a logika a meghatározó. Király folyton azt ismételgeti, hogyha Pándi hibázik, akkor hibája miért nem akkora baj, mintha ő, Király hibázik, és nyilvánvalóan arra gondol, de olykor sugallja is, hogy ez azért van, mert Aczél és Pándi mindketten zsidók, ő pedig nem az. „Ha azt mondom, Pándi hibákat követ el, engem antiszemitizmussal vádolnak.” (346)

Az antiszemitizmust illetően Czine Mihály lehetett Király rossz szelleme, igaz, pártfogoltjának mind jobban növekvő zsidógyűlölete idővel már zavarni kezdte. A napló Czinével foglalkozó részei kivétel nélkül kiábrándítóak: lehull róla a fényképeiről ismert joviális, mosolygós álarc és egy indulatos, dorbézoló, otrombán gyűlölködő fráter áll előttünk. Egyébként az, hogy Czine társaságát kereste-kedvelte, nem abból származhatott, hogy osztozott vele valamiféle antiszemita érzületi közösségben, hanem inkább abból, hogy Czine mellett nem lehettek kisebbrendűségi komplexusai; könyveik ismeretében elmondható, hogy a pusztai mélyszegénységből jövő Czine jóval kevésbé formátumos, és sokkal kevésbé művelt szerző volt. Érdekes helye a naplónak, ahol zsidó származású felesége szemével próbálja nézni a nála vendégeskedő Czine Mihályt. „Mari is ott van, mikor Czinével beszélek. És ez megzavar: hirtelen Mari szemével kezdek látni, és az ő eszével gondolkodom, és akkor Czinét igazi antiszemitának kell látnom. Gyűlöli a zsidókat.” (349) Ekkor egyébként még csak a hetvenes évek elején járunk. Később az antiszemita irodalmár frakció intrikáinak fő célpontját jelentő Aczél a fejéhez vágja: „választanod kellett köztem és Czine között, és te Czinét választottad”. (373)

Czine sok fejtörést okozott neki — környezetének egy része elvárta tőle, hogy ne barátkozzon Czinével, mások úgy vélték, hogy Czine irodalompolitikai törtetése csak álca, valójában Király áll mögötte, mint hidegen számító észember. (395–396) A napló egészéből egyébként az derül ki, hogy indulatossága és szószátyár volta, rossz konfliktustűrő képessége miatt Király egy ilyesféle szerepre valószínűleg alkalmatlan volt. Egyébként arra az elterjedt szóbeszédre, miszerint ő, Király antiszemita volna, jellemzően úgy reagált: „Aczél és Pándi tette ezt az én nevemmel” (401); amiben paradox módon egyszerre körvonalazódik a vád tagadása, illetve valamiféle homályos antiszemita érzület. Ugyanakkor Czinéék sem bíztak benne. 1978. július 24-én Czine és Kiss Ferenc látogatja meg. „Azt éreztem csak, hogy ők ketten — de legkivált Kiss — csupán hatalmat akarnak, semmi többet. És mélységes gyűlölet és antiszemitizmus él bennük. Nagyon fájt, amikor minden […] szavamat úgy fordították le, mint valamiféle manipulációt Aczél érdekében.” (606–607) A kör bezárul, ebben a kölcsönös paranoid gyanakvásban telnek el a hetvenes, majd — és még inkább — a nyolcvanas évek. Nézetei sajátos értelmezési erőtérbe kerültek, míg olyan koncepciói, mint a „hétköznapok forradalmisága” vagy a szinte már parodisztikus „közelre nézés” gúnyolódás, jobb esetben az érdektelenség tárgyát képezték, addig egyes esszéit és vitacikkeit valamiféle nacionalista — sőt, antiszemita — törekvés politikai allegóriái gyanánt olvasták. Királyt mindez bántotta, egyértelműen.

6.
A színes életrajzi részletek után keresgélő olvasók számára talán érdektelen, de a napló, illetve a naplóíró igazi tragédiája az, ahogy Király körül fogyni kezd a levegő a hetvenes évek végén, majd még inkább a nyolcvanas években. Helyezkedése ettől kezdve az állandósuló rossz helyzetfelismerésen alapszik; olykor szinte már komikusan ügyetlen. A nyilvánosság szemében népszerűsége és tekintélye töretlen, de a belső körben működők számára alakja kezd mind kínosabbá, feszélyezőbbé válni. Egyre növekvő üldözöttségi tudata azt sugallja számára, hogy mindenki szabadulni akar tőle — még gyerekei is. Lányai szemében mind régimódian szovjetbarát kommunizmusa, mind kiváltságos társadalmi helyzete, mind antiszemita híre miatt egyre vállalhatatlanabbá válik. Megdöbben, amikor egyik gyereke részéről, ha csak beszélgetési témaként is, felmerül a névváltoztatás gondolata. (205) De helyzete az irodalompolitikai küzdőtéren is bizonytalan. Kapkod, taktikázik, igyekszik valamiféle járható ösvényt találni az ortodox pártagság, a nacionalisták („népi ellenzék”), a reform-kommunisták, a technokraták, illetve a demokratikus ellenzék között. Csupán a demokratikus ellenzék felé nem nyitott, hiszen — hazafias-nacionalista érzülete mellett is — Kádár-hűsége, a Szovjetunió iránti lojalitása, kommunista identitása töretlen. Ezen erők között lavíroz, egyre retrográdabb ékesszólásba bonyolódva, miközben egyre több ellenséget szerez. Rendíthetetlenül, semmiből nem tanulva követi el ugyanazokat a hibákat, újra és újra: frázisokat puffogtat, sértetten hőbörög, moralizál, már senki által komolyan nem vett koncepciókat — vagy még inkább víziókat — erőltet; az ideológia és az elvek primátusát hirdeti egy mindinkább pragmatikussá váló politikai közegben. Esszéi, publicisztikai írásai egyszerre kényszerítik bele a dogmatikus-szektás őskövület, illetve a veszélyes nacionalista szerepébe. A napló utolsó oldalai végül a rendszer összeomlását és az akkor már nagybeteg naplóíró egyre növekvő tanácstalanságát rögzítik.

Megjelent a Műút 2017062-es számában

Szólj hozzá!