Nepomuki Szent János a faluszélen állt. Oldalra billentette fejét, csípőjét másfelé. Volt ebben a mozdulatban valami oda nem illően kacér. Kacér és mégis óvatos, ilyenek a bájolgó, szende fiatalasszonyok. Akár egy szoknya, lebben az alba a vádlija körül. Gyöngéd tekintettel öleli a keresztet, mint egy kisbabát. Mintha épp saját egyszülött fiát.
Útszéli szent, odavoltak érte a falubeliek. Nyilván tetszett nekik a sztori. A fölszarvazott cseh király megszégyenülése, ahogy János atya, a királyné gyóntatója, a gyónási titkot semmi pénzért ki nem adta. Se pénzért, se fenyegetőzésre, hiába őrjöngött a féltékeny király, hogy tudni akarja, hűtlen felesége mit, és abból mennyit vallott be.
A falubeliek tudták. Ők bezzeg tudták, mit csinált a király felesége. Hatszázhúsz éve, hogy mit csinált pontosan. Szájról szájra járt. Nem a királyné, a kázus, Prajzek Reza volt a krónikása, méltán volt az, Csehföldet úgy ismerte, mint a knédlikészítést. Odáig volt mindenért, ami cseh. Az pedig, hogy Vencel a Károly hídról dobta a folyóba a papot, arra indította, hogy ő is bedobjon valamit. Nem lévén más nála, mint sajóvári házának kiskapukulcsa, hát bedobta azt a Moldvába, irdatlan mélyre. Most, hogy felbolydult a falu, Prajzek Reza átadta magát a kortárs drámának.
Egy szép szál, ismeretlen cseh tűnt fel ugyanis a kőkereszt tövében még a házakon innen, de valahogy azokon túl az istenért se. Hiába invitálták, kerüljön beljebb, ha már idelátogatott, van itt bőven cseh érdekeltség. Csak mutogatott a másik szobor felé, pedig a kanyartól nem látszott a kőszent, az szent, mutogatott, közben fejhangon ordított, hogy Svatý Jan Nepomucký. A férfiak hümmögtek, hogy mit visít ez itt, a nőknek voltak ötleteik. Hajósokat, vízimolnárokat emlegettek, meg a Nepomuki Jánost, ugyan nem tudtak csehül, mégis értették a bogárszemű český muž-t, aki nem csinált mást, hadonászott, akár egy megszállott.
Föl nem fogta senki, hogy ha már itt van, miért nem megy a kőkereszten túl az ő szentjéhez, alig pár lépés, adnak mellé pálinkát is minden lépéshez, lássa, milyen vendégszerető nép a somogyvári, de az nem ment, hanem maradt. Odaküldték hozzá Fafaragó Jánost, aki híres Nepomuk-szakértőnek vallotta magát. Épp a huncut pap miatt neveztette magát Mukinak, így ismerték őt egész Fonyódligetig. Muki húzta-vonta a cseh karján az inget, olyan díszes, hímzett inge volt, klappolt hozzá a mellény, csak valamivel harsányabb volt a fonal színe, azt ritkábban mosták, hát kevésbé fakult.
Körbeállták őket, rimánkodtak egyre, Rein bácsi meg főleg kérte Mukit, direkt szépen kérte, a tisztesség okán ne húzná már azt a szerencsétlen külországbelit, ha nem kell neki a saját szentje, hát nem. Muki nem reagált Rein bácsira, és nemhogy húzta a csehet, de könyörgött neki, lassan már térden kúszott a porban a kőkereszt előtt. Az nem mozdult, félő volt pedig, ennyi inzultus után még fogja magát, és a vége az lesz, hogy elmenekül, mintha sosem járt volna a faluban. Nem az lett a vége. Hanem a nők kezdték kapisgálni lassan, miszerint az a férfi vár valakit.
Ezt támasztotta alá, hogy leült, senki el nem hinné, mire. Hozott magával összecsukható tábori széket. Messziről az osztopáni vadász sziluettjét adta, elhihetné róla bárki, pláne, hogy szakasztott lesszék volt alatta, három láb keresztbe, mint egy csokor szegfű, az ülése meg kifénylett marhabőr. Puska nem volt, se íj körülötte, egy szimpla cseh ült marhabőr lesszéken a kereszt mögött srégen.
Közben a Sulzeréknál állt a bál. Volt egy lányuk, az Irén. Prajzek Reza már arról is elbeszélt többet, mint jól esik, már oda se kellett rá figyelni. De hogy az Irén bolond, azt mindenki tudta. A bál pedig azért állt, mert az Irén nincs egy fél órája, hogy kiugrott az ablakon, és elindult férjet keresni. Hosszú, naplementeszín haját nem kötötte össze, sőt még kardigánt se vett, úgy ment, pucér karral. Gusztusos, lágy karja volt, az biztos, néha nem számít, ha az asszony bolond.
Sulzer futott utána, hiába, két sarokkal odébb a nyomát se találta. Szidta az ocsmány falusi népet, hogy bezzeg máskor ott lógnak ajtón-ablakon, és tudják azt is, mikor egy légy a szomszédban hej, de cifrát fingik, viszont mikor a lánya szökik, azt senki se látja. Üvöltötte végig a falut, csak épp a rossz irányba. Irén futtában a Nepomuki lábához leborult, adott rá egy csókot, aztán futott tovább. A Politzer méterárúja előtt, különös, hogy pont ott, hirtelen megállt, és messzire nézett. Annyira messzire, hogy láttott egy gerlét a kőkeresztről fölrebbenni, és hogy a cseh, miközben vadul integet, szép bogárszemével őt, Irént keresi.