Újra úton. A vonat ajtaja tele poloskákkal. Mindkét ajtó. A peron üres. Ez most az egyetlen átszállás, vágányzári menetrend, semmi nem ott van, ahol lennie kéne. Én vajon ott vagyok-e?
Én vajon ott vagyok-e, ez a kérdés jön szembe mindenünnen. Jó helyen vagyok-e a vasúti pénztárossal veszekedve? Értetlenkedve a vonatpótló busz kalauzával? Riadtan keresgélve a megfelelő vágányt, ahonnan indul majd a sose látott vonat?
Jó helyen vagyok-e a fűtetlen szobákban, és a fűtöttekben? Van-e egyáltalán jó hely ezen a világon?
Ahol ha nem is a mindenséggel mérem magamat, de legalább ehetek, ihatok, ölelhetek, alhatok.
Amikor ezt olvasod, akkor is úton vagyok.
Cikázik bennem az élet, vagy én cikázok keresztül életemen, nem is tudom már. Kilépni innen-onnan, belépni másba, márciusban újra kezdeni és aztán újra veszteni. Csak az utóbbi az örökké biztos program.
Sohasem érkezni meg sehova, azonnal indulni, ki se csomagolni. Csak pipálni, pipálni kifelé a füzetből az egyes tételeket. Amikor mind elfogy, akkor vajon mi lesz? Ki maradok, amikor kiürül a leltár? És minek is?
Egyszer minden feladat véget ér, és akkor abból kéne élni, amit mellette elérni sikerült. Megtartani. Mert csak az maradhat. És ha az sincs, legvégül abból tudni meg, vajon jó helyen voltam-e. Az lesz a kései bizonyosság. Nem lehet előre sejteni belőle semmit. Vagy de. De nem akarom. Mert tudom, hogy van alku. És hogy megköttetett.