friss műút

Szöveggyár 2017

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Dráma

Kismonológ

2017. október 14.

Az általam adott szöveggyári feladat az volt, hogy a táborba utazáskor vagy épp a táborban töltött idő alatt látott vagy elképzelt ismeretlen ember nézőpontjába kellett helyezniük magukat a táborozóknak, és így írni egy monológot arról, vajon mit gondolhatott magában őt látva a kiválasztott figura — mindezt egy író, költő, regény- vagy filmhős, esetleg közéleti figura stílusában. További kikötés volt, hogy a szövegben szerepelnie kellett egy testes képzavarnak és/vagy közhelynek, valamint a „balesetelhárítási műszaki zsebkönyv” szókapcsolatnak is.

Sopotnik Zoltán

       *

Ugorjunk oda, hogy vonaton ülök, most hagyjuk el Tokajt, az utazótáskám kényelmetlen súly az ölemben. Fel kellett volna tennem, de alig van benne valami: egyetlen váltás ruha, néhány apróság, kézfertőtlenítő, törlőkendők és a szükséges felszerelés. Talán jobb is, hogy itt van nálam, megnyugtató kitapintani a fejsze nyelét, csak óvatosan persze, alig elhúzva a cipzárt, nehogy meglássák.
Ugorjunk oda, hogy apám ezzel a fejszével aprítja a fát az udvaron, a konyhaablakból nézem, anyám mellettem húst vág, küzd vele: a kés tompa, a fejsze éles —
Csak ez a rohadt telefoncsörgés, mindenki ide néz, le kéne némítani, már megint az Évi az, három órája bent kéne lennem. Mekkora káosz lehet az irodában! Akárhogy nézzük, én ott fontos személy voltam, igen. Bár ettől eltekintve is fontos személy vagyok, most, ezen a vonaton, valamivel Szerencs előtt. Mert nem a munkám vagyok. Nem a bankszámlám vagyok. Nem a rongyosra gyűrt IC pótjegyem vagyok.
Apu balesetelhárítási műszaki kézikönyve vagyok.
Különben hadd hívjon csak az Évi, próbáljanak elérni nyugodtan, meg Marcsi is, előbb-utóbb ő is biztosan keresni fog. Azt hiszi, barátnők vagyunk, csak mert középiskola óta ismerem, párszor nálunk aludt, ha nem érte el az utolsó buszt. Néha hajnalban csengetett fel, részegen, mi laktunk az osztályból legközelebb azokhoz a diszkókhoz, ahová mindenki más járt. Aztán az ágyamban aludt, csak úgy, bugyiban, sminkben, emlékszem, reggel meg botorkált át a házon a cipőjét keresve.
Apu ölbe ejtett napilapja vagyok.
Mondjuk igazán nem kéne már a Marcsival törődnöm, de kire gondoljak, ha az idősek otthonából sem hívnak vissza, fogalmam sincs, mikor van látogatási idő az ilyen helyeken. Így is negyedórába telt megértetni a nővel, hogy a Miklós lánya vagyok.
Ugorjunk oda, hogy anyámmal a nyíregyházi kórház folyosóit járjuk, ő még át sem öltözött, csak úgy elviharzott az üzemből, kezében szorongatja a hajsapkát. Apám a balesetin ül, egy fiatal lánynak magyaráz, nem néz felénk.
Apu szorítása vagyok egy túl vékony csuklón.
Ugorjunk oda, amikor majd leszállok végre az állomáson, amikor majd eljutok az otthonig, a ki-tudja-hányas szobáig. Az elháríthatatlan balesetig.
(Balogh Anett)

       *

Amint kötelező jelleggel a Balesetelhárítási műszaki zsebkönyvet tanulmányozván, a XVII. Magyar Nemzeti Pékszövetség Országos Sütőipari Termékkészítő Versenyére tartottam a miskolci InterCityvel, megláttam, hogy az egyik nyurga iceg a szemközti ülésről hesszel. Nem azért mondom, nem vagyok olyan szívszélhűdéses típus, az időfutamokban is rendre jól teljesítek, 26,9-et csináltam virslis rolóban, és 31,4-gyel én tartom a rekordot gofri csokiöntettelben, na de ez a retinanyűvő permanens idepillongatás még egy jóravaló sütőipari dolgozónak is szemet szúr. Nem mintha érdekelne ez az egész az én eredményeimmel, ugye… Csak úgy mondom. Nem veszi az ki magát jól, ha itt idegen emberekkel vonatra kászálódunk, aztán ide-oda elbámészkodunk a nagyvilágba, hát azért álljon már meg az a gyászmenet. Malter Károly vagyok, 37 éves és életemben nem láttam még ilyen pimasz mimikát, mintha le se szarna, csak bámul ki abból a nagy fejéből, a hátrafelé zselézett hajával, te meg érezheted magad úgymond lenézve, már csak azért is, mert még így, ülve is 15 centivel magasabb. De nem azért, mintha feszélyezne a dolog, engem, a háromszoros Balatoni Arany Croissant-győztest, csak mondom, a miheztartás végett, mert azért az ember az ember, de ez itt, mint egy szobor, csak néz, mintha ott se lennél, mintha keresztül lehetne nézni rajtad, mint a sütők üveglapján. Konkretice megmondom, nekem még tulajdonképpen szimpatikus is ez a fiatalember. Ha jobban belegondolok, a hosszúkás testalkatával egészen alkalmas volna pékipari dolgozónak, ilyen marokkal aztán lehet dagasztani a tésztát. Aztán eljöhetne velem a versenyekre is mint cukrászinas, a kezem alá dolgozhatna. Bár, ha jobban belegondolok, ezzel a tekintettel lehet, akkor se tudnék mit kezdeni. Félnék, hogy belém mélyeszti, mint valami szeletelőkést, aztán beledarabolna a dagasztótekenőbe, hogy úgy mondjam. Talán az lesz a legjobb, ha bekeverek inkább gyorsan egy jó tésztát, az mindig segít az idegességen. De ha ez a langaléta kis iceg a vájkáló tekintetével itt azt hiszi, hogy gyomorgörcsöt okozhat nekem, esküszöm, úgy kikapom a belső szerveit, mint buktából a lekvárt. Nem szarókáznék, nem én, Malter Károly 37 éves pékipari dolgozó nem fél. De kérlek, Istenem, kérlek, csak a szeme ne maradjon nyitva, csak a szeme ne.
(Imre Ábris)

       *

üvöltés
az ülőhelyért

láttam hét-nyolc angyalfejű hipsztert
megrohanni a miskolci ic-t elfoglalni a helyem
lógtam a levegőben míg új helyet kerestem hallottam sörüket szisszenni
pedig a vonat még el sem indult

sziszegett a ráncos özvegy is
fekete szemében gyilkos indulattal helyét követelte füzesabony állomáson
addig a balesetelhárítási műszaki zsebkönyvet olvastam
amiben Moloch lakott és nevetett és kezdtem megőrülni

veled vagyok szegény néni aki az élet súlyát a világ gondját
cipeled vérvörös pennys nejlonodban
veled vagyok a vonaton itt a helyem tessék
én majd állok a bőrfejű szürkék között akikből az áldott szegények
istenszaga árad

ne engem gyűlöljön néni
gyűlölje azokat a viháncolva magukat sajnáltató
nimfákat és szatírokat nincs jobb dolguk vonatra szállnak
dzsessz vagy egy jó kúrás vagy fű után szimatolva
én interjúra megyek a néni a temetőbe
gyűlölje őket néni
gyűlölöm én is
megérdemlik
(Körösztös Gergő)

       *

Sietnem kell, a peronon már vár a miskolci vonat, nyitott ajtókkal és ablakokkal, melyeken kiárad a fémszag. Szinte látom magam kívülről, ahogy rázkódó táskával a hátamon rohanok. Azonban egyik vonatot sem érem el, mert minden félelem a talpamba áramlik, és a betontestű emberek között én leszek a legsúlyosabb a gondolataim miatt. A fülhallgató zaja ütemet vág lépéseim közé. Talán egyik vonatot sem érem el amiatt, hogy nem tudom, honnan közelítsem meg a halált. Holnapután temetés.
Megint ez a sok hideg alak a fontos telefonbeszélgetéseikkel és műveltségükkel, senkivel sem beszélnek, senkivel sem osztják meg a csendjüket. Az iskola nem készít fel az életre, viszont az iskolázottság határozza meg, milyen egyenruhában és milyen rétegbe illeszkedhetek be. A műszálas anyagok nem tükrözik a bennem összegyűlt tapasztalatokat, melyeket félmeztelenül rohanva és lőszerrel a karomban kellett megszereznem. A mellettem ülő lány a jegyét és az igazolványait szorongatja. Csontos a keze, mintha a csigolyái a kézfején lennének kitapinthatók. Észrevette a sebeket a karomon, érdekelheti, hogyan szereztem őket. Emlékeztetnek a feltámadásra. A temetést is szóba hozom neki, hogy ő is megérezze a halál közelségét. Egészen figyelmes, hogy bólogat, de néha mintha nem hallaná, amit mondok. A görög mitológiáról mesélek, Jeanne d’Arcról, a Balesetelhárítási műszaki zsebkönyvről, de azt mondja, mindjárt leszáll, és nyomban készülődni kezd. Azt mondta, hogy majd egyetemre
szeretne menni. Az üvegbúra alatt elsorvad az életereje így is.
(Leber Veronika)

       *

A gyárban, ahol becsületes, jóravaló emberek a munkájukat végzik, ismét nyári gyerekzsúrját tölti a prosztó önjelölt irodalmárok közössége.
Immáron szeretett gyárunk falait is átitatja az önsajnáltatás. Az önjelölt irodalmárok közösségének legfőbb undorító szokása ez, amely azon tévhiten nyugszik, hogy ezek a prosztó költőfélék nem kapnak elég pénzt. Kérdem én, miből hát ez a nagy hepaj? Honnan jut fullos szendvicsekre meg csokis croissantokra? Valahol éheznek, nektek meg mi kell még? Kaviár? Don Perignon? Azt mondd meg nekem, mennyit raksz félre? Pénzsóvár, zsidrák kamuművész vagy te, Kabai, az vagy.
Az ilyen férgektől most már tényleg ideje volna megszabadítani a világot. Legyártani hazugságokat, meg magunkat sajnáltatni, ez az, amit profin csináltok, basszátok meg!
Aztán kiadjátok a radikális, erkölcsiséget nyomokban sem tartalmazó köteteiteket állami pénzből, pedig azt a pénzt nagyon jószívűen adja nektek az állam, amiben ti is éltek, ti mocskok, Kabai meg a bandája, hogy csináljatok valami művészetet, de hát a hülye is látja, hogy azokból a kurva nagy összegekből az egész ország számára elég Balesetelhárítási műszaki zsebkönyvet vagy ingyen nyelvvizsgát lehetne adni.
Helyette ez öncélú hipszterkedésre megy, meg olyan önjelölt költőpalánták croissant-nal tömésére, akiket a Kabai éppen aktuálisan preferál. A liberális majomparádénak, kedves barátaim, ideje volna véget vetni. Mert nagyon nem egészséges. Én a küzdelmet feladni nem fogom soha, de ti is kelletek hozzá, hogy a nemzetet újra egészséges, keresztény emberek közösségéve tisztítsuk.
Drága Lóri meg a többiek! Ti meg keressetek magatoknak valami jó, elzárt helyet, oda menjetek buzulni, nem ahol a normális emberek dolgozni szeretnének. Vagy már késő? El kell fogadnunk, hogy ide jöttök, hogy a levegőbe eresszétek a zsidrák, libsi elveiteket?
Ui.: A kurva anyátokat.
(Maier Péter)

       *

Érted, hazajössz, bazmeg, Hollandiából, geci jó volt az a fél év, ment a maszek, fű alatt a fizu, megoldva okosba, csak az a szar, amikor romanikkal kellett dolgozni, azok geci buták, érted, fejedre ejtik a téglát, adhatsz nekik balesetelhárítási műszaki zsebkönyvet, ezek olvasni se tudnak, fejedre ejtik, nyolc méterről, az szerinted mennyire fáj?, meg ukránokkal se, azok úgy dolgoznak, mint a lovak, meg mindig megy a pia, én olyat még nem láttam, ahogy ők isznak, de legalább a fű olcsó, meg kurva is van dögivel, csak győzd pénzzel, unokatesóm is úgy jött ki mínuszba, tőlem kért kölcsön, azóta se láttam, az asszonyt se, neki is csak a pénzem kellett, meg a bankkártya, meg a Budapest-tábla, na mindegy, vágod, ekkora a szerencsém, végre felülök a vonatra, mennék haza, hiányzik Miskolc, odaül egy romani, hát csak nem a harmadunokatesóm mostohanagybátyja?, dehogynem, muszáj vele beszélni, pedig annyira szívesen aludnék, de nem, ez beszél, mutogatja, hogy átverte az anyós, mutat képet is, jaj, de csúnya, ez az anyósod?, kérdem, közhely, bazmeg, de annyira rusnya, hogy a rák állítana gitárt a tüdejébe, és a halál pengesse a húrokat, na mindegy, mutatja, jaj, ez geci csúnya, vidd innen, érted, hazajössz Hollandiából, és ez fogad.
(Miklya Csanád)

       *

A lófejű istenek változatai

a balesetelhárítási műszaki zsebkönyvben
nem írták, hogy ha a narancsfák eldőlnek,
megtörik a szimmetria és a lepedők
összevizelve száradnak. ez a lehető

legkisebb börtön, beledöglök,
beledöglesz, beledöglünk.
bajszomon most száradó takony,
nincs eső, csak sárgásfehér plafon.

a húsvágó toronyban,
az ördög faszán forognak
főorvosok s testek, mint az enyém,
rádköpöm a tüdőm meg az epém.

jön a vizit, nézd dagadó nyelvem,
undorodj sorra minden szerven,
nézzed csak fonnyadó bőröm,
küldj valakit, hogy főbelőjön.
(Pencs Attila)

       *

Nem lopott

Eladom az alig használt, nem lopott szekrénysort 180 ezer forintér’, ajtaján volt egy tükör, leszedtük, de harmincezerér’ visszarakjuk, kulcs elveszett, de pótolható, felső polc leszakadt, de javítható, igény szerint beépíthető, testvérem megcsinálja olcsón, felárba’ 220 ezerér’, balesetelhárítási műszaki zsebkönyvet vagy gamer gépet beszámítok, ha van hozzá GTA, ha kell, viheti testvérem anyósát is hatvanezerér’, nagyon ronda, főzni nem tud, de pont belefér a szekrénybe, én magam próbáltam, alku nincs, így is kurva jó üzlet, kijön bátyám a megyeiből, megverjük a rókaképű sivatagi hollókat, amiért vádolnak, hogy lopok, aztán irány Bora Bora.
(Rékai Anett)

       *

Július 5. — az év 186. napja

Már megint itt, színházi büfé, a nap csupán negyedik whiskyje. Kiélt előadóként már elfogadott az alkoholizmus. Kiélt női előadóként már elfogadott az alkoholizmus és az anorexia. A másoknak feltett keresztkérdések halmaza elvonja a figyelmet a hibáimról. Ezt tartják bennem különlegesnek. Velem szemben a tanítványom igyekszik kinyögni pár mondatot, amitől reményei szerint majd olvasottnak gondolom. Ő volt a legjobb jelentkezőm, pedig ő sem jó. Műveletlen és buta. Felelősségteljes tanárként most akkor meghívom egy sörre. Komolyan Kőbányait kér és mellé cigit sodor? Már megint egy csóró, 17 éves költőcsemete. Látom, ahogy beszél hozzám, de csak a következő pohár által bevitt kalóriatartalomra gondolok, így tudom életben tartani a testem. A trükk működik, olyan számomra, akár egy balesetelhárítási műszaki zsebkönyv. Senki sem érti, de mégis fontos. A következő önsegítő könyvem első oldalára persze felírom majd, hogy „Szeresd magadat, mert csak egyszer élhetünk!” Egyfajta önkielégítés, mikor közhelyekért fizetnek. Olyan ez, mint egy prostituált eljátszott orgazmusai. Érzem, ahogy kicsúszik a pohár a kezemből, csattan a földön, és ha a velem szemben ülő diák megkérdezi, mi történt, azt mondom majd, hogy hagyja csak.
Szilágyi Sára

       *

Mama éppen az összefagyizott ruhám miatt szidott, mikor elértük a buszt, úgy rángatott föl rá, de a sofőr bácsi rám mosolygott, pedig nem is köszöntem neki, biztos az is a szoknya miatt van, olyankor gyakrabban mosolyognak rám idegenek, csak a mama arca maradt feszült, miattam, meg a csomó ember miatt, akiktől reggel hétkor tömve van minden járat és nem lehet leülni, ezek a mai fiatalok sosem adják át a helyüket. Végigráncigált a tömegben, úgy éreztem, legszívesebben a hóna alá csapna, mint apa otthon felejtett könyvét, ami miatt most ennyire rohanunk, és amiről azt mondta, még kicsi vagyok hozzá, meg nem is tudom elolvasni, ne ugráljak, pedig már kibetűztem a címét, Balesetelhárítási műszaki zsebkönyv, ez van a gerincére írva, de nem árulom el neki, hadd legyen meglepetés.
(Weeber Luca Borbála)

Megjelentek a Műút 2017061-es számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!