Oly lompos volt és lucskos,
a szőre sárga láng,
éhségtől karcsú,
vágytól girhes,
szomorú derekáról
messze lobogott
a hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
laktak a szemében,
s kenyérhéját, miegymást
keresgélt.
Úgy megsajnáltam, mintha
belőlem szaladt volna
elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
ekkor mindent láttam ott.
Lefekszünk, mert így kell,
mert lefektet az este,
s elalszunk, mert elaltat
végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
feküdvén, mint a város,
fáradtság, tisztaság
hűs boltja alatt némán,
egyszer csak előbúvik
nappali rejtekéből,
belőlünk,
az az oly-igen éhes,
lompos, lucskos kutya
és Istenhulladékot,
Istendarabkákat
keresgél.
József Attila: A kutya
J. A. Összes versei 1., Akadémiai, 1984, 309–310.