A kastély

Az erdőbe akartam eljutni. Azt mondták, elmenni
oda nem lehet, csak megengedni, hogy közeledjen,
kérgében fut a jelen, ágáról hullik a múlt, üres madárfészkei:
a jövő. A gyep- és cserjeszint állatai így kívül rekednek
az időn. A testnek alárendelve lehetetlen kinyúlni a
tájba. Hogy legyőzzön a tér,
bárányt adtak és disznót, minden élőlényből egy
párt. A folyamat nehéz, mert minden ételt kétszer
kell legyőzni: el kell nyomni a feltámadást. Időnként
azonban ki-kicsúszik a nyelés légzsilipje alól egy-egy
röffenés. A génállományon keresztül kapaszkodik
belém a növényvilág, a testem felismeri a
tavaszt, kemény rügyek dugják ki hegyüket, máskor
meg befelé húzódik a víz, sorsára hagyva az elfásodó
rétegeket, hogy kialakulhassanak az évgyűrűk:
a szenvedés önmagába visszamenekülő hullámai.
Mint egy forradalom után, mikor a kastélyt
kirabolták, és már csak istállónak jó — üres fogalom,
melyben csak a sejtés túrja a márványt füvek után kutatva,
hogy egy tájba állva muszáj kapcsolódni, és minden táj
magához igazít. Ahogy elszaporodnak a disznók, és
feltörnek a padló lapjai között a gyökerek, a nyugati szárny
süllyedni kezd, a Nap egyre keserűbbre érik, elnehezül,
tengerbe merül, és kicsordul tőle az éjszaka. Átcsap a tető
felett, a keleti rezidencia ablakainak pedig meg kell tanulnia
az elmúlást.

Megjelent a Műút 2017061-es számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük