Titkos napló a 2017-es Szöveggyárból

Hatkor kelni akkor is nehéz, ha épp nem iskolába készül az ember — ennek megfelelően kellően álmos fejjel érkezem meg a pályaudvarra, ahol rögtön kiszúrom Körösztös Gergő haját. A társaság hamar összeverődik, mind ismerjük egymást előző táborokból, így a vonaton már magasröptű témákról folyik az értekezés, kitárgyaljuk Kamilla szokatlan alvási szokásait és mind egyetértünk abban, hogy Esterházy Péter lett volna a tökéletes köztársasági elnök.

Július 3.
Hatkor kelni akkor is nehéz, ha épp nem iskolába készül az ember — ennek megfelelően kellően álmos fejjel érkezem meg a pályaudvarra, ahol rögtön kiszúrom Körösztös Gergő haját. A társaság hamar összeverődik, mind ismerjük egymást előző táborokból, így a vonaton már magasröptű témákról folyik az értekezés, kitárgyaljuk Kamilla szokatlan alvási szokásait és mind egyetértünk abban, hogy Esterházy Péter lett volna a tökéletes köztársasági elnök. Miskolcra érve tovább bővül a létszám, majd a Kedves villamossal érkezünk meg a Vasgyárhoz. Sokan már ismerősek itt, én még kissé megilletődötten ácsorgok a kapuban, de a többiek lazasága és a hely szelleme segít hamar feloldódni. Lepakolunk, aztán a hangárban ücsörögve irigykedünk a badass kissrácokra, akik látszólag minden félelem nélkül száguldoznak rollereikkel a pályákon, és már most sokkal vagányabbak, mint mi valaha leszünk. Összeáll a kéziratfal, majd terepbejárásra indulunk. Számomra ez a nap egyik legmeghatározóbb pontja, de ezt úgyis csak az értheti, aki járt már itt, Az éhezők viadalát és A fehér királyt egyszerre megidéző romok között. Megismerkedünk a ponyvaflow kifejezéssel, amire Eszti tesz definíciós kísérleteket. A nap első előadását Korpa Tamás tartja, majd Gaborják Ádám műhelyszemináriuma következik, aztán átvonulunk az Öntöd-ébe, a Szöveggyár másik kultikus helyszínére. Itt megismerjük Ancsát, Miskolc és talán a világ legangyalibb pultosnőjét, majd viták irodalomról és politikáról, dübörgő zene, egymásra találások, szivacstenger, és a napot hajnali négy körül Kamilla komoly kérdéseivel zárjuk félelmekről, hagyományról.

Július 4.
A késői (vagy inkább korai) ágyba kerüléshez képest meglepően frissen ébredek, így Anettel időben érkezünk Bukowski Törzsvendég című filmjére. Legtöbben csak dél körül kezdenek ébredezni, de kettőkor már mindenki részt vesz Jenei László előadásán Camus-ről és prózáról. Ezután kabai lóri műhelyfoglalkozása következik, ahol feladatot is kapunk: mindenkinek visszautasító levelet kell írnia saját magának egy tetszőleges folyóirat nevében. Itt mindenki kiéli eddig titkolt mazochista énjét, csak úgy röpködnek az oltások, önkritikában nincs hiány. Vacsora, Öntöd-e, majd ez az este is beszélgetéssel, énekléssel, trAnzKaPHkával ér véget.

Július 5.
A harmadik napon már reménytelennek érzem időben felkeli a filmhez, így a boltban szerzett, kincset érő jegeskávéval csak jóval 11 után botladozunk le az asztalokhoz. Utólag ez jó döntésnek bizonyul, ugyanis a nap folyamán agysejtjeink erősen igénybe vannak véve: Nyilas Atilla Sakkvakság című előadása után az adott témában kell verset írnunk, Sopotnik Zoltán pedig egy még összetettebb feladattal áll elő: monológot kell készítenünk (1) egy idegen szemszögéből (2) egy szabadon választott író stílusában, (3) benne egy hatalmas közhellyel/képzavarral (4) és a „balesetelhárítási műszaki zsebkönyv” kifejezéssel. Mindkét feladat várakozásokon felül sikerül, így nyugodt lélekkel ücsörgünk utána a síneken, majd a szokásos túra után újabb kihívás: kötött formájú versben kell Ancsától italt kérni. Ennek már hagyománya van, és közben megérkeznek a veteránok is, így végre teljes a társaság. Heves viták folynak az írók és olvasók szerepeiről, politikáról, az értelmiség felelősségéről. Közben lóri megkérdezi, hogy állok a naplóval, és mivel az első dátumot már felírtam, azt mondhatom, már elkezdtem. A kapuzárást majdnem lekéssük, de azért csak visszajutunk valahogy és a kemény mag reggel hatig bírja, aztán rövid dilemma után átkényszerülök a mentorszobába, ahol a Csanád által kiadott meghatározhatatlan hangok ringatnak álomba, a naplóírás pedig — mint nálam minden határidős feladat — az utolsó pillanatra marad.

Megjelent a Műút 2017061-es számában