Vajon hogyan kell felvenni újra a régi élet fonalát, hogyan folytatodjuk tovább, ha a szíved mélyén kezdedjük megérteni, hogy nincs már visszaút, se tovább, kérdezem magam, ahogy kilépek az utcára, bele a tébolyító, hideg napfénybe, a benti félhomályt elhagyva arcon csap a verőfény, és nyilván vannak dolgok, amiket az idő sem képes helyrehozni, olyan túlságosan mély sebek, amelyek hatalmukba kerítenek, ha nem vigyázol, őrületbe kergetnek, gondolom, ahogy hazaindulok, bele a régi életem emlékébe, mert nincs más választásom, szabad vagy, hallom a slágert dobolni fülemben, pedig én csak szabadulni akartam attól, ami sehogy sem akar elhagyni, hogyan kell felvenni újra a régi élet fonalát, kérdezem ismét magamtól, ahogyan az ismerős tereptárgyak között sétálok hazafelé, pontosabban a lakás felé, amit otthonomnak mondok, holott csak néhány, számomra valami miatt fontos tárgy raktára, melyben jut hely a matracomnak is, havidíjért, akkor most ez otthon, kérdezem magam, hogyan folytatod tovább, ha már nincs visszaút tovább, gondolom újra, de ugyan mibe, nem tudom, hová tegyem most ezt a mondatot, nagyszerűnek tűnik azt érezni, hogy mindegy, hogyan alakult a dolog, hiszen megelégedtem elfogadtam immár azzalt, ami számításom megszállott munkám ellenére következett be, mint ahogy miközben az ellenkezőjével is elégedett lennék, ha nem sokkal elégedettebb, bár akkor már valószínűleg nem gondolkodnék, erről sem, szabad lennék, összehúzom magamon a kabátot lkopott kapucnis pulóvert, szabad vagyok, mondom magamnak, csak nem tudom, mitől, mindjárt hazaérek az üres lakásba, aközé a néhány fontosnak gondolt tárgy közé, de előtte még beköszönök régi életemhez a közeli kocsmába, megiszom egy deci vodkát, majd még egyet, újra az utcán vagyok, nem gondolkodom, megállok a járda közepén, rágyújtok, kétezeröt, december valahányadika, derült égbolt, mínusz három fok vasárnap, 2017. szeptember 10. 11:08.