friss műút

-ról, -ről

Hegedűs Ágota

Hegedűs Ágota

(Székesfehérvár, 1966) író, költő.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Nőtérfél

Hegedűs Ágota: Ki nem kényszerített

2013. június 27.

13.06.27. hegedus agota kepElég lesz ám. Menj innen.
Nem megy. Ott marad, csak lép párat balra, aztán a sarokról bámulja tovább a neonsárga labdákat, ujjaival kapaszkodik a rozsdás kerítésbe. Órákig bírja nézi a pattogtatókat, figyel. Fejti a játékot. Néhány szabályt nem ért, de nem mer szólni. Este megvárja a gondnokot, és megkéri, hadd locsolja meg ő a salakot. Az megengedi neki, addig legalább iszik egy sört, aztán visszajön, fogja a kocsit, végigvonalazza a pályát. A gyerek a pályán kívülről nézi. Én az ötösön játszom, hetente kétszer. A gyerek mindennap ott kapaszkodik.

Volt osztálytársnőm fia is teniszezik, kinn laknak Párizsban, a gyerek überfrancia, tuti ranglistás lesz egyszer. Most labdaszedő. Szkájpolok velük, a gyerek mesél. A Roland Garros tök jó. Például nem kell iskolába járni. Szívatnak? Igen. de megéri. Beosztják a napomat, mikor keljek, mikor feküdjek. Mikor meditáljak. Akkor lefekszem, hanyatt a betonra, és a tanult technikával csak a meccsre koncentrálok.
Kelj föl, öcsi, indulunk.
Utána jön a huszonöt perces bemelegítés. Tapsra indulni, sprint, gyorsan, aztán vissza. Labda nincs, azt majd csak a pályán. Nem baj, labdában jó vagyok, tökéletesen gurítok, és mindig elkapom. Beosztanak a centerpályára, férfi elődöntőre, fogom majd az izzadt törölközőt, figyelem őket, mikor néznek rám, mikor kérnek labdát, mikor frissítőt. Ilyenkor azt képzelem, én vagyok ő, szinte tudom a gondolatatait, még azt is, hogy hová fog ütni legközelebb.

Öcsi, dobd vissza a labdát.
Fut, megkeresi a fűben, szeretné azt a labdát, szorongatja, míg visszaér vele. Megpróbálja átdobni a magas kerítésen, nem megy neki, harmadszorra sem. Bentről kiröhögik.
Inkább hozd be.
Félve nyitja a riglit, pályán belül van. A hat pályából öt foglalt. Az egyes pályához igyekszik, de vár fegyelmezetten, megvárja a hármason a labdamenet végét, utána a kettes szélén is vár hang nélkül, a kerítés mellett. Végre átfuthat az egyeshez. Megáll, felemeli a kezét, abban a labda, dobásra kész.
Jöhet.

Ha szerencsém van, mondja übertenisz, úgy jár le a szolgálat, hogy meccs végére maradok. Szerzek autogramot a labdákra, vagy a sapkámra. Teli van relikviákkal a szobám, bandázsdarabkák Tsonga ütőjéről, Nadal frissítős palackja. Ugyanúgy teszem a polcra, címkével előre. Federer hajpántja. Ki sem mostuk. Ha nincs szerencsém, a meccs végeredményét sem tudom meg, negyvenöt percet lehetek csak egyszerre fenn, dolgom végeztével nem nézhetem a meccset, vissza kell menni a szállásra. Tévé nincs, internet nincs. Vasfegyelem van. Leveszem a salakos zoknim, cipőm, másnap újat kapok. Pihenjek, mondják, holnapra is be vagyok osztva. Ha becsukom a szemem, sárga labdák dőlnek rám, pattogva. Très, très, … Milyen, kérdezem, izgalmas? Érdekes? Őrületes?
Hihetetlen, mondja, aztán széttárja a kezét.

Lehúzhatod, ha van kedved.
Hogyne lenne. Fogja, húzkodja, simul a salak. Tudja hogyan kell, sokszor látta. A gondnok a fa árnyékából kiabál vissza: meg is vonalazhatod. Aztán ül a büfé teraszán, figyeli a gyereket. Az kötelességtudóan dolgozik, szakértő, precíz mozdulatokkal fordul a kocsival a sarkokon, tolja aztán ügyesen a helyére. Szomjas lesz, a kerti csapról lecsatlakoztatja a slagot, megnyitja, mossa a tarkóját, locsolja az arcát, iszik lassan, nagy kortyokban.
Elég lesz ám. Most már menj innen.
Nem megy. Napok óta készülődik, látom rajta, aztán megszólít, megkérdezi, hogy mi az a ki nem kényszerített hiba, a doktor úr játszik az egyesen, tőle hallotta, az mondta az ellenfelének, „te is csak a ki nem kényszerített hibáimmal tudsz nyerni ellenem”. Hiába figyelte őket egész meccsen, nem tudta megfejteni a doktor hibáit. Szeretné még tudni a „tájbrék” szabályait, mert az olyan gyorsan megy, akkor káosz van a fejében, nem bírja követni. Ha valaki elmagyarázná neki. Elmagyarázom. Aztán félreáll, később másik két pályát is lehúz, meglocsol, vonalaz. Iszonyúan süt a nap, megtörli a homlokát, becsukja a szemét, a nap felé fordítja az arcát, kicsit tántorog. Aztán orra esik. Gondolom, mindjárt feláll.
Mit találtál, öcsi.
Sokáig fekszik ott, hason, mire észreveszik egyáltalán, pályatartozék, nem tűnik fel. Aztán kiabálunk, nyüzsgünk köré, a doktor jön az egyes pálya felől, futva. Mellé térdel, pofozgatja, vizet kér, kekszet vesz elő, ad neki. Csak a vércukor, mondogatja. Jól van, öcsi, most menj haza.
Megy. Vérzik a térde, bőre alatt a vörös salak. Mit mond majd otthon. Hogy teniszezett? Kapaszkodik a biciklikormányba, fehérednek az ujjai, még szédülhet, azt mondja, ha becsukja a szemét, sárga labdák dőlnek rá, pattogva. Talán haza kéne kísérni, de még nem járt le az időnk.

Szólj hozzá!