Ne hidd vagy hidd el, de ezt álmodtam a szombati
szlempoetri után, forró nyárhajnali álom-remixben:
forgott-keringett egy halott ördög, jégkék formaldehidben.
Mint űrét vesztett űrhajós támolygott tétován ide és oda,
én boldogan zengtem, verődve földön és égbolton,
hogy végre földobta a patáit ez a gyilkos mostoha.
Kecskék közt a legnagyobb és exangyalok közt vérnősző állat,
mennyien időztünk a karmai közt és hány karmában volt vadállat.
Holt fenevad, ujjongtam, véged van, véééééééged, nem árthatsz többet!
Imádkoztam, térden üvöltöttem, hogy nincs több bűn és bűnös ötlet.
És az outletekben csak szeretetet kapni és jóságot a second handben,
mindenki dzsukel lesz, raj és fajin, és minden rendben lesz öcsém, a legnagyobb rendben,
ömlött tűzforrón és kéken a könnyem,
hogy könnyen fogunk éééééééélni, baromi könnyen!
Nem lesz több sárga csekk, csak sárga út, és Miskolc lesz a smaragdváros!
Minden gyerek jóllakik és az összes szingli párt talál, már most!
Újra indul a gyárpárduc és lesz munka dögivel,
a panel ligetes lesz és virágos, a gyengét senki sem löki fel.
A játszótér a Kánaán és minden pitbull pincsi lesz,
és az uzsonna téliszalámi, ami biztos nagyon fincsi lesz.
És merdzsóval járnak a szegények is, automata váltóssal,
bőrülésessel, és a hajléktalanok meleg előételeket esznek,
majd aztán ropogós-bőrös csülköt, arany, újházi tyúkhúslevessel.
És boldogan élünk, amíg meg nem halunk, hisz nincs már ördög,
ott van a formaldehidben. És már sokkal, de sokkal jobb nekünk,
hisz végre ketten maradtunk, mi meg az Isten, mi meg az Isten.
