KH — angol

„— Két ember él bennem — mondta. — Az egyikük úgy érez, ahogyan érezne kell, a másik ezzel ellentétesen. Utóbbiból hozom létre gonosz figuráimat; abból, aki úgy érez, ahogyan egy embernek éreznie kell, a saját életemet igyekszem élni. — Csak kettő? — kérdeztem.” A kérdező Dosztojevszkij, a feltárulkozó író pedig Dickens. A párbeszédet megtaláljuk Claire Tomalin nagyszerű friss Dickens-életrajzában (Penguin, 2011), de számos komoly folyóiratban is. Ez volt a közelmúlt angol nyelvű irodalomtörténet-írásának egyik legnagyobb szenzációja, egy ismeretlen kazahsztáni szaklap elfeledett 1987-es számából előbányászott publikáció alapján, a hihetetlen nagy jelenet: Dosztojevszkij, Dickens nagy rajongója (egy beszélgetésben „a világ egyik legjobb” írójának nevezte) rövid 1862-es londoni tartózkodása során meglátogatja eddigre nemzetközi hírű kollégáját.

„— Két ember él bennem — mondta. — Az egyikük úgy érez, ahogyan érezne kell, a másik ezzel ellentétesen. Utóbbiból hozom létre gonosz figuráimat; abból, aki úgy érez, ahogyan egy embernek éreznie kell, a saját életemet igyekszem élni. — Csak kettő? — kérdeztem.” A kérdező Dosztojevszkij, a feltárulkozó író pedig Dickens. A párbeszédet megtaláljuk Claire Tomalin nagyszerű friss Dickens-életrajzában (Penguin, 2011), de számos komoly folyóiratban is. Ez volt a közelmúlt angol nyelvű irodalomtörténet-írásának egyik legnagyobb szenzációja, egy ismeretlen kazahsztáni szaklap elfeledett 1987-es számából előbányászott publikáció alapján, a hihetetlen nagy jelenet: Dosztojevszkij, Dickens nagy rajongója (egy beszélgetésben „a világ egyik legjobb” írójának nevezte) rövid 1862-es londoni tartózkodása során meglátogatja eddigre nemzetközi hírű kollégáját. A Times kommentátora egyenesen „Dickens lelki életéről adott legmélyebb megnyilatkozásának” nevezte a párbeszédet. Csodálatos. Milyen kár, hogy egy szó sem igaz belőle. Eric Naiman a Times Literary Supplement 2013. április 12-i számában lélegzetelállító detektívmunkát tett közzé, amelyben szinte beláthatatlanul kanyargós ösvényeken követi végig egy sok néven (szaktudományos és szépirodalmi) műveket publikáló, saját különféle alteregói között bonyolult kapcsolatokat építő, kétségbeejtően ötletes csaló útját. A frusztráció, a szakma közönye, a megfelelő állások, elismerések elmaradása ilyen elképesztő utakra tereli az ambíciót: a több személyiségről szóló vallomás inkább kiötlőjét jellemzi.

A közelmúltban két, nem erről ismert nagy író költői műveinek kritikai kiadása jelent meg: Samuel Becketté (The Collected Poems of Samuel Beckett: A Critical Edition, szerkesztette Sean Lawlor és John Pillingm Faber and Faber, 2012) és Vladimir Nabokové (Collected Poems, szerkesztette Thomas Karshan, Penguin, 2013). A két szerző között hasonlóságot teremt, hogy miközben hatalmas figyelem irányult prózai életművükre, ők mindvégig sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak szerény terjedelmű, de a filológiai apparátusokkal vaskosra duzzadt költői életművüknek a kritikusoknál. Összeköti a költőket a többnyelvűség (Beckett esetében a legtöbb vers eredetileg franciául született, Nabokovéban oroszul), hogy egyik nyelvben sem voltak egészen „otthon”, és hogy a modernizmus kései fázisát is jellemző gazdagon intellektuális, intertextuális műveket alkottak.

Sherwood Anderson különösképpen akkor kapta meg a legnagyobbaknak fenntartott kitüntetést, elbeszéléseinek gigászi gyűjteményes kiadását a Library of Americában (Collected Stories, szerkesztette Charles Baxter), amikor már nem sokan sorolják a két világháború közötti korszak legnagyobb prózaírói közé. A kötet talán föléleszt valamit abból az óriási elismerésből, amelyet kortársaitól kapott. Hart Crane, Virginia Woolf, F. Scott Fitzgerald dicsérték, William Faulkner „a generációmba tartozó amerikai írók atyjának” nevezte. Magyarul is hamar megjelent, Schöpflin Aladár már 1930-ban átfogóan méltatta életművét (a zolai naturalizmusból eredeztetve azt) A sötét nevetés című regényének megjelenése kapcsán. Mára Winesburg, Ohio című 1919-ben megjelent elbeszéléskötete tűnik az életmű legkiemelkedőbb darabjának (magyarul Vajda Miklós fordításában olvasható), főként ez alapján tekintik a modern amerikai novella előfutárának: az elsősorban O. Henry nevéhez kötődő, csattanóra kifuttatott, rövid, lekerekített elbeszélésmód félretétele által, a lélektani motivációkat, frusztrációkat, elfojtásokat, csalódásokat érzékeltető, az élőbeszédet — annak esetlenségeivel — imitáló hang használatával.

Tömegek gyászolják a június 9-én, 59 évesen rákban elhunyt skót írót, Iain Bankst. A gyász és az elismerés szavai olvashatóak mindenhol: „Iain Banks halott. — tweetelte egykori barátja, Neil Gaiman — Egy üres házban sírok. Jó ember volt és 30 éve a barátom.” Banks kivételes módon két párhuzamos, külön tartott karriert vitt: egyrészt „szépirodalmi” műveket publikált, amelyek közül máig a legelismertebb a Bényei Tamás fordításában magyarul is olvasható A darázsgyár (1984), másrészt science fictiont (két neve közé egy M.-et illesztve). Utóbbi kategóriából a legsikeresebbek a Kultúra-sorozat kötetei; ezek magyarul is egymás után jelennek meg az Agavénél. A halállal versenyezve kellett befejeznie utolsó kötetét, a The Quarryt (Kőbánya), amelynek megjelenését még éppen megélte. A kritikusok nem tudnak szabadulni a ténytől, hogy bár Banks kísérteties módon azelőtt kezdte írni a regényt, hogy tudomást szerzett gyors lefolyású betegségéről, annak jelentős része mégis a halálról, haldoklásról szól, méghozzá éppen a rákban haldoklásról. A cselekmény időben és térben rendkívül beszűkített: egy hétvége a végét járó Guy házában (a címben szereplő bánya peremén), fia, Kit elbeszélésében. Guyt volt egyetemi barátai (vázlatos figurák a múltból) veszik körül, s ő hosszú, fájdalmas monológokban gondolkodik a leküzdhetetlen betegségről. Asperger-kóros fia leginkább egy HeroSpace (HősTér) nevű sci-fi játék fantáziavilágában él, s megtestesíti azt a feszültséget, amely a betegség, a meghalás lassú, mindennapos folyamata és a fantázia, a fikció vágyott világa között feszül a regényben: „a valóság unalmas autóút arra az izgalmas helyre, ahol igazából szeretnénk lenni.”