Az ebédlő félhomálya. A mester az asztalfőnél.
Húga, akit magához fogadott, nem ülhet egyelőre
az asztalnál, csak a falhoz tolt széken foglal helyet.
A többi vendég: Wasianski, Green — Kant ez utóbbihoz
rendszerint délutánonként átjár — közé óvatosan
magam is odaletelepszem. Meghallgatom a professzor
okfejtését az örök békéről, Swedenborgról, a távoli
tűzvészről, a sör egészséges, a sajt egészségtelen
voltáról.
Később aztán távolról követem sétáját, amint átgyalogol
az idetelepedett skót üzletemberhez, az említett Greenhez.
Ott válogatott férfitársaságban azon nyomban elszundítanak
az öblös karosszékekben.
Este vacsora, majd egy pétervári fiatal orosz látogatása, aki
csak egy percre szeretné látni a felvilágosult poroszt.
A zaklatott orosz leírása: kétségbeesett szavai a sorsról,
a pénzről, az igazságról, a szenvedélyről. Mindezt azonban
nem Kantnak adja elő, hanem a dohányzószobában várakozva
Kant szolgájának, az öreg Lampénak. Kantnak már csak
szenvedélyesen kezet csókol az orosz, és siet is tovább.
Én az utolsó pillanatban behúzódom egy kiszögellés mögé,
ott várom szívdobogva, hogy leszálljon az este. Belopózom
Kant hálószobájába. Leverek valamit, a pehelykönnyű,
aszkétikusan sovány férfi felébred a zajra, de nem vesz
észre a sötétben. Az ágyától induló kötélbe kapaszkodva
araszol végig a folyosón a reterátig, majd dolga végeztével
vissza az ágyba, ahol szorosan beburkolja magát pokrócába
és fegyelmezetten visszaalszik. Ekkor jön el az én időm:
a filozófus halk szuszogása közben önvizsgálatot tartok, hogy
is állok a lelkembe vésett erkölcsi parancsokkal, közben
a beömlő hidegben az ágy felett nyitott kis ablakon át figyelem
a Königsberg felett feszülő fekete, éjjeli égbolt ezernyi csillagát.
Megjelent a Műút 2017059-es számában