Bemerészkedett a városba, egy messzi,
délre eső tartomány fővárosába, ott dobogott
patáival a középkori kockaköveken, nézte a
pompás épületeket, az elegáns luxusüzleteket,
éttermeket, kávézókat, a gyönyörű latin lányokat
és férfiakat, miközben sóvárgott saját hegycsúcsaira,
erdeire, vágyott a magasba és a magányra, így
jutott a több száz márványlépcsőn fel az égig,
hogy ott megfürdesse tekintetét egy arany
ragyogásban tündöklő szent szoborban, alant
az ezeréves tér, fent a káprázatos Nap és a
kék ég, ettől a kékségtől persze megint
valami fájó, nehezen múló emlék zaklatta
fel, végül egy óvatlan lépésnél megcsúszott
a patája a márványlapokon, s mert tiltott
helyen járt, kis híján alázuhant a mélybe,
egy csipkés kőpárkányban kapaszkodott
végtelennek tűnő percekig, átvillant rajta,
hogy csak el kellene engednie a mellvédet,
tekintetét a rámeredő angyalokra vetette és
elszégyellte magát, visszakapaszkodott a
tetőre, ez a sarkába tört nyílhegy miatt
nehéz és fájdalmas művelet volt, s ahogy
csattogott le a lépcsőkön, arra gondolt:
megint megalkudott, nem volt mersze
halni sem.
Megjelent a Műút 2017059-es számában