friss műút

-ról, -ről

Csutak Gabi

Csutak Gabi

1977-ben született. 2008 óta publikál novellákat és kritikákat különböző irodalmi lapokban. Eddigi írásait főként a Látó, a Műút, a Tiszatáj, a Litera és a Prae.hu közölte.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Áttűnések

Csutak Gabi: Berlini levegő

2017. április 23.

Erőltetett menetben járom be a várost. A fal vonalát próbálom követni, rátapadni az utcákat átszelő sebre, de nem mindig sikerül, már sok helyen begyógyult, a var észrevétlenül nőtt rá a hajdani senki földjére. A lábam beledagad a cipőbe, sípcsontomban állandósul a tompa fájdalom, mégis fékezhetetlenül menetelek tovább a középpont nélküli struktúrában, úgy képzeltem, hogy lépteim mintázatával kikanyaríthatok magamnak valamennyit a valószerűtlen tágasságból. Vagy az is megtörténhet, hogy a város kanyarít ki egy darabot belőlem, kimetszi a vadhúst, ami egy másik város törmelékéből táplálkozik.

Ország Lili: Aranyváros

Mindig közelítek egy lehetséges középponthoz, de soha nem érem el, mindenhol külvárosok, amiket csak a magasvasút-hálózat fémszerkezetei tartanak össze, és senki nem csodálkozik, ha egy épület harmadik emeletén hirtelen átrobog egy vonat, vagy gigantikus művirágok rágják ki magukat a tűzfalakból, de a végeérhetetlen csatornák korlátain egyenlő távolságra helyezték el a mentőöveket és a hozzájuk tartozó szigorú táblákat: nem rendeltetésszerű használatukat a törvény bünteti. Kell is a figyelmeztetés, mert annyira szépek és hívogatóak a vadonat új piros-fehér karikák, hogy az embernek kedve támad vízbe ugrani csak azért, hogy végre rendeltetésszerűen használhassák őket. Csak azért nem lubickol mindenki, mert nem merik megzavarni a város díszpolgárait, a fel-alá parádézó hattyúkat, akik egész nap bizonygatták, mennyire megérdemlik, hogy ott legyenek. Tökéletes összhangban mozogtak, mint a balett táncosok, a szinkronúszók, vagy a jégtáncbajnokok, a parton sétáló emberek pedig speciális hattyúeleséggel jutalmazták mutatványaikat. Csak én viszolygok tőlük. Tekintetem igyekszik elkerülni kígyószerű nyakukat, sziszegő nyelvüket, és azt a feketeséget, ami buta gombszemükből kúszik szimmetrikusan a csőrükre.

Ország Lili: Város

A csatorna mentén megtalálom külváros külvárosát, ahol öt emelet magas óriások hajolnak a foghíjtelkek fölé. Egyikük több száz kukacszerű meztelen emberből van összerakva, és éppen egy újabbat emel a szájához, hogy aztán az is beépüljön a többi közé. Lent fehéren világítanak a deszkákból összetákolt színes kunyhók anarchista jelszavai. Ezek a kis időkapszulák nem csak a kiselejtezett eszméket, hanem a kiselejtezett tárgyakat is összegyűjtik, és otthont improvizálnak a hordalékból: régi fotelek kis csecsebecsékkel, mécsesekkel telerakott dohányzóasztalok a kifeszített kukászacskók árnyékában, üveggyöngy függöny a nem létező ajtó előtt, kitaposott cipőkbe ültetett virágok, összedrótozott kerti törpe. Kiderül, hogy csak pénzért szabad fényképezni, de kapok szórólapot egy globalizációellenes weboldal címével. Majd ismét a fal vonalán gyalogolok, egy olyan helyen, ahol a fűvel borított széles határsáv leplezetlenül megmutatkozik, sehol egy fa vagy épület, ami elrejtené. A rengeteg piknikező és sárkányeregető mégis úgy lubickol ebben a tágasságban, mintha csak nekik találták volna ki. Hanyatt vetem magam, és áhítattal bámulom az otthoninál boltozatosabb eget azokkal a stilizáltan bodorított bárányfelhőkkel. Fekszem a várost átszelő seb szépen befüvesített pontján, és egy pillanatra elhiszem, hogy én is ide tartozom.

       *

Már amikor megérkeztem a központi pályaudvarra, belém fészkelte magát a tériszony és a klausztrofóbia bizarr keveréke, amit akkor még utazási izgalomnak hittem. A gigantikus üvegkalitkában a padlón keresztül is több emelet mélyre lehetett látni. Azt képzeltem, ha az emberek nem kapaszkodnának bőröndjeik fogantyújába, a súlytalanság állapotában lebegnének a tökéletesen szimmetrikus struktúra elemei között. Amikor kiléptem az utcára, valahogy visszazökkent a gravitáció, és egy ideig úgy tűnt, hogy csak szokatlanul sok a levegőhöz kell majd hozzászoknom, mint amikor először láttam óceánt. De már több nap eltelt, és én még mindig idegen testként cikázom a meghódíthatatlan tereken, pedig már nem bízom magam a véletlenre, kötelességtudóan járom végig a turistacélpontokat.

Ország Lili: Rózsaszín ruha

Kellemes izgalommal figyelem a fényképezőgép kijelzőjén keresztül a ferde üvegfalak fölé boruló fehér vászoncsíkokat, reménytelenül keresgélve azt a szöget, ahonnan a méretek is jól érzékelhetők. Közben, mintha rám akarna dőlni a szerkezet, mintha csak véletlenül akadt volna fenn az épületek kiszögellésein, és bármikor újra elszabadulhatna. Az acélsodronyokra feszített vitorlavásznak fehérsége egyre jobban bántja a szememet, mégis vonz magához. Hangtalanul emelkedek az üvegfalú liftben és nem találok egy biztos pontot sem, amiben megkapaszkodhatna a tekintetem. A fehér leplek mindig más alakzattá rendeződnek: vitorlás, léghajó, papírrózsa, lezuhant ejtőernyő. Egyre közelebb a felső szinthez már tudom, hogy az üvegfalakra hatalmas víztömeg nehezedik, legfelül pedig egy medúza várja, hogy bekebelezhessen. Már érzem is, amint a kocsonyás nyálka a bőrömhöz tapad, és belém szivárog a dermesztő méreg. Közben bokáig süllyedtem a folyékony üvegpadlóba, és mindjárt a kaleidoszkópszerű mintákba rendeződő emberek közé zuhanok. Aztán már egy acélkorlátot szorongatok a lift melletti lépcsőházban, és elfehéredett ujjaimra tapadt tekintettel a belégzéseimet számolom. Még eltart egy ideig, de fokozatosan egyre közelebb érek a felszínhez. Eljön a pillanat, amikor már odébb merem csúsztatni a tenyeremet a korláton, és gépiesen egyenletes léptekkel elindulok lefelé. Tudom, hogy csak akkor jutok le, ha pillantásom még véletlenül sem siklik a következő lépcsőfok kontúrjain túl.

A szöveg az Árny a kövön — Ország Lili művészete című kiállításhoz kapcsolódik
(Magyar Nemzeti Galéria, 2016.december 17. – 2016. május 1.)

A fotókat a Magyar Nemzeti Galéria jóvoltából közöljük

Szólj hozzá!