Megtalált fény

Angyalosi Gergely elmúlt évben megjelent kötetének darabjai változatos műfajú szövegeket vizsgálnak, a gyűjteményben található írások tehát meglehetősen széles körű érdeklődésről és tájékozottságról árulkodnak. A kritikák, tanulmányok mellett Szénási Zoltán a szerzővel készített interjúja is helyet kapott a könyvben, és Szilágyi Zsófia az Élet és Irodalomban megjelent értékelésében megjegyzi, hogy az ebben a beszélgetésben megfogalmazottak mintegy maguk köré szervezik és más megvilágításba helyezhetik a kötet darabjait.

Angyalosi Gergely elmúlt évben megjelent kötetének darabjai változatos műfajú szövegeket vizsgálnak, a gyűjteményben található írások tehát meglehetősen széles körű érdeklődésről és tájékozottságról árulkodnak. A kritikák, tanulmányok mellett Szénási Zoltán a szerzővel készített interjúja is helyet kapott a könyvben, és Szilágyi Zsófia az Élet és Irodalomban megjelent értékelésében[1] megjegyzi, hogy az ebben a beszélgetésben megfogalmazottak mintegy maguk köré szervezik és más megvilágításba helyezhetik a kötet darabjait. Éppen ezért talán szerencsésebb lett volna magával az interjúval nyitni a Rejtett fényforrásokat, itt ugyanis körvonalazódik Angyalosi kritikusi attitűdje: „Azt gondolom, mindenkinek egy személyes viszonyt kell kifejeznie az adott művel. […] Én azt tartom jó kritikának, amelyik jellemzi a kritikaírónak az egyéniségét, és meggyőződéseiről pontos képet ad. Ennyiben a kritikaírás nem lehet objektív.” (199)

Frappáns megoldás, hogy — a kissé titokzatos — címben olvasható „rejtett fényforrások” feloldásának kulcsát a kötetzáró, Krasznahorkai László Seiobo járt odalent című művéről írt szöveg utolsó mondatában találjuk meg. A gyűjtemény darabjait olvasva ugyanakkor gyakran fel-felbukkan a fény, a megvilágítás fontossága: a Krúdy és a beszélő test című írás többek közt arra is rámutat, hogy az író éppen az impresszionista festészet módszerével ellentétesen, a foltszerűségtől az élesség felé haladva, a fényviszonyok változásait is érzékeltetve ír le egy arcot, a Füst Milán-verset elemző szövegben az elvágyódással összefüggő hajnali fény kerül fókuszpontba, a Nemes Nagy Ágnes tárgyias költészetét tárgyaló írás elemzett verséből pedig a szerző szerint „a szó szoros értelemben árad a fény” (108). Az elemzett művek ugyanakkor abból a szempontból is rejtett fényforrásokként értelmezhetők, hogy ezek sok esetben korábban kevésbé vizsgált, „rejtve maradt”, nem feltétlenül kanonikus szövegek. A kötetben található írások, bár egy-egy konkrét alkotásra fókuszálnak, több esetben mégis olyan belátásokat fogalmaznak meg, melyek érvényessége az adott írói munkásság egészére, vagy legalábbis annak egy jelentős szakaszára is kiterjeszthetők. Angyalosi tehát kiváló érzékkel választja meg elemzéseinek tárgyát: a sok esetben látszólag mellékesnek tűnő, kevésbé ismert szövegek vizsgálatával az alkotói életmű új megvilágításba helyezése is megvalósulhat.

A négy fejezetből álló kötet a Hármas portrék című egységgel kezdődik. Mint ahogyan a fülszövegben olvashatjuk, látszólag csupán a kötetnyitó, a Jeff Wall Picture for Women című fotóját elemző írásban találkozunk három „szereplővel”: itt ugyanis a tükör előtt álló két személy portréja mellett a kép közepén lévő kamera a harmadik lényeges komponens, a fejezet többi darabja esetében pedig „az irodalomtörténész pillantása” válik a kamera szerepét betöltő harmadik elemmé. A fejezetben többek között Radnóti tárgyias költészetéről, a századelő magyar irodalma és a pszichoanalízis kapcsolatáról, vagy épp a József Attila és Kosztolányi verseiben megjelenő bűntelen bűnösség kérdéséről olvashatunk írásokat. Bár a kérdésfeltevések pontosan meghatározottak, s azt gondolhatnánk, hogy szűkre szabják a vizsgálódás terét, a fejezet megállapításai tágabb horizonton is működőképessé válnak, hiszen — ahogyan fentebb utaltunk rá — az írások több esetben az életművek átértékelésére is javaslatot tesznek. Angyalosi Radnóti tárgyias költészetét elemző munkájában jegyzi meg, hogy „[a] Radnóti-recepció története, legalábbis költészetének az oktatásban és a kulturális életben való felhasználása, illetve az ebben mutatkozó egyoldalúságok persze viszonylag könnyen magyarázhatók. Ma már jól látjuk azokat a (korántsem mindig ártatlan) ideológiai manipulációkat, amelyekkel ennek az egysíkúságnak a látszatát védelmezték. Ezeknek a manipulációknak a leleplezésénél sokkalta izgalmasabb feladat azonban, hogy — közelítvén a szakirodalomban már jó ideje jelen lévő egyéb értelmezési javaslatokhoz — egy új, az eddiginél sokkalta összetettebb Radnóti-képet vigyünk át a köztudatba.” (35–36) A komparatív elemzések világosan kijelölt kérdéseire a következetesen végigvitt gondolatmenetek kínálnak válaszlehetőséget. Olyan kérdések fogalmazódnak meg, mint például az, hogy Nyirő József és Wass Albert művei miképpen konstruálják meg a székely ember mitikus képét, vagy hogy milyen következtetések vonhatók le Stendhal, Kant és Nietzsche (közvetett) kapcsolatát illetően. A költő és a szfinx című írásban Angyalosi három szöveg vizsgálatán keresztül rámutat, az Operaház előtti egyik szfinx-szobrot meglovagoló, majd arról lezuhanó költő (feltehetően maga Ady) anekdotáját alapul vevő művek esetében melyek a valóságeffektus lehetséges funkciói, azaz milyen szerepet játszik ez a nem fiktívnek tekintett történet az azt feldolgozó alkotásokban. A konkrét műelemzésekből kiinduló, végül pedig az életmű egy adott szakaszára vonatkoztatható megállapítások érvényessége ebben az írásban is felismerszik: a felsorakoztatott kérdések felfejtésén túl Angyalosi arra is rávilágít, hogy a lángészsors toposza éppen a vizsgált Ady-prózában jelenik meg elsőként az életművön belül, s később ugyanez a toposz válik a költő utolsó verseinek egyik szervező és gyakran visszatérő elemévé.

A hiányzó közép című fejezetben található írások új szempontok bevonásával tanulmányozzák a választott műveket, így többek között Radnóti esztétikai ismereteiről, Kosztolányi társadalomról alkotott képéről, vagy Kristeva és Semprun szövegein keresztül az idegenség problémájáról találunk érvényes megállapításokat. Ezek az elemzések az új perspektívából való megközelítés által egyértelműen gazdagítják a kijelölt művekről alkotott képünket, s üdítően hatnak egy-egy szerző életművének sokszor berögzült és megmerevedett konvencionális megközelítésmódjait illetően. Angyalosi így tesz például Krúdy szövegeinek esetében: „érdemes lenne tanulmányoznunk a testiség jelenlétének modalitásait ennek az írónak [ti. Krúdynak] a műveiben. Ezt a szempontot az eddigi értelmezések ismereteim szerint jobbára elhanyagolták, vagy kizárólagosan a kulináris, vagyis az evéssel-ivással összefüggő motivika vagy írói eszköztár kommentálására korlátozták.” (80) Angyalosi két mű, a Hét Bagoly és az Asszonyságok díja vizsgálata mentén meggyőzően bizonyítja, hogy bár Krúdy legtöbbször eltekint a szereplők külső jegyeinek részletes bemutatásától, írásaiban a testiség sajátos, mintegy víziószerű érzékeltetetése figyelhető meg.

A harmadik egység („A szép, ami semmire sem jó”) meglehetősen változatos műfajú és tárgyú szövegeket vonultat fel: a fejezetnyitó írásban Angyalosi a készülő új magyar irodalomtörténet modernségre fókuszáló harmadik kötetének koncepcionális kiindulópontját felvázolva a modernségfogalom problematikusságát járja körül, s bemutatja az irodalmi modernség az évek alatt folyamatosan változó fogalmi sokszínűségét, végül pedig megállapítja, hogy „az elmúlt négy évtized magyar prózairodalmának sokat emlegetett új törekvéseit nem a »modernségen« belül kell ugyan elhelyeznünk, de kétségtelenül a modernséghez mint hagyományhoz viszonyítva kell megértenünk.” (164) A fejezetben képet kaphatunk továbbá a 20. század kritikai irányzatairól, s itt olvasható a fentebb már említett interjú, valamint egy személyesebb írás is, melyben a szerző Debrecennel való kapcsolatáról vall.

A kötetet záró, A körzet metamorfózisa című fejezet darabjai egy-egy szerző, például Bodor Ádám, Aczél Géza, Parti Nagy Lajos vagy Krasznahorkai László műveire fókuszálnak, s e tematikus egység jelentősége abban is megmutatkozik, hogy a szövegek vizsgálatán keresztül egyes írások általános elméleti problémákra is rávilágítanak. Ilyen A kerülő út dicsérete című figyelemre méltó kritikai esszé, amelyben Tverdota György A komor föltámadás titka című, a József Attila-kultuszról írt nagy hatású kötete kapcsán az irodalmi kultuszkutatás mibenléte, annak módszertani problémái is a vizsgálat középpontjába kerülnek. Angyalosi a recepciótörténettel összehasonlítva rámutat arra, hogy a kultuszkutatás „a műre irányuló vagy a mű körül kialakuló, a recepciót többé vagy kevésbé befolyásoló diszkurzív formációkkal” (250) foglalkozik, s a kultusz „egyszerre bennünk és kívülünk van” (253), tehát nem csupán tárgyáról, hanem a befogadóiról is képet alkot. Izgalmas, ahogyan a szerző felfejti: a kultuszkutatás többek között azért is problematikus, mert nincs egy világosan meghatározott kritériumrendszer, amely alapján biztosan kimutatható egy adott mű, interpretáció vagy diszkurzív gyakorlat kultikus volta.

Kritikai megjegyzés talán a szerkesztést érheti: meglepő, hogy számos helyen elütések, vesszőhibák nehezítik az olvasást, ezek az apró formai pontatlanságok azonban eltörpülnek a kötet értékei mellett. Bár a vizsgált szövegek és az alkalmazott perspektívák változatosak, a kötet mégis egységesnek tekinthető: Angyalosi izgalmas és problémacentrikus szövegolvasatai minden esetben elmélyítik az elemzett művekkel kapcsolatos ismereteinket, továbbá határozott szempontok mentén, világos érveléssel, naprakész elméleti és történeti tájékozottság birtokában egyes módszertani problémákra is ráirányítják a figyelmet. A Rejtett fényforrásokban összegyűjtött írások tehát túlmutatnak önmagukon, a látszólag szűkre szabott vizsgálódási terület számos esetben tágabb felismerések felé vezet, a gyakran elemzett szövegek újabb megvilágításba kerülhetnek, a kevésbé ismert művekre pedig ily módon vetülhet rá a fény.

Megjelent a Műút 2017059-es számában

___________________________

[1] Szilágyi Zsófia: Fény és figyelem, Élet és Irodalom, 2016. április 29., 21.