Nincs szomorúbb a lelakatolt kapujú, elhagyatott éjjeli játszótérnél. Még ott jár a gyerekek lépte, akik boldogok voltak itt, vagy legalábbis örültek, hogy bejöhettek ide. A kerekek még forognak, a hinta még halványan inog. A csúszdák, a libikókák, a mászókák, a kormánnyal hajtható körsürgők egy darabig biztosan várják még a régi vendégeik, aztán majd megtudják, hogy azok nem jönnek hozzájuk vissza. Vagy nem tudják meg, mert a dolgok talán örökké képesek várni, vagy még azután is — mégha nem is tarthatnak ki olyan sokáig. Szóval a remény még nem hagyta el a helyet, a hit dolgában azonban ki mondhatna itt ma biztosat? Vagy fordítva.
Amikor az éj leszáll, az egyetlen utcalámpa fényében köd szitál a magányos játékokra. Persze minden éjjel így történik ez, ám máskor ebben a magányban várakozás van belül, az új napra készülés. Most ami készül, az a napok utáni semmi.
Mi történt itt?, kérdik az idegenek. Kinek jó ez a sok gazdátlan holmi? Kinél a lakatkulcs, kinél a bizonyosság? Mi fog itt történni? Mi ennek az egésznek a célja? Nincs válasz. Egy darabig minden érintetlen marad. Amíg még lesz, aki odafigyel. De mihelyt lankad az utolsó őrszem, lassan megkezdődik a pusztulás. Felnő a gaz bokáig, térdig, combig. Feltöri a bitument, kikezdi, ahol lehet, az alapokat. Nem lesz, aki lássa, hogy magától fordul-e ki a földből ez vagy az eszköz, vagy valaki megjelenik, hogy segítsen, és elvisz valamit innen. Valamit, amivel nem tud semmit sem kezdeni, csak elkótyavetyéli, vagy talán kidobja valahol máshol. A lényeg, hogy ami itt annyi sok évig annyi embernek jó volt, semmiképp se maradjon meg tovább.
Az ember keze meg ökölbe szorul a lelakatolt kapujú, elhagyatott éjjeli játszótér kísértő álmától.