Képzeljük el, hogy megfordul a világ, és helyet cserélnek benne azok az elemek, amelyek hatással vannak azokra, amelyekre hatással vannak. Képzeljük el, hogy valamilyen más evolúciós féreglyukon keresztül a természetnek van nagyobb, mérvadóbb és látványosabb hatása. Hogy most nem az antropocén korszakunkat éljük mi és ez a gyönyörű bolygó együtt, hanem azt, amelyikben a természet, annak minden jelensége és lakója hagyott nyomot azon és összeolvadt azzal, amit embernek nevezünk. Kis Róka Csaba legújabb munkái pedig ezeknek az embereknek, embermaradványoknak, -foszlányoknak, -részleteknek és -szerűségeknek a természetes környezetükben megörökített portréfestményei.
A mostani szempont, ahonnan ezeket a festményeket nézzük, két fontos fogalomból, irányzatból, szemléletből tevődik össze. Az egyik az esztétikai — társadalmi, művészettörténeti, antropológiai, stb. — korszak (1), amibe pozícionálhatóak ezek a munkák, a másik a művészeti irányzat (2), ami mellett elhatározzák magukat.
A metamodern (1) fogalom először ebben a formájában Vermeulen és van den Akker Notes on Metamodernism (2010) című esszéjében jelenik meg. Amiben a „meta-” előtag nem a végső és összefoglaló absztrahálásra vonatkozik, hanem az arisztotelészi metaxyra utal, ami nagyjából köztes létet, valamik közötti létezést, két pólus közötti mozgást jelent. Ez a két pólus, melyek között a kortárs művészet egy fontos része létezik — a két szerző szerint — a modern és a posztmodern. Mindkét korszakból átvevődnek attitűdök, és valahogy egyszerre a kettő közé helyezkedhetünk el, a modern lelkesedés és a posztmodern irónia között oszcillálunk („oscillating between modern enthusiasm and a postmodern irony”). Mintha ahhoz, hogy a körülöttünk működő világ minden szegmensét valamilyen formában megértsük, egyszerre lenne szükség a naiv ideológiára és a poszttraumás cinizmusra — ahogy Luke Turner Metamodernista kiáltványában (2011) megfogalmazza. És ugyanennek a kiáltványnak a 4. pontja foglalja a legjobban össze azt az alkotói vagy egyáltalán gondolkodói dilemmát, mellyel minden este lefekszünk és mégis minden reggel képesek vagyunk kilépni a lakásból. Eszerint „[t]udomásul vesszük, hogy minden mozgás és tapasztalás korlátolt, és e korlátok mindenfajta átlépési kísérlete értelmetlen. […] A létezést gazdagítja, ha úgy vágunk neki a dolgoknak, mintha azok a korlátok túlléphetők volnának, mert az ilyesmi tárja ki a világot.” (Horváth Benji fordítása; „We acknowledge the limitations inherent to all movement and experience, and the futility of any attempt to transcend the boundaries set forth therein. […] Existence is enriched if we set about our task as if those limits might be exceeded, for such action unfolds the world.”) Azt gondolom, hogy a jelenlegi munkák kétféleképpen hordozzák magukon ezt a két-attitűd-köztiséget. Egyrészt a puszta létük, a létrehozásuk, hogy Kis Róka Csaba személyesen hisz abban, hogy van értelme. Másrészt a munkák maguk cinikusak saját magukkal szemben, mintha egy posztmodernista dekonstrukciót állítottak volna le holmi aktivisták, és rekonstruálták volna a festmények alakjait, de a festményeket magukat is annyira, hogy még felismerhetőek legyenek.
A horror (2) mint esztétikai kategória nem idegen a képzőművész munkáitól, de ezek az új festmények másképp horrorisztikusak. Ha a horror eddig hirtelen hajmeresztő hidegrázást jelentett, aminek láttán egyből eltakarjuk a szemünket vagy elfordulunk, akkor most egy időben sokkal tovább tartó horrorról beszélhetünk. Nem meglepetésszerű, nem szaggatottan meg-megjelenő, nem felbukkanó és eltűnő, nem előkészített és nem attól — vagy annak ellenére — hat, hogy számítunk rá, nem a realitás egy fansztasztikus, torzított szegmense. A horror itt már egy beállt állapot, az apokalipszis után vagyunk sokkal, már nincs váratlan mozdulat. A metamodern horrort pont így képzelem el. Azoknak a lényeknek az életteli ábrázolása, akikké könnyedén válhatunk, ha csak magunkkal foglalkozunk, ha távol maradunk a világunktól, amiben élünk. Az egy-két évadot megélt amerikai animációs sitcom, az Ugly Americans New Yorkja például tele van szörnyekkel, zombikkal meg mindenféle antropomorf állatokkal, és teljes szimbiózisban élnek az emberekkel, akik közül a főszereplő szociális munkás, és az egyes epizódok a fekete humoron és a bizarr fikción túl kirekesztő és megbélyegző gesztusokról szólnak, hogy hogyan tud beilleszkedni egy újonnan érkező lény, és ebben a környezete hogyan segíthet.
Amennyiben Kis Róka Csaba eddigi alkotói narratíváját nézzük, akkor a péniszlógató, bestiális, megcsonkított huszárok, óriásherés szárnyas puttók és fröccsenő vérfoltoktól a Weltschmerzen keresztül idáig egy legalább kétféleképpen értelmezhető út vezet. Az egyik a munkákon belüli vagy a munkákon keresztül eltelt idő. Beszélhetünk egyfajta festészetpoétikai linearitásról. A robbanó, levágandó, félben levő, elvérző, behatoló, folyó, de mindenképp dinamikus, elkezdett és be nem fejezett gesztusok vagy események megkomponált, csoportos és zárt világából megérkezünk a Weltschmerzbe. Ez időben mindenképp messzebb van az előbbi világtól, és közeledik a mostani munkákhoz. A Weltschmerz egy arcképcsarnok, már ami még az arcokból marad egy olyan csonkítás és szodómia után, ami fentebb elkezdődött. De még arcok; beazonosítható tekintetekről, felvehető szemkontaktusokról beszélünk, melyek ugyanolyan egyszerűséggel viselik magukon az emberszerűség jeleit, mint a megcsonkított embertorzóságot. És ebből a bipoláris egyszerűségből létrejön az a feszültség, ami a horror idejét — ha nem is olyan rövidre, mint hagyományosan, de — behatárolja. Egy ideig megpróbálom rekonstruálni, hogy milyenek lehetettek az eredeti emberi arcok, mielőtt kivágtak vagy lehasítottak volna belőlük egy darabot. Aztán végignézem a vágás, a hasítás, a módosulás vonalait, és elképzelem a nyomokhoz társuló erőszakos gesztusokat. Belefeledkezem a sebekbe. Hátralépek, és beleborzadok a statikusságba, hogy elviselhetetlen fájdalmat érző ember-lények ültek portrét.
A másik értelmezés pedig az idő és a felelősség egyenesen arányos növekedése. A felelősség ebben az esetben az odafigyelés, az érzékenység és a törődés az ábrázolt alakok leépülésével kapcsolatban. Hogy a fentebbi erőszakos, nemzeti szimbólumokkal teletűzdelt hedonizmusnak — amelyben ember nem figyel sem emberre, sem állatra, amelynek háttere már valahogy klasszikusan posztapokaliptikus — éppen az a következménye, amit előbb a Weltschmerzben látunk, majd a felismerhetetlenig való leépülés, ami a jelen munkákban látszik. Amikor olyan borzalmat tapasztalunk, amilyent azelőtt nem, azt szoktuk hinni, hogy nincs ennél borzalmasabb a világon.
Kis Róka Csaba mostani munkái a fordított vagy egyenes következményei annak, amilyen az ember és a természet viszonya. A Meghatározott koponya, melynek háttere leginkább laboratóriumi semlegességet sejtet, a fej tetejétől megkezdett teljes lehántása a húsnak. Nem beazonosítható a koponya alapján, hogy ember-e vagy állat, vagy valamilyen hibrid lény. A tiszta koponya mindig élettelen. A hústalanítás, az elélettelenítés folyamatát látjuk. Teljesen elképzelhető, hogy ennek a koponyának ez az állapota nem fog megváltozni, hogy ez örökre így marad most már: kétharmadáig csontig nyúzottan, kiszáradt archússal. A Réteg talán ennek pont az ellentétpárja, amin látszólag élő húsra és vérre rakódik bőr. Az inkább árnyékban lévő élőség felülete alvadt vér, mintha ez egy ideje tartó alapállapota lenne, és most végre eljött a pillanat, hogy legalább az arcára kapjon bőrt. Az arc izmai csak homloktól szem alattig működnek, csak addig képesek összetapadni a hússal, csak addig van kifejezés. A szemek véresek a többi lelógó, kifejezéstelen bőrfelület megtartásának erőfeszítésétől. A Törékeny felületről először úgy tűnik, hogy egy lehámozott arc utolsó rezdüléseinek részletei, de igazából egy élő szövet ez. És bár vékonynak tűnik, talán száraz is már a másik oldala, és ha hozzáérünk, valószínűleg elporlad, mégis az üres szemüreg és az orr közötti ráncmozdulatban benne van minden élet, amit ez a felület ki tud fejezni. Az Egybeesés, a Rosszindulatú teremtés, az Összenőtt részek és a Túlkapás olyan életteli lények, melyeknek csak egyes részleteit tudjuk beazonosítani, de elképzelni nem tudjuk, hogy hogyan közlekednek, beszélnek, táplálkoznak, szaporodnak stb. Az általános benyomás ezekkel a munkákkal kapcsolatban az, hogy ugyan az emberi lény felől kínálkoznak fel, hogy mintha nyomokban embereket tartalmaznának, mintha lenne közük, mintha emlékeztetnének; de a felismerhetetlenségig torzultak, és a legtöbb alakról abszurd azt feltételezni, hogy élnek. Pedig én még a Lyukfejtől is bűnnek tartanám megtagadni az életet.
De képzeljük el, hogy megfordul a világ, és helyet cserélnek benne azok az elemek, melyek hatással vannak azokra, amelyekre hatással vannak. És gondoljuk azt, hogy nem csak az élet felől tudjuk meghatározni, hogy mi él s mi nem, hogy nem csak az él, amiről mi azt gondoljuk, hogy él — legyen ez ember, emberlény, lény, természeti lény, természet —, hanem gondoljuk azt is, hogy azon dolgok felől, melyek körülvesznek, meghatározhatjuk az életet. Mert kiváltságos létállapot az emberi, és két választásunk van. Berendezkedni a hosszú távú, örökké tartani látszó, rezdüléstelen félelemre, vagy nem berendezkedni. Körülnézni és cinikusnak maradni, vagy cinikusnak lenni és mégis érdemes művészetet csinálni. Megcsinálni azt, ami a bajszos egymásba penetráló huszárokból az apokalipszis után marad (Huszár). Kis Róka Csaba megteremtett egy saját evolúciós féreglyukat, és onnan jelenti, hogy baj van.
Megjelent a Műút 2017059-es számában