Kiváltképp a régi idők szerencsi motorosainak.
Nem születtem vadnak, hanem azzá lettem.
Benzingőz és földutak szerelmese,
később Keresztutaké meg a Műúté is 🙂 .
Szerencsről Monokra, a tóig, és vissza,
az én Uram csak a vizet issza.
Volt néhány mezei kilométerre krosszpálya.
Odaraktuk a szoci Dakart, tesó, hogy fájjon.
Estünk-keltünk Monokon, bút konokon és fájón.
Por és CZ, Cetka, sőt Csezet, por és Jáva,
ezt kerálta Tercsi, Fercsi, Kata, Klára,
por és MZ, por és Pannónia szürke barátja,
Fáradt olajak papja, sáros utak kántora,
vádlit égető kipufogók suhanc ministránsa.
Akkor pördült meg velem a vasárnap délelőtt,
mikor megláttam Csecsa fekete Danúviáját
parkolni némán a kerékpártároló előtt.
Mondom magamnak: Zöme, né’ mán’!
Sárvédők és lámpák nélkül, széles kormánnyal,
a szabadság maga, a lázadás maga, a rakenroll maga.
Csillagokat meg csíkokat festettünk bukóra, tankra.
Black Sabbath, Deep Purple szólt a Takarék Bankba’.
Első látásra, első vérig és végzetesen beleszerettem:
Johnny, a fiú, Bubba, Jim és az Éjjeli lovas, tankjában a többiek félelmével.
A „V” nyolcas, benzinszívó, öngyilkos robot,
az ifjú Mel — Mad Max égő, kék szemével.
Nem varázsolt még akkor a gonosz Tom Denem,
nekem egy ezüst tankos Csepel volt a mindenem.
Dübörgött bennünk az ifjonti vér, bugyogott a tesztoszteron,
úgy vezettünk mindannyian félkézzel, easy,
mint a hadi vasat űző, Charlize Threon.
Mellékes
Az életnek nincs rendszáma, bébi.
Az élet nem rozsdás berúgókar.
Amíg nem tesz sztenderre téged,
égj nyolcezren, ne legyél ótvar.
