Aztán másfél évvel később egyszer még felhívott telefonon, kérdeztem, adjam-e apámat, mondta, hogy ne, inkább velem szeretne.
— Miért pont velem? — kérdeztem.
— Mert te biztosan nem vagy olyan hálátlan — mondta. — Emlékszel ugye, mennyit segítettem nektek, amikor tele volt csótánnyal a kamra?
— Emlékszem — mondtam —, mintha tegnap történt volna.
— Pedig még gyerek voltál — mondta.
— Az voltam — hazudtam.
— Akkor segítesz? — kérdezte.
— Nincs százmillióm — mondtam.
— Már nem is kéne — mondta.
— Akkor mit segítsek?
— Elraboltak — mondta.
— Kik? — kérdeztem.
— Az ufók — mondta sírva.
— És mit akartak? — kérdeztem nevetve.
— Ne nevess — mondta. — Majd te is megtudod, milyen az, amikor a holdról egy sugárhajtású koporsóval érted jönnek.
— De most itt vagy Pesten?
— Most itt — válaszolta —, egy szanatóriumban. Megvannak még a verseim?
— Valahol biztosan — hazudtam.
— Jók, ugye? — kérdezte.
— Hát persze, hogy jók — hazudtam ismét és nem nevettem többet. — Meglátogassalak? — kérdeztem.
— Ne látogass meg — mondta.
— Miért? — kérdeztem ismét.
— Mert levágták a lábam. Te is író leszel?
— Talán, nem tudom még — válaszoltam.
— Ne légy író — mondta —, író az ne, semmiképpen.
— És ha mégis? — kérdeztem.
— Akkor ne hagyd abba soha, mert megbolondulsz. Ezt ígérd meg Károlynak.
— Jól van, megígérem, nem fogom abbahagyni. De akkor nem bolondulok meg? — kérdeztem sírva.
— Akkor nem — mondta nevetve, fél lábbal egy pesti szanatóriumban, ahol másnap meghalt.
— Vonat vágta le? — kérdeztem.
— Nem, egy orvos — mondta.
— Miért? — kérdeztem.
— Mert elfertőződött a gyógyiszaptól. Egy hétig tartottam benne, meg is nyúlt négy centit, nem lettem volna sánta, csak elfertőződött közben.
— Mit segíthetek? — kérdeztem, de Károlynak elfogytak a kettesei, a nővér sem akart több pénzt adni egy bolondnak és már csak annyit hallottam, hogy: kérlek, írjál…
Bartis Attila: Károly avagy az irodalom története (részlet)
B. A.: A kéklő pára, Magvető, 2007, 60–61.